Szinte belesodródott abba a helyzetbe és szolgálatba, amely nemcsak a terveiben, de még az álmaiban sem szerepelt, mivel nem szeret a középpontban lenni. Püspökjelöltként bemutatkozva ez az ige volt a mottója: „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,16). Őrá akar mutatni.

Alkatomnál fogva kevésbé szeretem a reflektorfényt és a nyilvános szerepléseket, számomra ezek jelentik szolgálatom nehezebb részét. Érdekes módon kevésbé viselnek meg viszont az úgynevezett nehéz ügyek. Hálás vagyok Istennek, hogy megajándékozott annyi empátiával és olyan bölcs munkatársakkal, hogy nemcsak törvényesen, hanem testvéri módon is sikerült eddig rendezni valamennyi kényes helyzetet.

Mit ért nehéz ügyeken…? Ma is akad néhány?

Szerencsére nincs, és remélem, hogy nem is lesz sok nehéz ügy. Azt tapasztaltam, hogy a helyükön kell ezeket a dolgokat kezelni, sem nem takargatva, sem nem túldimenzionálva. Az egyházat is gyarló, bűnös emberek alkotják. Néha az egyházi személyek is hibáznak, vagy átlépik azt a határt, amelyet nem lenne szabad.

Típushiba, hogy az egyház tekintélyét féltve nem nevezzük néven a dolgokat.

Az egyház nem néz ilyenkor félre, de ha nem mondja el világosan, hogy mi történt, hogy mi van egy intézkedés hátterében, akkor az visszaüt. Lukács evangéliumában olvasunk arról, hogy „amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni…” (Lk 12,3)

Ha szinte bele is sodródott egy váratlan szituációba, elképzelése lehetett arról, milyen egy „jó püspök”.

Az Isten teremtésének gazdagsága, hogy sokfélék vagyunk. Tökéletes ember nincs, ezért tökéletes vezető sem lehet. Az a vezető, aki az emberek elvárásainak akar megfelelni, kellemetlen kényszerpályára kerülhet. Akármit mond vagy tesz, az az egyiknek jó, a másik számára rossz lehet. A jó vezetőt nem a habitusa teszi jóvá, hanem az önazonossága; ha a hite összhangban van a szavaival és az életével.

Az Insula Lutherana, a Győri Evangélikus Egyházközség újvárosi épületegyüttese, udvarán a torony nélkül épült templommal (gyor.lutheran.hu)

 

Amikor Fejér megye déli részén, Lajoskomáromban egy tízgyermekes evangélikus família hetedik gyermekeként világra jött, a szülei még nem sejthették, hogy egy (újabb) lelkész érkezett a népes magyar, szlovák és német gyökerekkel rendelkező családba. Volt hát minek utánanéznie, amikor egyik kedvenc szenvedélyének, a családfakutatásnak hódolt.

Felmenőim között apai ágon többnyire földműveseket találunk, az anyain főként iparosokat. Mindkét részről voltak presbiterek, gondnokok, tanítók, lelkészek, sőt még egy püspök is. A családfakutatás legnagyobb meglepetése az volt számomra, amikor kiderült, hogy egy éppen négyszáz évvel ezelőtt szolgáló dunántúli evangélikus püspök, Zvonarics Mihály (1570–1625) a tizenkettedik generációs ősapám.

Bár gyermekkorom lelkésze azt mondta, „e fiúból pap lesz”, én sokáig egészen mást gondoltam. A reáltárgyak jobban érdekeltek, szakközépiskolába mentem, ahol az érettségivel együtt számítástechnikai műszerész végzettséget szereztem. Érettségi táján teljesen elbizonytalanodtam, merre is menjek tovább. Egyre kevésbé érdekelt, mi van a gépek belsejében, inkább az foglalkoztatott, mi van az emberek lelkében.

Magyartanára, Horváth László verselemzéskor finom jelzéseivel utalt egy elismert költő hitére. Ilyesmit azelőtt a Ságvári Endréről elnevezett iskolában sohasem hallott.

