A programadó vezércikket jegyző Dessewffy Gyula és Barankovics István egy Dante-idézetet választottak mottóul bemutatkozó írásuk elé: „Óh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már...” – idéztek az Isteni színjáték paradicsomi részéből. Az 1937 és 1943 között megjelenő lap azonban nem Magyarország „paradicsomi” helyzetét kívánta regisztrálni, sokkal inkább egy olyan kor látleletét adta, amelyben különösen fontossá vált a felelős közéleti gondolkodás, a félrevezethetetlen tisztánlátás szolgálata. Az Ország útja szerkesztői a lap eszmeisége révén ezt a nem könnyű népszerűséget nyújtó utat igyekeztek feltérképezni, amelyről azonban úgy vélték, a magyar politika és közgondolkodás számára olyan értelemajánlatot nyújthat, amely akár az ország érdekeinek képviseletét is segítheti a nagyhatalmi politika irányította globális térben, vagy legalábbis alternatívát jelenthet az ország jövőjéről zajló intenzív közéleti gondolkodás mezőnyében.

Az Ország útjában ezzel az ambiciózus célkitűzéssel, a bel- és külpolitikai status quo kritikus vizsgálatával, új eszmék és nézőpontok bátor megvitatása által egy nemzedék kért szót élete és sorsa irányításában. A lap alkotógárdája, az előző századforduló környékén született és a két világháború között szellemi érettségre jutó nemzedék tanúja volt az európai parlamentáris demokráciák politikai válságának, látta a jobb- és baloldali diktatúrák térnyerését és pusztító erejét, emlékezett a világgazdaság válságára és testközeli tapasztalatokat szerzett annak társadalmi, szociális következményeiről, majd átélte a nemzetközi konfliktusok világháborúvá eszkalálódását is. „Gyorsított hullámverés, sűrített történések, éles kanyarodók” – így érzékelték korukat, amint azt az Ország útjában is publikáló Almásy József írta egy helyütt. Ebben a válságkorszakban pedig normateremtő ereje lehetett a lehetőségek higgadt számbavételének és a reális helyzetelemzésnek. E nemzedék avantgárdja tehát mert mérlegelni.

Az 1930-as évek Magyarországának intellektuális pezsgése reformnemzedéki öntudattá érlelte útkeresésüket, így nem meglepő, hogy az Ország útja számára is a reformkor szolgált történelmi előképként: a „haza és haladás” szintézisének eszményét eredeztették a száz évvel korábbi időszakból. „Eszményünk a magyar reformkor, mely szellemi és politikai erőfeszítéseink, erkölcsi és emberi törekvéseink legmagasabb s legdicsőbb szintje volt. Ehhez a reformkori magyarsághoz kapcsolódik szellemében az Ország útja köre: jól és világosan megmutatja ez a kör, mint férnek meg a magyar tradíciók és történetünk nagy hagyományai korunk emberi és szociális törekvéseivel.”

Ez a történeti tudatosság azonban nem a historizmus gondolatformáinak továbbéltetéséből fakadt, nem nosztalgikus múlt felé fordulást vagy a politikai romantika szimbolikus kelléktárának alkalmazását jelentette az új folyóirat számára; ezt maguk az alapító-szerkesztők is elvetették. Miközben útkeresésük visszahajolt a magyar múlt évszázadai felé, modernségük sok szempontból antitézise volt a kor uralkodó eszméinek és politikai, kulturális reprezentációinak. „Határozottan elutasítjuk (...) a folklór-nacionalizmust és a harmincmilliós magyarság ábrándjának malomalatti kiadását: a pántlikás irredentizmust. Nacionalizmusunk nemcsak adottság és tradíció, hanem lelki hitvallás is emberi és nemzeti hivatásunkról, hit abban, hogy magyarnak lenni olyan erkölcsi és szellemi valóság, amelynek magasabb egységében fölolvad a faji, a szociális és a népi nacionalizmus, amely az ezeréves magyar szellemiség folytonosságát hordozza. Magyarok maradván Európában, európainak lenni itthon!” – összegezték hitvallásukat az első lapszámban, s később is súlyt fektettek a Szent Istvánig visszakövetett történeti alkotmányosság, mint organikus és sajátos magyar út korszerű újrafogalmazására. „Az Ország útja a szükséges reformokért alkotmányos eszközökkel küzdő fiatal értelmiség szellemi szószéke, annak a nemzetpolitikának munkálója és képviselője, amely a maradiság és a forradalom egyaránt végzetes szélsőségeit kikerülve, a harmadik utat egyengeti: a hagyományaihoz hű, korszerűen megreformált Magyarországot szolgálja. (...) Dolgozótársaink a fiatal Magyarország szellemi elitjének közéleti érdeklődésű legkiválóbbjai, akik magyarság és Európa, nemzetiség és kereszténység, hagyomány és újítás egészséges szintézisét képviselik, akik a szellem szabadságáért, a szociális igazságosság követelményeinek érvényesítéséért küzdenek és a szentistváni gondolat korszerű értelmezését munkálják.”

