Július 28-án a folk-rock egyik csendes nemzetközi sztárja, Frank Turner kísérleti koncertet adott a londoni Clapham Grandben. A koncert azon – a brit kormány által támogatott – pilot-fellépések sorába tartozik, amelyek azt próbálják modellezni, hogyan alakítható ki az aktuális járványügyi előírásoknak megfelelő, a személyközi távolságtartás főszabályát betartó élő fellépés.
 


A kísérletet erős szakmai figyelem övezte: Turner esetében olyan előadóról van szó, aki azonnal pozitívan reagált a márciusi eseményekre, tizenöt élőben streamelt koncertet adott saját otthonából (albumait vette végig), és a meghirdetett cél az őt segítő zenészek és háttérmunkatársak megsegítése volt. Volt egy tizenhatodik koncert is, ezt a Clapham Grandből adták, ekkor csatlakozott hozzá még Billy Bragg és a Taste on Toast is. A sorozat összbevétele százötvenezer font körül mozgott. Az énekes-dalszerző az élő stream-koncertek után úgy nyilatkozott, hogy alapvetően élvezte azokat, és sok tanulsággal szolgált számára. Alkalmanként nyolc-tízezer embert tudott „vendégül látni” a nappalijában.

Azonban a hely maga is érdekes, amelynek szelleme a történelmi viharokon átívelő szórakoztatásról szólt, miközben a brit főváros egyik legrégebbi ilyen műfajú intézménye, tekintettel arra, hogy 1900-as alapítása óta folyamatosan követi a piaci igények változását. Sokan felléptek itt Charlie Chaplintől kezdve az Oasis-ig, utána pedig egy hosszabb, inkább elektronikus zenei közönségre építő periódust követően az elmúlt időszakban újra visszanyúltak az élőzenei hagyományokhoz is. 

A Clapham Grand közlése szerint közadakozásból oldották meg az augusztusi bérleti- és bérköltségeket, de a szeptember és az ősz még bizonytalan, miközben az új megoldást keresik ők is: például átalakítják a bútorzatot és mindenhol megoldják a biztonságos ültetést. A klub az említett kísérleti koncerten az 1250 fős kapacitás mellett kétszáz rajongót engedett be, akik terv szerint fokozatosan érkeztek, hőmérőzték őket, aztán leültek a helyükre biztonságos távolságban egymástól, ahol asztaluk volt, amire rendelést vettek fel.

De mi lett a kísérlet eredménye? Az öröm, hogy előadó és közönsége újra élő koncerten találkoztak egymással.

Másrészt annak belátása, hogy ez a modell financiálisan (sem) tartható. A kísérlet része volt az is, hogy Turner, az együttműködését demonstrálandó, ingyen vállalta a fellépést, de a megtérülés hiányáról a The Grand és a produkció menedzsere is félreérthetetlenül nyilatkozott.

De ne menjünk Londonig! Két nappal Frank Turner kísérleti koncertje után a magyar kormány úgy határozott, hogy augusztus 15-től meghosszabbítja az eredetileg addig érvényben lévő szabályozást, amely szerint nem engedélyezi az ötszáz főnél nagyobb zenés, táncos koncerteket. Az intézkedés részeként bejelentettek egy 5.3 milliárd forintos mentőcsomagot, amely – jelenen sorok írásakor még nem minden részletében ismert feltételrendszer keretében – raktárkoncerteket és cigányzenészeket hivatott támogatni, utóbbiakat nyolszázmilliós nagyságrendben. A kijelölt lebonyolító a Magyar Turisztikai Ügynökség, amely úgy tűnik – legalábbis részben –, szakmai szervezetekkel kooperációban kívánja megvalósítani e koncerteket (pl.: Hagyományok háza, Antenna Hungária, stb.). A kormány első bejelentését követően néhány nappal pedig az is kiderült, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum pályázati koordinálásában 2.12 milliárd forint megy a vidéki, illetve határon túli klubélet támogatására, amely itthon mintegy száz vidéki fellépő helyet érint. Mindemellett 700 milliós alap jön létre kifejezetten a fesztiválszervező cégek megsegítésére, amelyet szintén az MTÜ kezel szakmai partnereivel (pl.: Music Hungary Szövetség), és a közművelődésben dogozó műszaki szakemberek megsegítéséről is született kormánydöntés; itt a támogatásokat a Nemzeti Művelődési Intézet koordinálja majd.


