Karrierje egyik fontos állomása a Rádiózenekarhoz köti, hiszen az együttest vezényelve nyerte meg a Magyar Televízió Karmesterversenyét még 1998-ban, amikor Lukács Ervin tanítványaként dirigensi diplomát szerzett a Zeneakadémián. Ezt követően néhány alkalommal vezényelte még a társulatot – a saját zenekara, az 1993-ban életre hívott Danubia, s több hazai együttes mellett –, majd hosszabb szünet következett. Héja Domonkos ugyanis 2005-ben Németországban kezdett dirigálni. Chemnitzben be kellett ugrania egy hangversenyre, és a zenekarnak olyannyira tetszett a koncert, a közös munka, hogy utána felkérték a Chemnitzi Opera első karmesterének. Elnyerte az állást, hét évig dolgozott a teátrumban. Két évtizeden keresztül nem találkozott hát a Rádiózenekarral, egészen 2023 őszéig, amikor ugyancsak beugrással tért vissza az együtteshez.

Akkor kicsit ‘egymásba szerettünk’, működött köztünk a kémia. Nagyon jól fogadták az instrukcióimat, nemcsak az hatott rájuk, amit mondtam, hanem az is, ahogyan. S természetesen mindez engem is inspirált, elindult egy jótékony spirál, és született egy nagyszerű koncert, amelyet a közönség is visszaigazolt.

Már az első próbánk után azzal az érzéssel mentem haza, milyen jó volt a közös munka, de ez azért nincs minden alkalommal így… Az ember karmesterként megszokja, hogy minden zenekarban találkozik ellenállással, amit le kell küzdenie.

Ezért is értékeli igazán, ha nem kell átverekednie magát az akadályokon, hanem tud haladni, megszületik a megfelelő hangzás, s közösen csiszolva olyan előadást hívunk életre, amely mindenkit még jobb teljesítményre ösztökél.

Az őszi hangversenyt követően még három közös koncertre került sor, majd érkezett a felkérés, s május elsejétől Héja Domonkos a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek fő-zeneigazgatója.

Zenekar, kórus, gyerekkar – ez a lehetőségek tárháza! Hatalmas öröm. Magam is énekeltem kórusban annak idején, mindig szívesen foglalkoztam a dalszínházi munkáim során az énekkarokkal, gyerekkórusokkal ugyancsak akad tapasztalatom, arról nem is beszélve, hogy így milyen izgalmas repertoárt lehet alakítani! Nagyon sok a dolgunk, hiszen biztosítanunk kell a saját és az utódaink jövőjét. Tennünk kell azért, hogy húsz év múlva is legyen, aki a közönség soraiban ül. Ebben a felgyorsult világban egyre nehezebb az érvényesülés a zene, a kultúra területén. Amerre ma a mindennapjaink haladnak, sajnos azt vetíti előre, hogy eljöhet az idő, amikor az Opera vagy a Zeneakadémia, a művészeti intézmények mind-mind okafogyottakká válnak…

Nem lehet – és nem is szabad – csak néhány esztendőre előre gondolkodni.

Én sem tehetem meg, hogy csupán a saját, például a Rádió együttesei élére szóló ciklusomra tervezek. Nagyobb távlatokat kell kijelölnünk, hiszen zenésznek lenni misszió. A kultúrát kell terjesztenünk, olyan elszántan és akkora kitartással, ahogyan a misszionáriusok végezték dolgukat.

A muzsikusok tudják, milyen fontos mindez.

Erre tették fel az életüket, ezt az üzenetet a támogatóknak, a fenntartóknak, a politikusoknak nagyobb feladat átadni. Németországban is folyik a küzdelem a közönség megtartásáért – egy évtizede vagyok a Staatstheater Augsburg fő-zeneigazgatója, így pontosan látom. Akadnak kiváló törekvések, de ahogy egy-egy koncertet vagy opera-előadást követően végigtekintek a közönségen, főképp az idősebb korosztály tagjaival találkozom, bár szerencsére mostanában már egyre több fiatal is felbukkan.

A kérdés az, hogy ott lesznek-e majd tíz év múlva is… Hogy rendszeres rutinjukká válik-e a koncertre, operába járás?

