Úgy tűnik, hűséges a munkahelyéhez...

Igen. A kitüntetés rövid szakmai definíciójában bámulatos módon benne rejlenek több mint öt évtizedes munkásságom legfontosabb elemei: az intézményi keretek és tudományos irányultságom lényeges összetevői. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetéhez valóban életre szóló kapcsolat fűz: immár huszonnégy éves koromban történt alkalmazásom óta a mai napig itt találtam meg alkotómunkám ösztönző lehetőségét, és hála igazgatóimnak, az Erdődy-palota első emeleti egykori munkaszobám falai között még ma is elmélyült munkálkodást folytathatok. Ez a szellemi műhely a maga időről időre változó tudományos programjával döntő módon befolyásolta kutatásaim főbb irányát, és lehetőséget biztosított választott témáim megvalósítására.

A definícióban említett másik köztestülethez, a Magyar Művészeti Akadémiához való csatlakozásom csak néhány éves múltra tekint vissza. Bár már a 90-es évek elején meghívott előadóként kortárs zeneszerzőkről tartottam előadást a Kecske utcában, csak 2017-től vagyok az Akadémia levelező tagja. Újra meg újra azt tapasztalom, hogy a művészeti tagozatok szerteágazó tevékenysége friss élményekkel és ismeretekkel érinti, formálja zenetudományos szemléletemet.

Ugorjunk vissza néhány évtizedet az időben, egészen a pályakezdésig, sőt a tanulmányokig.


Portré a Veress Sándor halálának 25. évfordulója alkalmából  az MTA Zenetörténeti Múzeumban megrendezett emlékkiállítás kurátoráról (2017) Fotó: Berlász Melinda jóvoltából


Ha visszatekintek ezekre az évekre, szinte gondviselésszerű folyamatnak látom a zenetörténész szakterületre való felkészülésem és pályakezdésem útját. Az első ösztönzés természetszerűen édesapám, Berlász Jenő történészi példájából eredt, de ezzel egyidejűleg egyre erősebbé vált bennem a zenéhez tartozó irodalmi tevékenység vágya is. Édesapám ezt komoly szándéknak tekintette, és támogatta, hogy középiskolás tanulmányaimat a Zeneművészeti Szakiskola és a Zenegimnázium egységes oktatási rendszerében végezzem. Már ekkoriban tudatosult bennem, hogy a zenetörténészi pályához a legeredményesebb felkészülést a konzervatórium zeneszerzés tanszaka biztosíthatja. Az intézmény nagy tekintélyű zeneszerző tanára, Sugár Rezső osztályában végeztem, és az itt megalapozott zeneelméleti tudás birtokában, az érettségit követően, 1961-ben felvételt nyertem a Zeneakadémia zenetudományi tanszakára, jellemző módon egy zeneelméleti jellegű, Gesualdo-madrigálokkal foglalkozó témával.

A Zeneakadémia zenetudományi tanszaka ekkor már egy évtizede működött, többnyire két–három évente nyert felvételt itt három-négy megalapozott műveltségű, kiválasztott aspiráns. Tanáraink a magyar zenetudomány kiválóságai voltak, a már az Ön által is említett Szabolcsi Bence tanszékvezető professzorunk és Bartha Dénes mellett Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán és Ujfalussy József főtanszakos tanáraim nevét jegyezném még meg. Az eltelt évtizedek során irántuk érzett tiszteletem arra inspirált, hogy XX. századi kutatóként egynémely publikációmban munkásságuk értékeit felmutassam. Ily módon már 1969-ben Szabolcsi Bence írásainak első bibliográfusa lehettem Homolya István kollégámmal, majd a későbbi években Bartha
Dénes munkásságának kevéssé ismert folyóirat-szerkesztői és zeneigazgatói működését dolgoztam fel. Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán és Sugár Rezső zeneszerzői életműveinek alapkutatásait pedig magyar és angol nyelvű kismonográfiákban, a Magyar zeneszerzők című sorozat szerkesztőjeként publikáltam. Ujfalussy József előtt, aki mintegy harminc éven át osztályvezetőm volt, egy emlékére készült, monumentális kötet szerkesztőjeként, életinterjújának közreadójaként róhattam le tiszteletemet.

