Tudható a résztvevők beszámolóiból, hogy a vélemények példátlan sokfélesége nyilvánult meg a vatikáni tanácskozásokon, s olyan őszinteség és nyíltság uralkodott, ami sokak számára egyenesen meglepő volt. A folyamat, amely most lezárult, hosszú előzményekre tekint vissza, hiszen Ferenc pápa már 2015-ben, a püspöki szinódus létrehozásának hatvanadik évfordulóján mondott beszédével

az egyházon belüli együttműködés, a közös figyelem, a meghallgatás, a tanácskozás és a zárt struktúrákból való kilépés fontosságára emlékeztetett.

Majd olyan folyamatot indított útjára, amelyben elvárásai szerint minden egyházmegyének részt kellett vennie: azt kívánta, hogy valamennyi helyi egyház, minden ország egyháza, az összes földrész és végül a teljes világegyház vitassa meg, miként kívánja megszervezni az életét a megváltozott társadalmi és kulturális viszonyok közepette.

„Még a római kúria is fokozatosan, lépésről lépésre tanulja a szinodalitást” – állította a szinódus titkára, Nathalie Becquart, nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy a szinodalitás fogalma és a folyamata is újszerűnek, nehezen megfoghatónak, s főként nem egykönnyen megvalósíthatónak tűnik sokak számára. A folyamat egy másik kulcsszereplője, a hamarosan a bíborosok közé lépő Timothy Radcliffe 2023-ban és 2024-ben egyaránt olyan bevezető beszédek megtartására kapott felkérést, amelyek teológiai, kulturális és történeti szempontból közelebb viszik a fogalmat azokhoz, akik a Szent Pál Terem harminchat asztalánál tízes csoportokba rendeződve igyekeznek meghallgatni egymás tapasztalatait és véleményét.

A domonkos Radcliffe ugyanis főként erre helyezte a hangsúlyt:

ahhoz, hogy az egyház tagjai megtudják, mit kíván tőlük Isten a mai helyzetben, legelőször is egymást kell meghallgatniuk,

bízva abban, hogy a gondolati sokféleségből idővel egyetértés kristályosodhat ki. Ez pedig a párbeszéd, a meghallgatás és a nyitottság nélkülözhetetlenségén kívül nyomban azt is egyértelművé teszi, hogy a szinodális folyamatot az a meggyőződés vezérli, hogy az egyház nem pusztán emberi cselekedetek és reformok produktuma, hanem olyan közösség, amelyet a kegyelem táplál. Mario Grech bíboros, a folyamat további kulcsszereplője szüntelenül kiemelte a szinodalitásnak ezt a többségi vélemény megállapítására törekvő demokratikus struktúráktól elütő jellegét.

A szinódus egyik kulcsszereplője, az időközben bíborossá kinevezett Timothy Radcliffe domonkos szerzetes (Vatican News)

 

„Az a feladatunk, hogy számot vessünk nehéz kérdésekkel, és elviseljük őket” – jelentette ki Timothy Radcliffe a tanácskozás résztvevőinek. A szinódus záródokumentumából kitűnik, hogy alapvetően öt területen folytak megbeszélések a résztvevők között. A szöveg első része a szinodális megtérésről szól, és főként azt kívánja tudatosítani, hogy

az egyház tagjai és csoportjai rá vannak utalva egymásra, s bár más-más feladatokat látnak el és különböző szinten helyezkednek el az egyház szerkezetében, párbeszédet kell folytatniuk,

és figyelniük kell egymásra. Ahogyan a szöveg fogalmaz: „A szinodalitás a lelki megújulás és a strukturális reform olyan útja, amely révén az egyház tagjai nagyobb lehetőséget kapnak az egyház életében való részvételre és a misszió végzésére” (28).

A második rész arról beszél, hogy mivel minden hívő hozzájárulhat a keresztény közösség életéhez, fontos, hogy mindenki lehetőséget kapjon a részvételre, különösen a laikusok, akik vezető szerepet is betölthetnek. A harmadik rész szerint a már meglévő egyházi testületeknek valódi szinodális csoporttá kell alakulniuk, s

a döntéshozóknak közvetlenül meg kell hallgatniuk azokat, akiknek nincs felhatalmazásuk döntést hozni az egyházban.

A negyedik rész olyan megtérést sürget, amelynek jóvoltából az egyházi képzésekben az eddigieknél jóval többen tudnak részt venni, különösen laikusok, közülük is a nők. Az utolsó rész azt hangsúlyozza, hogy a rendezett egyházi együttműködés „a politikai és a gazdasági szféra számára is új eljárási módokat tehet vonzóvá” (153).

