A hiánypótló kiadvány a legújabb források felhasználásával bővíti és árnyalja tudásunkat a Vatikánnak az Ostpolitik és a modus vivendi címszavakkal jelzett korszakairól: az 1945–1948 közötti és az 1960-as és 1970-es évekről. A kötet tehát II. világháború utáni történelmünknek azokat az egyháztörténeti szempontból egymástól nem független, sajátosságaiknál fogva azonban szinte külön korszakokként is kezelhető éveit állítja párhuzamba, amikor nemcsak a helyi egyház, hanem a világegyház szintjén is felmerült, milyen kényszerítő körülmények figyelembevételével és milyen kompromisszumokkal lehetséges bármilyen konkordatárius politika kialakítása egy szovjet érdekszférába csúszott ország katolikus egyháza, az uralkodó ateista államhatalom és a Vatikán között.
A címben megidézett Mindszenty József bíboros, hercegprímás, Tomek Vince piarista generális és Barankovics István kereszténydemokrata politikus hármasából a történeti emlékezet elsősorban Mindszentyt és Barankovicsot tartja számon. Tomek Vincéről azonban a piarista rendtörténet és a II. vatikáni zsinat eseményei iránt érdeklődő szűkebb nyilvánosságon kívül csak keveseknek volt mélyebb ismeretük, részben talán a külföldön leélt évtizedek, részben személyes döntése okán is, mellyel kimaradni szándékozott a magyarországi egyházpolitika fősodrából és játszmáiból. Tomeknek az egyházi diplomácia háttérmunkásaként játszott szerepe sem került szisztematikus vizsgálódás középpontjába, hiszen számottevő történeti források nélkül erre aligha nyílt lehetőség. Azonban a piarista generális római irathagyatékának hozzáférhetővé tétele révén, amint Kálmán Peregrin kötete is bizonyítja, gazdag forrásanyag vált kutathatóvá mind a Tomek Vince életét megismerni kívánók, mind pedig a Vatikán keleti politikája iránt érdeklődők számára.
Kálmán Peregrin munkája, miközben egyháztörténet-írásunk Tomek Vince életével és tevékenységével kapcsolatos hiányosságát is igyekszik pótolni, mégsem pusztán életrajzot nyújt olvasóinak: olyan erőtérbe helyezi a piarista generálist, amelyben életét elsősorban Mindszentyhez és Barankovicshoz fűződő viszonya tükrében láttatja, és sokoldalú tevékenységéből elsősorban ezt a szálat fejti fel. A többszereplős nézet tágítja is a perspektívát, hiszen főként Tomek és Barankovics kapcsolatának és Mindszentyre vonatkozó nézeteinek rekonstruálása révén végigkísérhetjük az egyházpolitika alakulását is 1945, majd 1956 után. Tomek személyét a bíboros-prímáshoz való viszonyának prizmáján keresztül, mintegy oldalfényben látjuk, így a kötet eredményei minden bizonnyal a Mindszenty-kutatás számára is hozhatnak újdonságot. Úgy is fogalmazhatunk, hogy könyvében Kálmán Peregrin nemcsak Tomek Vince biográfusa lett, de kicsit Mindszentyé és – ugyancsak Mindszentyhez való viszonyának bemutatása által – érintőlegesen Barankovics Istváné is. Ezt a benyomást erősíti a válogatás szempontrendszere: a Tomek-hagyaték forrásbázisából a szerző elsősorban Tomek naplóbejegyzéseinek Mindszentyre és a Mindszentykérdésre vonatkozó részeit, valamint a szintén az ő hagyatékában megőrzött, Barankovicstól származó dokumentumokat használta fel. Feldolgozásukkal és néhány kiemelten fontos forrás közlésével azonban arra is kísérletet tett, hogy egyúttal a Vatikán keleti politikájával kapcsolatos dilemmákat is újragondolja. Így a többszörös életrajz a források elemzése által a magyar egyház működésének kontextusát a maga összetettségében bemutató panorámaképpé szélesedik, s ezt a képet mindvégig együtt nézzük római ciceronénkkal, Tomek Vincével.
