Mindössze egy éve tanult zongorázni, amikor országos versenyt nyert, s aztán szinte minden megmérettetésről, amelyen elindult, valamilyen díjjal tért vissza. Minek köszönheti a sikert ezeken a pianista seregszemléken?
Sokáig a könnyedség volt a kulcs, hiszen gyerekként örültem, hogy vittek a versenyekre, hogy alkalmam van új, izgalmas környezetben játszani. Elvarázsolt a zene, nem is nagyon figyeltem másra. A nemzetközi versenyeknél már éreztem a nyomást, de szerencsére a szüleim és a tanáraim is támogattak, sosem gondoltam arra, hogy ha nem nyerek, kudarcot vallottam. Egyszerűen arra biztattak, hogy mindent tegyek meg, ami tőlem telik. Felüdülést jelentettek a versenyek, mert egyértelműek a keretek, mindenki kritikusan figyel, ahogy én is magamat. Megfoghatóbb, hogy mi a tét, s az ember tudja, mire számíthat…
Komolyan kell venni a felkészülést, viszont a pódiumon meg kell tudni őrizni azt a játékos hangulatot, amit az ember gyakorlás közben megtalálhat.
Kísérletezni kell a hangokkal, a tempókkal, és hallgatni, ami történik, reagálni rá. Így lehet flow-ba kerülni. Azt gondolom, versenyen sem szabad túl komolyan venni önmagunkat, csak a zenét, ahogy az megkívánja. Így lehet őszinte és elengedett egy előadás, akkor is, ha nagy a tét. Tiszta lap minden megmérettetés. Bár mostanában már egy-két helyen ismernek, így igények is akadnak… Mindenesetre van még három évem, hiszen a seregszemléket általában harmincéves korhatárral hirdetik, addig szeretnék elindulni még néhányon.
A versenygyőzelmek elegendők ma a karrierépítéshez?
Nem igazán. Nagyon nehéz abból indítani egy pályát, hogy az ember valahol az első helyen végez. Kivételes esetekben sikerül, például Yunchan Lim olyan szenzációsan játszott a Van Cliburn versenyen, hogy a felvételei önálló életre keltek az interneten. Sokszor úgy érzem, ma már mémmé kell válni, hogy igazán elinduljon egy karrier. A pályakezdéshez ma szükség van online jelenlétre, portfólióra, és persze jól kell szerepelni mindig, esetleg versenyeken is sikereket aratni. Ez utóbbiban próbálgatom én is a szárnyaimat, sajnos a közösségi médiában nem vagyok olyan aktív. Itthon egyébként – épp azért, mert szűkebb körről van szó, s mindenki ismeri egymást – még kézzelfoghatóbbak a személyes kapcsolatok, és kevésbé szükséges a digitális térre támaszkodni. A legjobb, ha az ember egyensúlyra törekszik e téren is, hiszen egy művész mégiscsak a hangszerénél érzi magát a legjobban. Azzal kell foglalkoznia, amit szeret, ami a lényeg, és erre rakódnak rá még olyan rétegek, mint a jelenlét a közösségi médiában vagy a kapcsolattartás. Sokfelé kell szétosztani a figyelmet, ami nem könnyű. Hasonlóan szét tud szabdalni, mint a rengeteg információ, ami szüntelen bombáz minket mostanában.
Fotó: Sepsi Botond/A művész emgedélyével archívumából
Kezdetektől jól ismerte a zenészéletet, hiszen a szülei is muzsikusok. Egy ütő- és egy csellóművész gyermekeként könnyen döntött a zongora mellett?
Ahogy a hangszerhez leültem, éreztem, s a tanárnőm is azt mondta néhány óra elteltével a szüleimnek, hogy nem kell tovább keresgélni, itt jó helyen leszek. Tizenkét évesen felvettek a Zeneakadémiára, a Különleges Tehetségek Osztályába, s egy évvel később már a szüleim zenekarával, a Pannon Filharmonikusokkal koncertezhettem, majd következett a Fesztiválzenekar, a Concerto, a Berlini Konzerthaus Zenekara… A Zeneakadémia után a mesterképzést a Hannoveri Zeneakadémián végeztem, azután tértem vissza Budapestre.
Ahol a doktori képzést végzi, de közben már másfél esztendeje tanít is a Zeneakadémián. Gondolt korábban rá, hogy szívesen foglalkozna fiatalokkal?
Nem igazán lebegett célként előttem, de mostanra nagyon megszerettem. Rengeteget tanulok belőle én is, és mindazt, amit a tanáraimtól tanultam, illetve a különböző mesterkurzusokon világszerte tapasztaltam, igyekszem átadni a növendékeknek, hátha őket is inspirálni fogja. Sokszor tanítok olyan repertoárt, amit gyakorta előadtam már, s olyankor visszaidézem, hogyan néztem én szembe az adódó zenei vagy technikai nehézségekkel.
A legfontosabbnak azt érzem, miként juthat el az ember a határaiig, s aztán azokat hogyan tudja átlépni, mi mindent tud magából előhozni.