/Antifesztivál plakát. Ennél azért többet kér és többet tesz a szakma/

Az első döntés után felrobbant az internet, és a sokféle indulat – frusztráció, düh, félelem stb. – legtöbbje érhető. A fokozatosan érkező további intézkedések körül pedig a támogatások módja és a hivatalosan elhangzó, illetve pletykaszinten terjedő részletek körül alakult ki vita. Nem került a nyilvánosan megtárgyalt szempontok közé, pedig alapvetően határozhatta meg a könnyűzenére vonatkozó döntéshozói magatartást az a tény, hogy a járványhelyzetre vonatkozó matematikai modellszámítások némelyike augusztus második felére – szeptemberre itthon is újra határozott intézkedéseket igénylő helyzetet prognosztizál(t). A fesztiválélményt a benne résztvevők számára nem pótolja más. A könnyűzenei kreatív ipar azonban az elszenvedett károk mellett bizonyos jövőbemutató következményeket is átgondolhat, kisarkítva felszínre hozván néhány dilemmát. Melyek ezek?

Először. A korábbról nyár végére menekített közepes, nagy, illetve meghatározó hazai fesztiválok lemondása (például Fishing on Orfű, Strand, EFOTT) – a zenészek és a közönség számára egyaránt fájdalmas kiesésen túl – újabb bizonytalanságot idézett elő egy olyan helyzetben, amelynek során biztatóan és jó ütemben haladt a könnyűzenei szcéna és az állami szerepvállalás rendezése, illetve a könnyűzene kulturális státuszának elismerése. A könnyűzene miniszteri biztost kapott, amely egyszerre volt az EMMI háttérintézményeként a MANK kebelén belül két és fél éve létrehozott Könnyűzenei Szolgáltató Iroda (KÖSZI) tevékenységének magasabb szintre emelése, valamint a Music Hungary Szövetség által – a sikeres filmes mintához hasonlóan – évek óta szorgalmazott, a szakmát képviselő „erős ember” igényének meghallása. Demeter Szilárd könnyűzenére vonatkozó stratégiai tervét pedig – amely bevallottan merít a KÖSZI korábban kidolgozott fejlesztési koncepciójából is – a szakma reménykedve fogadta. Ez egyaránt vonatkozott arra a szándékra, hogy öt és fél év alatt mintegy huszonötmilliárd forint forrást hozzon az ágazatba; valamint az elképzelés szakmai víziójára és azon sarokpontjára, amely a könnyűzene lényegi kulturális elismertetését jelentetné a társművészetek szintjén. 

E remény az egységes és átfogó koncepció sikeres megvalósítására is vonatkozott. A miniszteri biztos és a szakma előtt jelenleg a magyar könnyűzene történetének legjelentősebb iparági fejlesztési lehetősége áll. E bizonytalan és érzékeny helyzetben is érdemes pontosan látni a szakmai-kulturális célt, és a sikeres megvalósításához alapvetően szükséges, széles körű közös fellépést. Az iparági fejlesztés nem lehet politikai nézetkülönbségek áldozata. 