Érdemes lenne a fentebb idézett hiánypótló kutatások vonulatában azt is megvilágítani, hogy a Magyarország Zenetörténete című, ötkötetes intézeti sorozathoz milyen tervek készültek, és hogy azok alapján mely XX. századi magyar zeneszerzők életművét dolgozta fel. E művek eredményei, mint látjuk, új forrásismeretként épültek be a XX. századi magyar zenetörténet életmű- és korszakkutatásainak tervébe.

Ezt a kérdést csak többoldalú megközelítésben tudom megválaszolni. Vissza kell térnem a magyar zenetudomány 70-es évekbeli intézménytörténeti helyzetének felidézéséhez, kutatói állományának lehetőségeihez. Ismeretes, hogy a humán tudományok között a magyar zenetudomány intézményesülése igen megkésetten, mintegy tizenöt évvel a II. világháború lezárulását követően, 1961-ben valósulhatott meg a Bartók Archívum (intézményének)  továbbfejlesztéseként. Mintegy évtizedre volt azonban szükség, hogy a Szabolcsi Bence igazgató felkérésére szerződtetett három-négy muzikológus oldalán egy-két pályakezdő munkatárs is alkalmazást nyerjen. Ebben az intézménytörténeti periódusban, 1966-ban, minisztériumi ösztöndíjasként kezdtem meg kutatóintézeti működésemet. A kutatási témák kialakításában a korabeli magyar zeneélet eseménytörténeti fordulatai is szerepet játszottak, nevezetesen a 60-as években jelentkező nemzedékváltás, amely Dohnányi és Kodály halála szomszédságában a századelő néhány kimagasló komponistája, tudósa, zenepedagógusa elvesztésével a tudományt is érintette: 1960-ban Weiner Leótól, 1963-ban Lajtha Lászlótól, 1966-ban a fiatalon eltávozó Járdányi Páltól búcsúzott el a magyar zeneélet. Kezdő kutatóként szembesültem e nagy formátumú alkotók életműveinek szakirodalmi feldolgozatlanságával. A hiányok pótlásának igénye, főként a hagyatéki források megőrzésének és feldolgozásának feladata ösztönzően hatott terveimre.

Lajtha László életművének kutatása mellett döntöttem. Első megközelítésben népzenetudomány-történeti vizsgálatokat folytattam egykori munkahelyén, a Néprajzi Múzeum adattárában. A 70-es évtized végén elkészült első kutatástörténeti monográfiám, A múlt magyar tudósai címmel, az Akadémiai Kiadó sorozatában. A továbbiakban a családi hagyatékkal foglalkoztam, majd az évek során a párizsi forrásanyag megismerésére is alkalmam nyílt.

A biográfia és a kompozíciótörténet lényeges információit, a magyar és francia levelezés meghatározó egységeit, a műfajtörténeti szerveződés sajátosságait mintegy félszáz közleményben értékeltem, publikáltam. Az 1992-es
Lajtha-centenárium alkalmával megrendezhettem az első Lajtha-kiállításokat a Néprajzi Múzeumban, illetve a Párizsi Magyar Intézet falai között. A néhai Fekete György elnök úrral kapcsolatos visszatekintésem során döbbentem rá, hogy a múzeumbeli centenáriumi tárlat megnyitóbeszédét éppen ő tartotta.

A másik XX. századi nagy formátumú mesterhez, Weiner Leóhoz fűződő tevékenységemet a Zeneakadémia könyvtára gyűjteményi körébe került Weiner-hagyaték feldolgozása, valamint a Király utcai emlékszobában rendezett kiállítás több évtizedes szolgálata indította el. Ez irányú tevékenységem arra a felismerésre vezetett, hogy Weiner zeneakadémiai, kamarazenei munkássága olyan nemzetközi hírnevet teremtő zenepedagógiai örökség, amelynek bámulatos érdemeiről a világban szétszóródott, hírneves tanítványok egyöntetű elismeréssel, rajongó tisztelettel vallanak. Az ötvenöt Weiner-tanítvány szóbeli és írásbeli emlékanyagának gyűjtését és közreadását (Weiner Leó és tanítványai, 1985, 2003) ténylegesen az utolsó órában végezhettem el. Értékelésük tükrében elvi szinten is megvilágosodtak a magyar kamarazene-oktatás legendás mesterének pedagógiai titkai.