Ha az emberek megértik, hogy mit adnak nekik ezek az estek, akkor nyert ügyünk, ügyük van. De ezt nem kényszeríthetjük rá a publikumra, az igény belőlük kell hogy fakadjon. Messzemenően nem hiszek abban, hogy számítógépes játékok zenéjének bemutatásával, filmzenekoncertekkel építenénk közönséget. Szeretem magam is ezeket a darabokat, szívesen hallgatom és vezényelem, de nem gondolom azt, hogy ezáltal majd többen váltanak jegyet a hangversenyekre. A filmzenekoncertek olcsó katarzist jelentenek… Nem épül, nem fejlődik tőle a lélek.

Nagyon hiszek a kisgyerekekben.

Freund Tamás neurobiológus mondta az egyik előadásában, hogy hétéves korig eldől, milyen orientációja, lelkialkata lesz valakinek, mire válik fogékonnyá. Ezért fontos, hogy a kicsiknek mutassuk meg a zene szépségét.

Felnőttkorban már szinte lehetetlen megnyerni valakit a művészeti águnknak. A klasszikus zenére oda kell figyelni, hogy megélje az ember, hogy hasson rá, és ehhez nem árt, ha azzal is tisztában van, hogy miről szól a darab…

Azt mondja, háromgyerekes édesapaként még fontosabbnak tartja mindezt…

Látom, milyen hatások érik a gyerekeket. Sok múlik azon, hogy otthon mi szól. A mai élet történései nem értünk, muzsikusokért, művészekért vannak… Inkább ellenünk dolgoznak. Mindhárom gyermekemnek van tehetsége a muzsikához, a legnagyobb talán a legszorgalmasabb, de valószínűleg ő sem lesz zenész. A két kisebbel már nagyon sokat kell dolgozni ugyanezért, és ezt meg is teszi a feleségem. Hiszen mi tudjuk, mennyi szépséggel, örömmel gazdagodhatnak, mennyire hat majd az életünkben jelen lévő zene az érzelmi intelligenciájukra is…

Még zeneakadémista voltam, amikor megalakítottam a Danubia zenekart, s már a kezdetektől figyeltünk arra, hogy a legfiatalabbaknak is játsszunk, és ebben az együttes azóta is élen jár. Most, a Rádió Zenei Együttesei élén ugyancsak lényeges feladatomnak érzem, hogy a kicsiket megszólítsuk, legyen olyan koncertkínálatunk, amely megmutatja nekik a muzsika világát.

Öröm, hogy ezzel a felkéréssel lett egy hazai lábam, hiszen a németországi évek kezdetétől fontosnak tartom, hogy minden évben megforduljak Magyarországon. Szeretek otthon lenni, s a hazai együttesek is mind szeretettel fogadnak.

Nyilván meghatározók a pályáján a németországi tapasztalatok is.

Épp egy évtizede jelentkeztem az augusburgi pályázatra, egyike voltam a nyolcvan aspiránsnak, akik közül három forduló során választották ki a fő-zeneigazgatót. Akkor eldöntöttem, nem leszek más, mint amilyen vagyok, teljesen magamat adom. Ha kellek így, akkor jó, ha pedig nem, az sem baj. S talán épp ezért működik jól a kapcsolatunk már ennyi ideje…

Nem is tudok blöffölni, mindig az őszinte, egyenes beszéd híve voltam és vagyok. Az augsburgi intendáns szokta is mondogatni: értékeli, hogy ritkán szólalok meg, de annak mindig súlya van. Háromszor is újrakötöttük a szerződésemet, legutóbb hat esztendőre kaptam bizalmat.

Minden alkalommal kikérték a zenekar véleményét is, és a tagság nyolcvanhat százaléka támogatta, hogy én maradjak a fő-zeneigazgató.

Az évek során szerzett tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a német zenekarok fegyelmezettebbek, a hazaiak pedig flexibilisebbek, individuálisabbak. Egy ottani együttest kimozdítani a saját határai közül roppant nehéz, egy magyar zenekarral ez jóval könnyebben megoldható. Németországban több év közös munka szükséges ahhoz, hogy az ember rajta hagyja a keze nyomát egy társulaton. Augsburgban is kellett erre három esztendő. Örülök, hogy a Rádióban öt évre szól a megbízatásom, ennyi idő alatt már el lehet jutni valahova. Kérdés, hogy ki mit tart a fő karmesteri feladatának. Nálam kezdettől a legfontosabbak közé tartozott a zenekarépítő munka. Ebből a szempontból a régi iskolához tartozom.

 

Nyitókép: Héja Domonkos 
Fotó: Astrid Ackermann/A művész archívumából