Másodszor. Noha az erre vonatkozó szabályozás és terminológiai apparátus nem kristálytiszta, megmaradt az ötszáz főnél kisebb „zenés-táncos” összejövetelek lehetősége, illetve az ötszáz fő feletti ülőhelyes zenei koncertek opciója. Anyagilag és kulturálisan veszteség a koncert-vesztegzár meghagyása, és remélhetőleg mihamarabb minden zenész érvényesülni tud színvonalas helyeken és a számára fontos rendezvényeken. Ugyanakkor: a koncertezés és vele a pénzkereset lehetősége pillanatnyilag nem szűnt meg teljesen, még akkor sem, ha a fesztivál-típusú fellépések most kiesnek. Az idei eredeti programját szintén bukó Campus fesztivál például azzal reagált az új helyzetre, hogy augusztus 19–22. között meghirdette az első „hangos ülős” stadionkoncert-sorozatát napi két olyan előadó fellépésével, akik elég vonzerőt jelenthetnek e koncertforma megtérüléséhez is. Ráadásul a szükséges háttérmunkához elsősorban helyi-regionális vállalkozókat foglalkoztatnak. Szimpatikus és bátor kísérlet nem kis kockázattal, összekacsintó kreatívval és egy lehetséges menekülő úttal. Ez az út persze nem minden előadó számára adott. A járványhelyzet ezért élesebben hoz felszínre egy kérdést, amelyre minden előadónak válaszolnia kell: hol a közönségem?

A jelenlegi helyzet lehetetlenné teszi a fesztiválokat és „falunap” típusú rendezvényeket. Azt a két műfajt, amelyen a zenészek, előadók részei az eseménynek, és más fellépőkkel, programokkal együtt adják a „sportértéket”. Ugyanis az a koncert, amely egy nagy buli része, (és a falunapok esetében ingyenes), nem feltétlenül jelenti, hogy az előadó önmagában, saját fizetős koncertjére is el tudná hozni az itteni tömeget. Az ismertségből nem következik egyenesen és magától értetődően a saját közönség megléte. Ugyanakkor a saját közönség léte egy (élőzenei) előadó valódi potenciálja. De itt még sokszor a menők sem elég jól menők.

Az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program Kollégiuma által évek óta kiírt pályázatok (például kluboknak) sajnos jól mutatják, hogy – leginkább vidéken – a fesztiválokon jó időpontokban fellépő zenekarok is szenvednek attól, hogy klubkoncertjeikre a fizető közönség nem mobilizálható, vagy messze nem olyan mértékben, mint ami gazdaságilag kifizetődő lenne. Ez jelenleg sokkal égetőbb gondja a magyar élőzenei koncerteknek, mint az előadók számára egyébként fontos fesztiválkoncerteken való fellépések kiesése. Ez ugyanis azt jelenti, hogy egy előadó nem találja meg a potenciális közönségét, és a klub-szinten adott kapacitást sem tudják kihasználni. Ráadásul a potenciálisan elérhető közönség jelentős része nem jut élő kortárs könnyűzenéhez. Ez persze nem csak minőségi probléma.

Ezzel párhuzamosan a jelentős tömegbázissal rendelkező előadók, zenekarok – kevés kivételtől eltekintve – inkább elmennek a nagyságrendekkel több bevételt biztosító helyi ingyenes falunapra, fesztiválra – ahol ők jelentik a tényleges vonzerőt –, mint ugyanennek a településnek a kisebb kapacitású klubjába. Ezután erre a helyre – épp az ingyenes tömegkoncert miatt – hónapokig nem térnek vissza. A jelenség megyeszékhely szinten észlelhető.

Ez két újabb kérdőjelet rajzol. Az egyik a klubokra vonatkozik, a másik arra, hányan élnek a zenéből ma Magyarországon. Két felmérés pontos eligazítást nyújt e kérdésekben. A Hangfoglaló Program 2019 őszén 96 olyan koncerthelyszín támogatásáról döntött, amelyek vállalták, hogy legalább havonta egy, belépőjegyes, élőzenés koncertet tartanak. Van közöttük vendéglátóhely, művelődési ház és klasszikus klub. Másfelől a klubok helyzetéről most zajlik a KÖSZI keretein belül egy kutatás: 174 olyan könnyűzenei koncerthelyszínt gyűjtöttek össze, amelyekről a fellépő zenekarok információi alapján szereztek tudomást. Fontos kérdés persze, mit tekintünk könnyűzenei klubnak, milyen teljesítményt várunk el tőle, és azt miben mérjük? Például mit nevezzünk kulturális missziónak és azt milyen kereteken belül támogatjuk? Mi nevezhető üzletileg sikernek egy klub számára, ha az egy művelődési ház keretein belül működik vagy épp magánüzemeltetésű? 