A Járdányi- és a Veress Sándor-kutatásokhoz milyen felismerések vezették?

Ezek az életművizsgálatok más irányból, többlépcsős előzmény útján indultak el. Be kell vallanom, hogy Kodály és Bartók életművének példája, amelyben egy sajátosan magyar XX. századi jelenségként a zeneszerzői alkotás és a tudományos kutatás egysége tárult fel, évtizedeken át foglalkoztatott, és arra inspirált, hogy azokat az utódokat és Kodály-tanítványokat, akikben e kétoldalú készség és elkötelezettség tovább élt, mint a hagyomány átörökítőit, e történeti folyamat részeseiként értékeljem. E tudós zeneszerzők egyike Lajtha László volt, mint Bartók és Kodály népzenekutatói munkásságának közvetlen munkatársa, a másik Kodály- és Bartók-tanítvány, a mellettük működő kutató-asszisztens, Veress Sándor, a harmadik nagy személyiség pedig a Kodály-tanítványok legfiatalabb nemzedékének képviselője, Járdányi Pál. (E hagyományozódás kérdését előbb kandidátusi disszertációmban, majd 2013-ban a Kodály Zoltán és tanítványai. A hagyomány és a hagyományozódás vizsgálata két nemzedék életművében című tanulmánykötet koncepciójában szerzőként és szerkesztőként 2007-ben ismét felvetettem.) E hagyományozódási láncolat végpontjaként Járdányi tudományos, publicisztikai és zenekritikai írásainak vizsgálatával foglalkoztam (Járdányi Pál összegyűjtött írásai, MTA, 2000).

Úgy vélem, e megközelítések csak közvetve illeszkedhettek a kézikönyv funkciójú, Magyarország Zenetörténete sorozat ötödik kötetébe.

Igen, ezek a témáim egyéni megközelítésként születtek, viszont eredményeik a tudománytörténet vonatkozásában közvetlenül is beépíthetőnek bizonyulhattak volna a kézikönyv megvalósulása esetén. Ami a Veress-kutatást illeti, az szintén hiánypótló kezdeményezésként merült fel. Minthogy 1980-ig szakmai környezetemben nem került szóba Veress Sándor neve, a kézikönyvhöz kapcsolódó folyóiratok és dokumentumok tanulmányozása során szembesültem a Kodály- és Bartók-tanítvány Veress Sándor zeneszerző és népzenekutató 40-es évekbeli, a magyar zene életében betöltött vezető szerepével.

Úgy emlékszem, hogy a Veress Sándorral kapcsolatos tervek számos akadályba ütköztek...

Ez így van. Felismerésem ekkor sürgős lépésre vezetett. Megkíséreltem, hogy az 1949-ben emigrációba kényszerült, itthon ismeretlenségre ítélt Veressel mielőbbi tudományos kapcsolatot teremtsek. A Svájcban élő, hetvenes éveit már betöltött mester első tudományos célú felkeresése ekkoriban nem volt problémamentes. Végül egy svájci egyetemi ösztöndíj megpályázása útján, a magyar zenetudomány első követeként háromhetes együttműködés keretében teljesült a tervem. A professzorral való konzultációk eredményeként 1982-ben munkásságát feltáró tanulmánykötet jelent meg Budapesten, a három évtizedes szellemi vasfüggöny felszámolásának jegyében, a mester hetvenötödik születésnapja alkalmából (Berlász–Demény–Terényi: Veress Sándor. Tanulmányok, 1982). Évtizednyire szélesülő együttműködésünk gyümölcseként Veress 1930-as moldvai gyűjtése kéziratának budapesti kiadása is valósággá vált (Veress Sándor: Moldvai gyűjtés. Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV.,1989). A magyar vonatkozású terveket Veress halála után is folytattam: kórusműveinek kétkötetes kritikai közreadása által az egykori magyar karművek nagy csoportja is visszatérhetett az alkotó által elképzelt, eredeti rendeltetésének helyére (Veress Sándor: Kórusművek I–II. Editio Musica, 2007, 2010). A Veress-kutatás első, 80-as években megjelent hazai kiadványai, mint az emigráció szellemi visszacsatolásának publikus eredményei, fordulatjelző szerepet töltöttek be a korabeli zenetudományi szemléletben.

