A realista látás- és ábrázolásmódokat visszautasító impresszionisták visszavezették az alkotói tudatosságot ahhoz a kisgyermeki látásélményhez, amely még tisztán, előzetes ismeretek nélküli ártatlansággal szemléli a környezetét. Az ilyen módon látottakra alkalmazott formaredukció az ábrázolt tárgy vagy alak lényegi felépítését célozta meg, negatívan hatva a tárgyak egyértelmű olvashatóságára és esetenként esztétikai megítélésére is. A formai és tárgyi tartalmak leegyszerűsítésének vagy teljes feloldódásának gesztusa azután megalapozza az egész huszadik századi művészeti termelést, stílusonként másként láttatva saját igazságkeresésének fázisait.
Napjaink alkotói magatartásának lényege most is a környezetünkből, társadalmunkból, kultúránkból bejövő észleleti benyomások zűrzavarának értelmezése. A technológiai fejlődés, az információ- és képáradat, a kulturális fogyasztás változásai stb. ma is aktualizálják olyan művészeti alapkérdések jelentőségét, mint a tér- és színviszonyok ábrázolása vagy a kompozíció elrendezése. A virtualitás és a mesterséges intelligencia egyre nagyobb jelenlétével sajátos hangsúlyt kap a képalkotói folyamatok perspektíva- és térkezelése. Nemcsak az eszközök, hanem a hozzájuk rendelt viszonyrendszerek is megváltoztak. Hogyan teszi ezt láthatóvá az a kortárs képzőművész, aki az olajfestés hagyományai és klasszikus képszerkesztési elvek jegyében alkot?
Simon-Mazula Tibor festményei az alföldi iskola és a Bay Area Figurative Movement művészeti örökségét viszi tovább. Expresszionista kifejezésmódját a reneszánsz kompozíció- és perspektívaszerkesztésével, illetve hangsúlyos anyagisággal egészít ki. Alkotói gyakorlata egyfajta kísérletező önvallatás, amelyben a megjelenített téma folyamatosan újraképződik, ezzel a szubjektív érzékelés szüntelen változékonyságának variációit mutatja fel. Gyakran apróbb változtatásokkal ugyanazt a képet többször is megfesti, hogy újabb lehetőségeket nyerjen ki belőlük. Technikailag a térképzés és az anyag érdekli. Bár vásznai a test (alkotó) és test (alkotás) közötti viaskodást jelenítik meg, mégis a csendes emlékezés derengő állapotainak esztétikai élményét kínálják.
Egyfajta kiemelő és stilizáló folyamat a láthatóvá tétel Simon-Mazula Tibor festészetében is, amelyhez elengedhetetlen a külvilág jelenségeinek megfigyelése, megismerése és megértése. Az otthon hétköznapiságának jeleneteit használja fel alkotói nyughatatlanságának csillapítására. A képeken megjelenő női alak modellje mindig a felesége, őt láthatjuk a lakás különböző részein rutinmozdulatokat végezve. Amikor a képsíkon nincs jelen, akkor is érezhető a feminin hatás: a székek, növények, asztalon heverő gyümölcsök a női alak helyettesítői.
A figurális motívumokat absztrakt színmezők váltják. A kontúrjukat vesztett, egymásba átfolyó tárgyak időnként magukba olvasztják az alakot is, ettől a kép vázlatszerű, szinte lebegő jelenéssé lesz, és az emlékezés vizuális mechanizmusához válik hasonlóvá. Olyan bensőséges, lényegre törő, nem részletes emlékképekként hatnak, melyek csak egy pillanatra állnak össze, aztán szertefoszlanak, viszont bármikor újraképződhetnek.
A festő azonban ennél többet szeretne láttatni. A látásélménye expresszív rögzítéséből létrejött forma- és színanyagot klasszikus térstruktúrával egészíti ki, melynek tétje mindig a képi mélység megalkotása, illetve a területek körülhatárolása, azért, hogy azonosíthatóvá váljanak. Az alkotás ezen szakaszában a figuratív részek jelentésadó tartalma nem annyira érdekes, mert az ábrázolt alak vagy a tárgyak térbeli helyzete kerül előtérbe. Ebből a szempontból tehát a figura csupán vizuális „ürügy” térbeli sajátosságainak és a valósághoz való viszonyának megfigyelésére, majd festészeti eszközökkel való megörökítésére.