Egy tavaly készült kutatás (szintén KÖSZI) a zenészek életminőségét vizsgálta, közel hatszáz válasz alapján dolgozták fel az adatokat. Kérdés volt, hogy a válaszadók jövedelmének hány százaléka származik zenélésből (a 2018/19-as évadban).



Ebből az kiderül ki, hogy a zenészek alig tíz százaléka él csak a zenélésből, és harminc százalék alatt van, akiknek jövedelme felét a koncertezés adja. Őket kell elsősorban megsegíteni, illetőleg a kiszolgáló háttéripar szakembereit. Loebenwein Norbertnek igaza van, amikor a koncert.hu-n a kormánydöntés előtt megjelent szemléletes írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy segítség nélkül a minőségi klubokat üzemeltetők nem bírják el a járvány okozta gazdasági károkat, ezért más szektorban helyezkednek majd el, visszatérésükre pedig kevés esély lesz, és félő, az általuk működtetett helyi kulturális élet nem talál újabb önfeláldozó szervezőt. Ugyanakkor, ha a könnyűzene társadalmi presztízsének növelése komoly szándék, akkor ki kell építeni egy a jelenleginél nagyobb, helyi alapokon létrejövő, stabilan működő és földrajzi értelemben lehetőleg minél egyenletesebben eloszló országos klubhálózatot. A most megérkező támogatás részben kezeli, részben jegeli az imént vázoltakat. A vidéki játszóhelyek „felhozása” természetesen erős kihívás, amely ugyan a klubtámogatási kiírásokkal az elmúlt években egyrészt megindult, másfelől a célhoz szükséges eszközrendszer jelenleg a miniszteri biztosi koncepció megvalósításának záloga.

Harmadszor. A Hangfoglaló (leánykori nevén: Cseh Tamás) Program épp hetedik alkalommal írta ki induló és kezdő zenekarok és előadók számára az Induló Támogatási programját, amely évente 20 körüli előadónak biztosít anyagi forrást zenei karrierjük szárba szökkenéséhez. A pályájuk elején járó, színpadi tapasztalattal, saját dalokkal rendelkező, nem teljesen kezdő formációk szeptember 8-ig nyújthatják be anyagaikat az NKA honlapján keresztül. Mi lesz velük? Az első hat évad tapasztalatai között van az a felismerés, hogy az a támogatás megy jó helyre, amely egyébként is életképes (és élni is akaró!), vízióval rendelkező előadóhoz kerül. Azok a támogatások – és ez már nem csak ennek az alprogramnak a tapasztalata –, amelyek kvázi a támogatásoktól teszik függővé a létüket vagy épp az ambíciójukat, rendre nem tudnak érdemben tovább lépni.

Miért fontos ez? Mert jól mutatja, hogy a támogatást nem lehet teljesen leválasztani a teljesítménytől. A könnyűzenei támogató programok funkcionálisan akkor működnek, ha nem lélegeztető-gépek, hanem keltetők. Ez persze függ a műfajtól is. A Margaret Island például páratlanul sikeres utat jár itthon és egyből megtalálta a közönségét is, amelyet folyamatosan növel. A többszörös tehetségkutató-győztes, korábbi induló támogatott Antares viszont itthon érvényesülés szempontjából nehéz helyzetben van kiváló zenéjével. Ami átvezet egy újabb szemponthoz.