Nem véletlen, hogy a szöveg 60. pontja lett a legvitatottabb. Ebben esik szó ugyanis a nők diakonátusának kérdéséről, arról, hogy vajon nők is diakónussá szentelhetők/avathatók-e. A szinódus nyitva hagyta ezt a kérdést, mivel az álláspontok különösen is széttartók voltak ezen a téren. Általában is elmondható, hogy

az előzetes várakozások éppen a nők egyházi szerepének tisztázását remélték a szinódustól,

nagy igény mutatkozott a nők pappá szentelésének megvitatására. Csakhogy a Vatikán nem támogatta e kérdés napirendre vételét, ami szerte a világon csalódottságra adott okot.

De nem ez volt az egyetlen olyan probléma, amely túlságosan átfogónak és megosztónak tűnt ahhoz, hogy terítékre kerülhessen a szinódusi asztaloknál. Ezek átgondolására tíz munkacsoport jött létre, amely a tanácskozással párhuzamosan végezte munkáját, és a következő vitás kérdésekkel foglalkozott: a keleti és a nyugati kereszténység viszonya; a szegények segélykiáltása; a misszió a digitális környezetben; a papképzés reformja; az egyházi hivatalok, különösen a nők szempontjából; a püspökök, a szerzetesrendek és az egyházi mozgalmak kapcsolata; a püspökök kiválasztásának szempontjai; a nunciusok szerepe; a vitatott tanbeli és erkölcsi kérdések kezelése; az ökumené ügye. A munkacsoportok majd csak 2025-ben terjesztik eredményeiket a pápa, majd az egész egyház elé.

Nathalie Becquart, a szinódus titkára Ferenc pápával (synod.va/Lagarica)

 

Úgy tűnik, a szinóduson a legtöbb feszültséget a nők helyzetének és szerepének kérdése jelentette. Az ötödik munkacsoport összetétele és munkamódszere ismeretlen maradt, sokan úgy érezték, túl nagy a titoktartás a csoport körül. Október közepén a munkacsoportok részére nyitott találkozókat szerveztek, ám a legfontosabb vatikáni szerv, a Hittani Dikasztérium vezetője, Víctor Fernández bíboros nem jelent meg az ötödik csoport találkozóján, ami nagyfokú értetlenséget váltott ki (a bíboros végül csak az utolsó pillanatban, október 24-én találkozott a csoport tagjaival). A nők helyzetén kívül a különböző szexuális orientációjú emberekhez fűződő egyházi viszonyulás témája sem került be a szinódus programjába, és a záródokumentum is csupán röviden említi azokat, akiknek fájdalmat okoz, hogy kizártnak érzik magukat házassági állapotuk, identitásuk vagy szexualitásuk miatt.

A szinóduson szintén fontos szerepet játszó Ferenc pápa pedig ezúttal is meglepő lépésre szánta el magát. Általános szokás szerint a szinódusok után az egyházfők apostoli buzdítást adnak ki, amelyben összefoglalják és a saját nézőpontjukból mutatják be a tanácskozás eredményét.

Ferenc pápa úgy döntött, hogy nem jelentet meg efféle dokumentumot, hanem elfogadja a szinódus zárószövegét, sőt saját dokumentumának ismeri el.

Ez pedig maga is szinodális gesztus: immár a pápai Tanítóhivatal részévé vált azoknak a bíborosoknak, püspököknek és laikusoknak, köztük nőknek a hangja, akik részt vettek a végső szöveg megszületésében.

Ennek önmagában is komoly üzenete van. Akik pedig kétellyel viszonyulnak ahhoz, hogy átalakulhat a katolikus egyház szervezeti élete, azoknak érdemes emlékezetükbe idézniük a latin-amerikai szerzeteseket tömörítő szervezet vezetőjének, Gloria Liliana Franco Echeverrinek szavait, aki a szinódus második hetén részletesen beszámolt arról, milyen hatalmas változásokat eredményezett az Amazóniával foglalkozó szinódus (2019) a térség egyházi életében. Bár 2019-ben sem az történt, amire a legtöbben számítottak (nem hagyták jóvá nős katolikus férfiak pappá szentelésének lehetőségét), valami más, talán valami fontosabb történt: újfajta élet szökkent szárba az amazóniai térségben. Miért ne történhetne ismét hasonló?

 

Nyitókép: synod.va/Lagarica