A középen meggyújtott gyertya körül ültünk, úgy érezve, legalább heti egy-két órára rátaláltunk a béke szigetére. E lelki langymeleg légkörében bombaként robbant a ragyogó arccal és repeső örömmel tett bejelentés. Pisti volt addig bibliaolvasó közink legpasszívabb tagja, soha, semmihez nem szólt hozzá, legfeljebb egy-egy hümmögéssel vagy vállrándítással fejezte ki véleményét. Ráadásul botfüle volt, s ha netán megpróbált bekapcsolódni egy-egy gitáros énekbe, a mellette ülő az átélt megpróbáltatásait nyugodt szívvel felajánlhatta vezeklésként bűneiért, sőt a tisztítótűzben szenvedő lelkekért is.
Most meg nem tudta abbahagyni a mesélést. Mindehhez ráadásként jött még ez a zongorázás karizma is… Mint mondta, azóta órákat tölt a zongoránál, s engedi, hogy a Szentlélek vezesse az ujjait, miközben ő maga a hetedik mennyországba ragadtatva érzi magát. A következő héten, a Tömő utcai kápolnában tartott Élet a Lélekben szeminárium padsoraiban ott ült „bibliás közink” minden tagja, beleértve református és evangélikus testvéreinket is. Az aznapi téma befejeztével Katona István atya szétültetett minket a padsorokba, így más-más megosztási csoportokba kerültünk. Magam olyan ismeretlenek közé, akikkel önszántamból vonakodva ültem volna le még egy kávéra is: néhány idősödő néni, egy veterán mentőtiszt, egy-két csöves…
Mit keresek én itt? – gondoltam rémülten magamban, de aztán fokozatosan feloldódtak a görcseim. S ez a hétről hétre folytatódó oldódás addig tartott, míg el nem értünk a szeminárium végére, ahol a program szerint egy életbeszélgetésre (nevezhetnénk életgyónásnak is) került sor. A megbeszélt időre felballagtam a pesti ferences templomhoz épült rendház második emeletére,
ahol István atya szobája volt. Ajtaja előtt olyan hosszú sor várakozott,
amelynek vége az emeleti körfolyosó ellenkező oldali lépcsőfeljáratánál volt. A folyosón időnként egy-egy idős atya csoszogott el mellettünk, nem kis csodálkozással mérve végig a csöndben várakozó, többnyire fiatalokból álló társaságot.
Mire rám került a sor, volt időm számba venni egész addigi életem minden létező bűnét és botlását, így kész leltárral állhattam István atya elé. Halk szavú, de látható fáradsága ellenére is sugárzó arcú pap állt előttem. Bemutatkozásom után ő, meglepetésemre váratlanul azt kérdezte tőlem, hogy mi az életem legfőbb célja.
Életem fő célja megdönteni a kommunista rendszert – vágtam rá kapásból az akkori közállapotoknak, no meg saját lelkiállapotomnak leginkább megfelelő választ. Ekkor István atya homlokán észrevettem ugyan egy sötét árnyat, de tájékozatlan felvidéki emberként nem tudtam, hogy őt a hetvenes évek elején épp rendszerellenes szervezkedés vádjával tartóztatták le, és zárták börtönbe a rendszer urai. Zavarát a tőle megszokott, bajsza alatti pöffenő nevetéssel palástolva, válaszomra csak ennyit mondott: – Erről egyelőre ne beszélj másoknak, maradjon ez afféle gyónási titok köztünk, rendben? Majd hozzátette,
bízzam bátran ezt az ügyet az Úrra, és foglalkozzam a saját lelkem és szívem állapotának megváltoztatásával.
Mert az, hogy milyen világ vesz bennünket körül, nagyrészt attól függ, milyen a lelkünk állapota. A rendszer pedig addig tart, ameddig azt a jó Isten megengedi.
Néhány évnek ugyan el kellett telnie, amíg a jó Isten eltűrte a rendszer létezését, de bukásáért sokan örömmel adtunk hálát. Hálát adtam azért is, hogy valóságként élhettem meg a belső megtérés, megtisztulás és a Lélektől kapott vigasztalás semmi mással össze nem hasonlítható örömét és kegyelmét. Az Úr a mi „kisközinket” is kimozdította a megszokott baráti társaság kényelmes állapotából.
Egyetemisták voltunk, jártuk az országot, s ahol csak lehetett, tanúságot tettünk az evangélium jó híréről,
s hozzá kapcsolódóan az ajándékba kapott megtérés élményének öröméről, no meg Szentlélek lelki megújulást sürgető üzenetéről.
Ki az az István atya, valami guru, hogy annyit beszéltek róla? – kérdezte egy alkalommal egy kíváncsiskodó egyetemista szaktársunk.
Ő egy katolikus pap – hangzott a válasz.
Ja, csak egy pap? – reagált társunk, majd kézlegyintéssel, lekicsinylő arckifejezéssel távozott.