Tomek nem csupán a Vatikán keleti politikájának magyar szürke eminenciása volt, hanem az egyházi diplomáciának olyan jelentős informális befolyással bíró szereplője is, akit a magyarországi egyházpolitikai viszonyokat illető tartózkodó álláspontja, ugyanakkor személyes nyitottsága, intelligenciája és szívélyessége, valamint római honossága megbízható referenciaszeméllyé tett mindazok számára, akik Magyarországról vagy az emigrációból Rómába érkeztek. A korábban magyarországi tartományfőnökként működő Tomeket 1947-ben választották meg a piarista rend generálisává, amely pozíciót két évtizeden keresztül töltötte be, de egészen késő öregségéig tevékeny maradt. Nemcsak kortársainak állt rendelkezésére, hanem az utókornak is dolgozott: gyorsírással naplót vezetett – amelyet nyugalmazása után átírt –, és dokumentumokat mentett. Maga is méltán tekinthette archívumát forrásértékűnek, hiszen hozzá került többek között Barankovics István halála után az a töredékes, de jelentős dokumentumanyag is, amelyet az özvegy meg tudott menteni a pusztulástól, s amely történeti szempontból a Kálmán Peregrin által feltárt források legfontosabb hozadékát jelenti.
Az iratok tanúbizonysága szerint az 1949-től emigrációban élő kereszténydemokrata vezető az 1960-as évekre is megőrizte politikusi aktivitását, és szívügyének tekintette Magyarország és a magyar katolikus egyház javának előmozdítását. A közölt dokumentumok segítségével és Kálmán Peregrin avatott értelmezése által végigkövethetjük azt a folyamatot, ahogyan az 1945–1949-es időszakban a hercegprímással még több politikai kérdésben összeütköző, de legalábbis különvéleményt megfogalmazó Barankovics számára az ötvenes években és főként az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Mindszenty már a rab nemzet szimbólumává és szószólójává vált. Méltatlan helyzetének orvoslását és a körülötte kialakult, prolongált egyházpolitikai, illetve külpolitikai feszültség megoldását Barankovics a Vatikán számára összeállított elemző szempontrendszerrel kívánta elősegíteni abban a Pro memoriában, amelyet 1962-ben Tomek Vince segítségével fogalmazott meg és juttatott el a vatikáni Államtitkárságra. A kialakult helyzet értelmezésén kívül Barankovics második hazájának, az Egyesült Államoknak a Mindszenty-kérdéshez való viszonyulását is igyekezett összegezni. Ő maga többször járt Rómában, és információkat kaphatott Tomektól is, akinek a „szobája egyfajta infoközpont volt Rómában”, és különösen 1956 után, majd a II. vatikáni zsinat időszakában a Szentszék, az Egyesült Államok és Magyarország közti kommunikáció egyik csatornájává vált.
Tomek egyházdiplomáciai szerepe azonban nemcsak Barankovics Pro memoriája miatt jelentős, hiszen a II. vatikáni zsinatra érkező magyar püspökök vendéglátójaként sok szálat mozgatott és tartott kézben. Így szinte természetes, hogy a magyar egyházi körök is aktív szerepvállalásra kívánták megnyerni, neve fölmerült Mindszentyt követő prímásjelöltként vagy szentszéki vizitátorként is. Tomek azonban minden személyét érintő spekulációt elutasított, Magyarországra sem látogatott el, nehogy megkörnyékezzék: sem főpapi, sem állami részről nem engedte magát becsábítani a magyar egyházpolitika színpadára.
Mindebből nyilvánvaló, hogy Tomek Vince önálló aktora volt az Ostpolitik időszakának, s Kálmán Peregrin munkája azért is úttörő jelentőségű, mivel az első fontosabb történetírói teljesítmény, amely Tomek Vince hagyatékát beemeli a történészdiskurzusba. Mű-ve ezért a továbbiakban megkerülhetetlen mind a kötet címében megidézett szereplők életrajzírói, mind az Ostpolitik témájának kutatói számára.