Tanárom ezzel bogarat ültetett a fülembe, hogy amit otthon kaptam, nem idejétmúlt mese, hanem olyan érték, amit jobban meg kellene ismernem. Az egyik nyáron egy keresztyén ifjúsági táborban átélt megtérési élmény után megváltozott az életem. Fokozatosan érett meg bennem az elhatározás, hogy jelentkezem a teológiára.

Lelkészi szolgálatomat 1987-ben kezdtem.

Amikor bementem az iskolába bemutatkozni, a falon még Lenin-kép függött, s az asztalon is volt egy sárgaréz Lenin-mellszobor.

Amikor jeleztem az igazgatónőnek, hogy hittant szeretnék tanítani az iskolájában, arcán döbbenet és értetlenség tükröződött.

Kétezerben, amikor az esperesi szolgálatot kezdtem, több új lehetőség is adódott az egyházak számára. Már nem azért kellett küzdenünk, hogy bizonyos területekre egyáltalán beléphessünk, hanem hogy miként gazdálkodjunk jól az időnkkel és az erőnkkel. A nagyon leromlott állapotú egyházi épületek felújítása is komoly kihívást jelentett.

A győri evangélikus "Öregtemplom" (lutheran.hu)

 

Székfoglalójában a bizalom erősítését, a tiszta viszonyok kialakítását és a hatékonyabb működés segítését jelölte meg kiemelt teendőként, s ezt többé-kevésbé meg is valósította.

Nem állítom, hogy sikerült mindenestül kiirtani közösségeinkből a bizalmatlanság utolsó csíráját is. Sajnos ez könnyen újratermelődik, de azon voltam, és ma is azon igyekszem, hogy

az egyenes beszéd kultúrája legyen általános az egyházunkban. A tiszta és átlátható viszonyok elejét vehetik a félreértéseknek

és a rosszindulatú feltételezéseknek.

1987-ben kötött házasságot Szigethy Enikő gyógypedagógussal. Három gyermekük született, Márton, Eszter és Gergő. Első unokája 2022 tavaszán jött a világra. Lelkészi szolgálatba lépése és házassága egy időre esett. Valójában a kettőt együtt „tanulta”.

Szolgálati leterheltségem növekedése, amit a családdal mindig egyeztettem, természetesen a magánéletre jutó időmet is szűkre szabta, ezért ezen a területen a feleségemnek nagyobb részt kellett vállalnia. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy a rendezett háttér biztosításával komoly segítséget nyújtott a szolgálatomhoz. Én pedig arra törekedtem, hogy ha már kevesebb időnk jut egymásra, az lehetőleg tartalmas, csak egymásra fordított idő legyen. Remélem, hogy lelkészi és családi életem építően és gazdagítóan hat egymásra.

A templom belső tere (evangelikus.hu, fotó: Szente Ákos)

 

Különösen szívén viseli a kisebb gyülekezetek sorsát, ami azért is érthető, mert a legutóbbi népszámlálási adatok szerint kevesen vallják magukat evangélikusnak.

A sok és a kevés nem értéket jelölő fogalom, a kevés lehet akár pótolhatatlan. Jézus a só fontosságáról mondott példázatával éppen erről beszélt. Az evangélium, amelyet képviselni és megszólaltatni igyekszünk, akkor is lényeges, ha a népszámlálási adatok alacsonyabbak. Ugyanakkor

nemcsak a történelmi felekezetek tagjainak száma, hanem a magukat vallástalannak mondóké is csökkent.

A vallási hovatartozásra vonatkozó kérdés esetében – amelyre nem volt kötelező válaszolni – minden korábbinál magasabb, több mint negyven százalék volt a nem válaszolók aránya. Ez jelentheti azt is, hogy a vallási közösségek iránti érdeklődés csökken, de az is lehetséges, hogy a lakosság jelentős része nem helyesli, hogy egy állami összeírásnál a vallási hovatartozást érintő kérdés is szerepeljen.

Vannak más irányú trendek is. Az adóbevallásnál az egyházak számára felajánlható egy százalék például évről évre nő. Nekünk persze a hitélet iránti igény, az alkalmainkon való részvétel fontosabb ennél. A leglényegesebb azonban az, hogy minél többen ismerjék meg a Jézus Krisztusban kapott jó hírt, és gazdagodjanak általa. Mindent el kell követnünk, hogy a tanúságtételünk hiteles legyen.