A kézikönyv munkálatairól és sorsáról is ejtsünk még néhány szót.

Mint köztudott, a kézikönyv XX. századi kötete, hasonlóan a megelőző évszázadokat feldolgozó két kötethez, személyi és anyagi feltételek hiányában végül nem valósulhatott meg.

Ha a megvalósulást késleltetető okokat keressük, egy másik intézmény nézőpontjából, az általam vezetett Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának e századokra vonatkozó, mintegy ötmillió forrásoldalt kitevő és még átvizsgálandó kézirataira vagy a magyar zeneműkiadásnak a XIX. század közepétől felívelő tízmillió oldalnyi jelentős teljesítményére gondolunk, ez nem is csoda.

A hatalmasra duzzadt forrásmennyiség ellenére a 80-as és a 90-es években folytatott intenzív kötet-előkészítő periódusban jelentős publikációk, kéziratok, kötettanulmányok és gyűjtemények születtek. Ezek közül csupán két kiadványsorozatra térek ki. Akkoriban úttörő kutatói vállalkozás volt az 1945 utáni levéltári források tematikus feltárása, amelyet a 80-as évek elején Tallián Tiborral kezdeményeztünk az 1945-től 1956-ig terjedő évtized zenei eseménytörténetének közzététele céljából. A több száz korabeli iratot a Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez sorozat három kötetében (MTA ZTI, I–II., 1985, III., 1986) adtuk közre, a korszak zeneéletének és zeneoktatásának forrásanyagaként. A másik hiánypótló kiadványsorozat létrejötte szintén a kézikönyv előkészítésének szolgálatában valósult meg: a XX. századi magyar zeneszerzők nemzedékeinek életmű-feldolgozását teljesítő, tudományos igényű kismonográfiák keretében. A magyar és angol nyelvű sorozat köteteinek tartalmi, szerkezeti megtervezése és szerkesztése 1998-tól kezdve munkásságom részévé vált. Eredményességéről vall a napjainkban publikált 40. kötet, amely Mihalovich Ödönről, és a 41. kötet, amely Volkmann Róbertről szól.

Az új zenetörténész nemzedékekkel való kapcsolatáról még nem is beszéltünk.

Valóban, főként a kézikönyv munkálatainak során megvalósuló tudományszervezői tevékenység adott alkalmat számomra a fiatal kutatókkal való munkatársi érintkezésre. Néhányan közülük az évek során munkatársaimmá váltak, másokkal viszont a zeneszerzői kismonográfiák szerzőiként dolgoztam együtt. Más vonatkozásban pedig az igen nagyszámú DLA- és PhD-dolgozatok bírálójaként és témavezetőjeként is folyamatosan kapcsolatban állok velük.

Zárszóként magánéletéről is szóljunk néhány szót. A fiatalabb kollégák számára mindig is vonzó példa volt. Egy munkahelyi közösségben különös kincs, ha a velünk szemben ülő másik emberben megbízhatunk. Soha semmilyen intrikában nem vett részt: dolgozott mindig az adott témáján, hűségesen. Egy-egy mondattal megnyugtatta, aki bajban volt, sőt irányt mutatott. 

Őszinte hálát érzek e téren mindenki iránt, aki családomban, életemben hozzám tartozott és tartozik ma is. A szüleimen kívül hálás vagyok férjemnek, Károlyi Pál zeneszerzőnek, pályakezdésem új zene felé irányuló törekvéseiben nyújtott útmutatásáért, zeneművész lányaimnak, Zsuzsannának és Zsófiának karnagyi és hegedűművészi pályájukból eredő zenei élményeim sokasodásáért, de legfőképpen igaz szeretetükért. Végül mindezeken felül az öt leányunokám életben tartó ajándékáért.