 

Negyedszer. A könnyűzene korábban említett kulturális státuszának elismertetéséhez feltétlenül szükséges a leendő közönség zenei edukációja. Ez a zenetanulástól kezdve sok mindenre kihat, de egyik pillére mindenképpen az a hatékony médiatér, amelyben e zenei közeg a maga sokszínűségében megjelenik, értelmeződik, közelebb kerül potenciális közönségéhez és valós közönségbázist biztosít olyan előadóknak, akik megtöltik a klubokat és a fellépő helyeket, valamint népszerűségük hozzájárul a „fesztivál-ökoszisztéma” sikeres hazai működtetéséhez is. Ez a médiatér tudna ismertséget és elismertséget hozni azok számára, akik új belépőként nem a fősodratú könnyűzenében találják meg közönségüket, és akik aktivitásukkal lehetővé teszik a hazai fesztiválok zenei többszólamúságát. E médiatér fontossága különösen hangsúlyos olyan helyzetben, amelyben elmaradnak a szcéna meghatározó élőzenei fellépései.

 

Ötödször. A munka-alapú szemléletben minden mentőcsomag alapeleme, hogy az valamilyen teljesítményért járjon, még ha az formális is. Ez, láttuk, fontos is lenne. Csakhogy még a jóindulatból működtetett pályázati kiírások is óhatatlanul azzal a következménnyel járnak, hogy a zene felhasználói oldalon újra ingyenes lesz. Vagy „minél ingyenesebb”. Ennek következménye pedig olyan alkotói dotációs kitettség lehet, ami végképp kihagy minden természetes szabályozót a rendszerből. 

A májusi #Zenélnénk kampányt – amelyben a Music Hungary égisze alatt az iparág résztvevői arra kérték a kormányt, hogy engedélyezzék a kisebb létszámú koncerteket – felváltotta a #fociznánk kampány, néhány nappal a kormány július végi döntése előtt. Ebben a rendkívüli és remélhetőleg átmeneti állapotban mindenki a mentésben és a továbblépésben érdekelt. 

Mi lenne hát a teendő? Fokozott újragondolás és innováció. Megértése annak, hogy a zenei szcéna megélhetése nagyban függ közönsége biztonságérzetén is, és ez a következő időszakban biztosan az internet felé mutat. Keresni kell azokat az új konstrukciókat, ahol az előadók zenéjükért pénzt kapnak zenéik felhasználásáért vagy élvezetéért. Át lehet és kell állni a különféle digitális megjelenések értékesítésre. Fontos megértetni és elfogadtatni: a minőségi tartalomért fizetni kell. Az állam feladata, hogy rugalmasan támogassa ezeket az új kísérleteket, hátha az egyikből általánosan működő modell alakítható ki. 

A rendelkezésre álló lehetőségeket pedig ki kell használni. Például arra van lehetőség, hogy egy előadó klubszinten, élő zenei fellépésekkel „bejátssza” vagy megerősítse magát. Ennek fontossága egy hosszú távú karriert építő előadó számára megkérdőjelezhetetlen. A saját közönségbázis növelésének egyik kulcseleme, kivált országosan a magyar nyelvű dalszövegek beemelése a repertoárba. Sajnos az angolul éneklő formációk/előadók esetében még mindig érezhető a magyarul éneklés iránti vonakodás, valamint a külföldi karrierrel való szembeállítása. 

Ott azonban, ahol ez már megvan, vagy ahol lépni lehet előre, épp a foci kínál megoldást: a stadion a könnyűzene klasszikus, nagy helyszíne, amely bár nem való minden előadónak, de lényegesen többen kísérletezhetnének vele, mint azt ma megteszik (lásd: Campus). Kivált olyan helyzetben, amikor a teltház hatóságilag tilos.

Mindenesetre egy tesztet megérne, mint Frank Turner Clapham Grandbeli koncertje. 

Nem lesz könnyű út, és nagyon úgy tűnik, hogy fel fog borulni az eddigi ökoszisztéma. Új, működő modellek kellenek, és ehhez igazított rugalmas támogatási rendszer. 

Egyszerre kísérletezés, türelem, és zeneszeretetünk megőrzése.