Személyes honlapján olyan gyülekezetcentrikus egyház képét vázolja fel, ahol minden az emberekért és velük harmóniában történik. „Jézus nem földi hatalmi technikákat használt, hanem a szeretet hatalmát vetette be a megváltásunkra.” Mennyire merünk ma erre a hatalomra építeni?

Ezeket a tizennégy éve megfogalmazott gondolatokat ma is vállalom. A világnak és benne nekünk, embereknek az a tragédiánk, hogy

elméletben ugyan elfogadjuk, hogy a szeretet hatalmára kéne hagyatkoznunk, mégis az önzés erői mozgatják a világot és a személyes életünket is.

Pál apostol ezt az ősi, mindent átható mély problémát így fogalmazta meg: „Hiszen nem azt teszem, amit akarok, a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok, a rosszat.” (Róm 7,19) A világ és benne mi, emberek is megváltásra szorulunk. Ez ugyan nem szívderítő, de aki csak eddig hallgatja meg az üzenetünket, ahhoz a legfontosabb még nem ért el. A jó hír az, hogy az Isten maga készített egy mentő tervet, amelyet véghez vitt, és elérhetővé is tett.

A lelkészeknek és egyházi szolgálatban állóknak nagy könnyebbségük, hogy a hitük gyakorlása és a munkájuk összefonódik. Az egyik legfontosabb munkaeszközünk a Biblia. Rendszeresen prédikálunk, különböző igeszolgálatokat tarthatunk. A készüléskor is rendszeresen szentírási szövegekkel foglalkozunk, ezek mélyebb üzenetét keressük, és közben figyelünk, tanulunk, és magunk is formálódunk. Persze fontos, hogy ne csak „hivatalból és munkaként”, hanem a saját lelki épülésünk miatt is figyeljünk Isten szavára, és keressük az útmutatását.

A templom orgonája (aerisorgona.hu, a hangszert felújító AerisOrgona Kft. hozzájárulásával)

 

Mit tart a keresztyénséget érő legnagyobb kihívásnak?

Az első és legfájdalmasabb probléma, hogy számtalan országban ma is véres üldöztetésnek vannak kitéve a Krisztus-követők, elsősorban a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Ázsiában. Vannak lelkileg erős, létszámban is dinamikusan növekvő egyházak, ahol nagy az anyagi rászorultság, és vannak a jóléti országok, ahol viszont egyre csökken a vallási érdeklődés.

Furcsa módon a jólétből nem az következik, hogy akik többet kaptak, azokban nagyobb a hála Isten felé,

hanem ez azt a tévképzetet generálja, hogy tudunk mi gondoskodni magunkról, nincs már szükségünk a vallásra és Istenre. A legnagyobb probléma a lelki kiüresedés, a közöny.

Az elnök-püspöki szolgálat felelősségéhez tartozik az evangélikus egyház képviselete a hazai és külföldi testvéregyházak felé.

Az egyházunkra váró kihívások közül első helyen említem a nyugati civilizáció egészét érintő szekularizációt, illetve a csökkenő gyermekvállalási kedvet. Ehhez jön a belső népességmozgás, ami főként a falvakat érinti hátrányosan. A mezőgazdaság kevesebb embernek tud munkát adni, ezért az emberek a városokban, illetve külföldön keresnek megélhetést. Fájdalmas látni egykor virágzó közösségeink elöregedését, a fogyatkozó gyülekezeteket.

Egyszerre kell megoldanunk az önhibájukon kívül elgyengülő egyházközségekben élők pasztorációját, ugyanakkor

utána is kell mennünk az elköltözőknek, hogy az új helyükön megtaláljuk és közösségbe hívhassuk őket.

Ezt a célt szolgálja a gyülekezetplántálási programunk Budapest és a nagyobb városok agglomerációjában, illetve a külföldi diaszpórában is. Azzal a reménységgel tekintek előre, hogy Krisztus egyházában olyan nagyszerű hír hordozói és közvetítői vagyunk, ami sokak életében jelenthet útmutatást, és lehet erő- és reményforrás.

 

Nyitókép fotó: Magyari Márton/evangelikus.hu