Azonban az önmagában álló tér sem érdekli a művészt, hanem a tárgyak körüli (optikai és anyagi) teresedés jelensége foglalkoztatja. Ugyanakkor az ábrázolt női alak, a lakás berendezési tárgyai vagy a növények nemcsak koordinációs pontok, hanem segítenek a körülöttük előállított térben lévő mélység- és térfogatillúzió megteremtésében is. A képsík vizuális elemeinek értelmezésén kívül pedig sajátos stabilizáló funkcióval is bír, hiszen a kortárs tapasztalatokban már nem beszélhetünk egységes térélményről, ezért szükséges ezek újradefiniálása. A valóságmegfigyelés tapasztalata a háromdimenziós térhez szimbolikus tereket is hozzárendel. Ezek a „megélt terek” (Husserl) az egyén köré szerveződő világokat tárják fel: eleven testi tereket, illetve külső-belső terek különböző fajtáit. (Az elme és a lélek mélységeit, az emlékezés, az intimitás és az álmok tereit stb.) S kiterjeszthető a digitális kultúra által megélt virtualitás elbizonytalanított tereinek kompenzációs felülírására, vagy a társadalmi és kulturális térvesztettség feszültségének művészeti ellenpontozására is.
Nem csupán a térszerkesztés, hanem a konkrét anyagiság jelenléte miatt is megjelenik Simon-Mazula Tibor festményein a vizuális stabilitás megteremtésére irányuló szándék. Ennél a témánál nyer igazolást a korábban használt „alkotói nyughatatlanság” kifejezés, ugyanis a művész fáradhatatlan kísérletező. Az olajfestékbe különböző anyagokat (csonthamut, márványport, szénport vagy széndarabokat) kever azért, hogy kihasználja az így kapott festékvariánsok fakturális és fénytörés-módosító tulajdonságait. Néhol elvékonyítja az anyagot és látni engedi a vásznat, néhol pedig több réteget halmoz fel, amitől a képek erőteljes taktilitással és plasztikussággal gazdagodnak.
A képsík előrenyomul a képen kívüli valóságba, újabb térdimenzióval bővítve az alkotást. Erre azért van szüksége, mert az ábrázolt figurális és absztrakt motívumok, illetve a körülöttük létrejövő optikai tér együttese nem képes elég alapot biztosítani a láttatni kívánt képi egységnek. Az így kapott nyomatékosabb, mozgalmasabb, tapinthatóbb alkotás domborulatai, homorulatai és felgyűrődései által elsősorban tárgyként áll elő, vagyis a mű önmaga konkrét tárgy voltára irányítja a figyelmet.
Ugyanakkor a képelemek materiálisan telített súlya mégsem kerül feszültségbe az ábrázolt észleleti látvány finomságával, inkább hozzájárul meghatározó realitásának láthatóvá tételében. Az alkotó közben figyeli, faggatja az anyagot, hiszen a festékkísérlet önkényessége időnként átveszi a mű feletti irányítást. Csupán a száradás után derül ki, hogy az alkalmazott „keverék” adottságai milyen mértékben módosítják az eredeti alkotói szándékot. A festék öntörvényűsége, nem kontrollálható, kiszámíthatatlan folyamatai beleíródnak az anyagba, és kiegészítik a karakterét.
Az utóbbi időszakban készült új sorozatában Simon-Mazula Tibor már nemcsak a tér és anyag viszonyrendszerében gondolkodik, hanem a fény előretörése és a mozgás alapvető dimenziói is foglalkoztatják. Ábrázolni a mozdulat olyan esszenciáját, amely hozzáférést enged a szemlélő saját testtapasztalataihoz, és befejezteti vele a mozdulatsort.