Érdekes, a növendékek előadásában a műveket sokszor úgy élem meg, mintha magamat hallgatnám, nézném, de mégis kívülről… Motiváló másokkal ilyen módon közösen fölfedezni a darabokat. Az utóbbi másfél év rádöbbentett, hogy a koncertezéssel párhuzamosan szeretném folytatni a tanítást is.
Kamarazenét tanít, és sokat játszik kisebb-nagyobb formációkkal.
Fontos része a repertoáromnak a kamaramuzsika, az együtt játszás segít kimozdulni a megszokottból, talán új, tágabb közös zenei teret teremt. Már az előkészítőben szert tettem olyan barátokra, akikkel máig szívesen játszom együtt, elsősorban Ránki Fülöppel, Korossy-Khayll Csongorral vagy Devich Gergellyel. Utóbbiakkal szívesen zenélünk trióban, míg Ránki Fülöppel ősszel már a második kétzongorás estünket tervezzük a Zeneakadémián. S említhetem Králik Abigélt is, akivel a múzeumok éjszakáján a Régi Zeneakadémián adok közös koncertet. Ezek a zenei együttműködések mindig segítenek megújulni.
Előfordul, hogy a közös játék során ütköznek az elképzelések, netán kompromisszumokat kell kötni, de az segíti az embert a fejlődésben, abban, hogy több, más aspektusból is rálásson a zenei anyagra.
A nyitottság persze elengedhetetlen. És hihetetlenül gazdag a kamaraművek repertoárja, tíz életnél is többre lennének elegendők… Most is rengeteg kompozíció vár arra, hogy megtanuljam, aztán érkezik egy újabb felkérés, s követve a hullámokat, mindig valami mást játszom.
Hatévesen kezdett zongorázni, ennek már több mint két évtizede. Mennyiben változott a kapcsolata a hangszerrel?
Eleinte ösztönösen játszottam, kevésbé figyeltem a technikai részletekre, a zenei szándékra, csak az érzelmekre. Ha az ember olyan intenzitással és annyit foglalkozik a zongorával, mint én, az óhatatlanul függést idéz elő benne. Gyerekkoromban mindezt természetesnek vettem, de aztán előkészítősként meg kellett vizsgálnom, szeretem-e a hangszeremet, vagy csak megszoktam… Arra jutottam, hogy ez igazi szerelem. A nagy felszabadulás csak az utóbbi években következett be, most már talán a megfelelő dolgok állnak a fókuszban, megszületett az egyensúly, jó az irány, úgy érzem. Ma már nem a megfelelésen van a hangsúly a koncerteken, hanem azon, hogy mit is akarok mondani valójában.
Ősszel jelent meg az első lemeze, a Reminiscence a Hungaroton gondozásában, s ahogy mondta, nem könnyen megközelíthető a zenei világa, Johannes Brahms Balladái és Nikolai Medtner Elfeledett melódiái hangzanak föl.
Igen, érdemes az embernek beleásnia magát, mert ha veszi a fáradságot, fantasztikus darabokra bukkanhat. A programot illetően több javaslatom volt, akadt populárisabb mű is, de a kiadó végül ezt a műsort választotta. Fontos, hogy az ember újat nyújtson, mivel ez az album a névjegyem is. Örülök, hogy Medtner belekerült, nagyszerű szerzőnek tartom. Szergej Rahmanyinov iskolatársa volt, nála néhány évvel fiatalabb. Műveiben megjelennek az orosz mellett a német és a francia zene jellemzői is.
Az albumon szereplő Elfeledett melódiák ciklusnak hosszú, narratív íve van, élvezet végigkövetni, előadóként és hallgatóként is.
Szeretném majd Medtner egy-két szonátáját is bemutatni, de más is foglalkoztat. Maurice Ravel mindig nagyon fontos volt számomra, most pedig Robert Schumann művei közül pótolom éppen, ami eddig kimaradt. Szergej Prokofjev évek óta kedvencem, szeretném az összes zongoraszonátáját megtanulni. Sokat gondolkodtam azon, ki is vagyok én zenészként. Fontosnak érzem a nagyívűséget, azt, hogy ne csak a részleteket nagyítsam fel, hanem nagyobb léptékben lássam a dolgokat. Minden mű egy történet. A legfontosabb, hogy az ember ne égjen ki, szeretném, ha negyven-ötvenévesen ugyanígy élvezném a játékot. Sokan elveszítik az évek során a lelkesedést, ezért is fontos számomra, hogy mindig új és új utakon induljak el. Jó volna a jövőben élő koncerteket is lemezre venni, megőrizve a pillanat varázsát.
Nyitókép: Balogh Ádám zongoraművész szerint a pályakezdéshez ma szükség van online jelenlétre, portfólióra, és persze jól kell szerepelni mindig, esetleg versenyeken is sikereket aratni
Fotó: Sepsi Botond / A művész engedélyével, archívumából