Csak egy pap, aki Isten embere… – szólt utána valamelyikünk. Nem tudom, hogy szaktársunk meghallotta-e a választ, de néhány hét múlva már ő is ott ült a Tömő utcai kápolna padjainak egyikében István atya szemináriumán.
A pesti ferences templom (forrás: KovacsDaniel, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
Az egyetem végeztével ki-ki a saját hivatásának útjára lépett. Pisti testvérünk belépett a szemináriumba és felszentelt pap lett belőle. (Azóta már a túlvilágon végzi szent szolgálatát.) Eközben István atya vigyázó szemét mindig magunkon érezhettük. A budapesti Szentlélek-templomban, majd a ferences templomban mondott miséi lelki erőműként töltötték fel életünket. De nemcsak a miénket. Máig emlékszem, hogy az egyik ilyen mise végén, odalépett hozzám egy idősebb úr, s ezt mondta: Nem tudom ki ez az atya, aki minden prédikációjában ugyanarról beszél, de a világért sem hagynám ki egyik miséjét sem. S vajon miért? – kérdeztem vissza. Azért, mert a szavai oly megnyugtatóak, hogy minden alkalommal,
amikor őt hallgatom, gyógyul tőle a sok megpróbáltatással terhelt lelkem
– hangzott az egyszerű, tanúságtevő válasz.
Ha csak pár perces beszélgetésre is, de jó volt újra és újra felugrani István atya könyvektől agyonzsúfolt második emeleti szobájába, ahol mindig talált rá módot, hogy meghallgassa közösségi vagy személyes gondjainkat. Amíg én a világ ügyes bajos dolgaival traktáltam, ő bölcsen végighallgatott. Majd rendre megkérdezte tőlem:
Mondd, mennyi időt szánsz te naponta a Szentírásra? És mennyit az imára?
– Rendszerint magyarázkodással kezdődő válaszomra fejcsóválva csak ennyit mondott: Ez épp annyit jelent, mint amennyit egy fuldoklónak a szalmaszálba való kapaszkodás. Életemet azóta is kíséri ez a mondata, s amikor olykor úgy érzem, hogy fuldoklom, tudom, hogy ez mitől és miért van.
De ezen kívül is gyakran eszembe jutnak István atya szavai: amilyen a lelkünk, olyan világ vesz körül bennünket. S mielőtt e szentenciát olvasva nagyvonalúan legyintenénk, tegyük csak fel a kérdést, vajon civilizációnk mai nyomasztó gondjai, bajai nem lelki okokra, egyéni és társadalmi bűneinkre vezethetők-e vissza? Lett légyen szó a jövőnket fenyegető demográfiai télről, az öngyilkossági mutatók emelkedéséről vagy az emberi méltóság tudatos degradálásáról.
A választások előtt a GDP, az életszínvonal vagy a különböző fogyasztási mutatók alapján próbált bennünket az egyik vagy a másik oldal meggyőzni a maga igazáról. De vajon ki tudja számokká formálni az elaltatott lelkiismereteket, a „dúlt hiteket”, az elfeledett fogadalmakat, a megtagadott evangéliumi igazságokból fakadó döntéseket.
A keresztény tanítás igazságaira hivatkozni sokkal könnyebb, mint hűséggel be is tartani azokat.
István atya és paptársai, akik bátran szembenéztek koruk kihívásaival, nem tartoztak a modern kor „társadalmi mérnökeinek” világába. Épp ellenkezőleg.
Hitből, lélekből és életből fakadó tanításukért a margóra taszítva, a világi vezetők részéről üldöztetés, az egyházi vezetőkéről olykor elmarasztalás lett az osztályrészük. Katona Istvánt a Regnum Marianumban végzett ifjúsági lelkipásztori munkájáért kétéves börtönbüntetéssel sújtották. A rendszerváltás beköszöntével nem kérte rehabilitációját. Örülök, hogy tehettem valamit Jézusért – nyilatkozta a tőle megszokott szerénységgel. Az őt elítélőknek megbocsátott, és imádkozott lelki üdvükért.
Nem ezt tartotta élete legnagyobb teljesítményének, hanem azt, hogy
lelkipásztori működése nyomán megváltozott életű tanítványok százai épültek be a társadalom különböző rétegeibe,
hogy ott apró kis kovászdarabként járják át az őket körülvevő élet sejtjeit. Velük szebbé, emberségesebbé vált világunk.
Fuldoklóknak mentőövként Krisztust adó drága István atyánk, az általad kapott kegyelmek özönéért hálát adva, köszönjük a Jó Istennek, hogy megajándékozott bennünket a te lélekébresztő szolgálatoddal. Jutalmazzon meg téged mindezért az Úr az Ő örök békéjével és szent színelátásával!
Nyitókép: Katona István: amilyen a lelkünk, olyan világ vesz körül bennünket (fotó: Merényi Zita, Magyar Kurír)