A lap történeti tudatossága és egyensúlyt kereső hangneme ekként a magyar konzervatív hagyományba kötette be az Ország útját. Értékhangsúlyait tükröző belső szerkezetét is e fenti krédóból deriválták. Szinte természetesnek tekinthető tehát, hogy az Ország útja fennállása során mindvégig feladatának tekintette a történeti ismeretek közvetítését: minden lapszámban közöltek történelmi témájú írásokat, amelyekben a felkért szerzők – Barankovics és Dessewffy mellett Ferdinandy Mihály, Gogolák Lajos, Bóka László, Bölöny József és mások – általában szellemtörténeti nézőpontból újraértékelték a magyar történelem nagy alakjait. Így például írás született Szent Istvánról, IV. Béláról, Széchenyiről, Kossuthról és Deákról. A jelenhez érkezve a „Nemzedékünk tanítómesterei” rovat Ady Endre, Szabó Dezső és Szekfű Gyula munkásságát és nézetrendszerét vette górcső alá. De a történelem, a kultúra, a politika és a tudomány meghatározó alakjait nem pusztán didaktikai céllal vonultatta fel a lap, életrajzaikon túlmutatóan – metaszinten – munkásságuk jelentését, üzenetét, az új reformnemzedékhez való kapcsolódási pontjukat keresték. E közös pont pedig egyfajta általános válságérzékelés volt, s a változó történelmi körülmények közepette a válságnak mint lehetőségnek a megragadása. Amint Hamvas Béla: A magyar irodalom szellemi törekvései című írásában Ady kapcsán megjegyezte: ő tudta, „a válságpont nem volt, hanem: van. A sors nem a múltban dőlt el, hanem állandóan aktuális.”

A harmincas évek Magyarországán ezt az aktualitás sorskérdést elsősorban a trianoni béke által kialakított geopolitikai helyzetben a nemzeti, valamint a nemzeti kérdés belső oldalaként érzékelt szociális kérdés jelenítette meg. Az Ország útja mindkettőt folyamatosan napirenden tartotta, sőt némelykor össze is kötötte és a demokratikus közösségalakítás – a már említett alkotmányos út – problematikájához rendelte: „Nálunk a szociális probléma, a gazdasági probléma, az alkotmányos probléma és a revízió kérdése egy nagy eszmei egészben olvad össze: a magyar fennmaradás problémája a Duna-völgyben.” – fogalmazták meg szerzőik a „Dunavölgyi Szemle” rovatban. A határon túli magyar kisebbség helyzetéről szóló napra kész információk gyűjtése és közvetítése így ugyanúgy a lap kiemelt céljai között szerepelt, mint a Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia politikai viszonyairól, és általában véve a közép-európai régió helyzetéről való tájékoztatás. A szociális kérdés terén pedig a korszak szociográfiai irodalmának ismertetése mellett szintúgy törekedtek az objektiválható tények köztudatba emelésére: rendszeresen közöltek tanulmányokat a magyar földbirtok-viszonyokról és leíró statisztikai elemzéseket az ország társadalmáról. E tárgyan kifejthette nézeteit a lap hasábjain Kerék Mihály és Erdei Ferenc is.

Az aktuális belpolitikai helyzet elemzését szolgálta az „Országgyűlési tudósítások” rovat, amelyben azonban nemcsak beszámolók, hanem esetenként kritikus kommentárok is helyet kaptak. A politikusi pályafutásra készülő Barankovics István például a keresztény párt parlamenti megnyilvánulásait vizsgálva alakította ki saját szempontrendszerét a modern keresztény politikai képviselet felelősségéről: „Mer-e az idő élére állni, vagy csak viteti magát a megállíthatatlan idővel?” – vetette fel a keresztény közélet hitelességének problémáját 1937-ben az Ország útja hasábjain. „A jobb- és baloldali szélsőség karjaiba szédült nyomorgó parasztságnak és munkásságnak már csak szociális cselekedetek adhatják vissza az evangélium hitelét.” – adta meg válaszát a katolikus egyház 1930-as években megújult társadalmi tanításával összhangban a későbbi kereszténydemokrata pártvezető.

Az „új áfiumként” aposztrofált nemzeti szocializmus és a „hazai hitleráj” előre törése ellen többször ő is és a „Szabad szószék” rovatban publikáló más szerzők is felemelték szavukat. Pethő Sándornak a Magyarságban megjelent cikkeit A magunk útján címmel éppen az Ország útja indulásának idején rendezte sajtó alá Barankovics. „Mintha a nemzet kiejtette volna emlékezetéből a múltat, egy új barbárság képromboló dühe szállta volna meg, hogy elszakítva élte fonalát, az új születés kínjai között vajúdjon ki a zűrzavarból valami merőben újat, mely inkább egy idegen archoz, mint múltunkhoz hasonlít.” – Nos, Pethőnek ettől a víziójától megérintve dolgozott az Ország útja azért, hogy ez ne és ne ez valósuljon meg Magyarországon. S munkájuk közben kialakult az a szerzőgárda is, amely majd 1943-tól a Magyar nemzetben Barankovics munkatársainak derékhadát képezte, amikorra már nem csupán az vált nyilvánvalóvá, „hogy Magyarországon olyan mélyreható szociális, gazdasági, kulturális és társadalmi változások elodázhatatlan szükségessége jelentkezik, amelyeknek megvalósulása egyértelmű az új ország megszületésével”, hanem hogy az „írástudók árulásának” következménye az is, ha ez az új ország csak haza marad a magasban.