Több éve dolgozik azon, hogy elinduljon a győri egyetemen a karmester MA tanszak. Miért tartotta ennyire fontosnak?
Mert a karmesterséget még szakmai körökben is különös misztérium lengi körül, miközben a világ legbonyolultabb, egyben a legegyszerűbb dolga is.
S épp ezért – még nagyon komoly muzsikusok is azt gondolják, csak pálcát kell ragadni és a zenekar elé állni. Ez persze igaz is olyan daraboknál, amelyeknél nincs szükség dirigensi beavatkozásra, elegendők az impulzusok. De a művek többségénél szükség van a karmesteri útmutatásra, s ehhez ismerni kell a hivatás fortélyait. Szerencsés voltam, annak idején rendkívül jó tanáraim voltak: Somogyi Lászlónál kezdtem, majd Lukács Ervin vett át a Zeneakadémián, de Sienában Franco Ferrara is foglalkozott velem, növendéke lehettem egy időre Bernsteinnek, Seiji Ozawának, Kurt Masurnak, s részt vehettem Sergiu Celibidache meg Herbert von Karajan próbáin.
Kezdettől fogva azt éreztem, hogy a tőlük kapott tudást, s az évek során megszerzett tapasztalataimat valahogy tovább kell adnom a következő generációnak.
Amikor a Budapesti Filharmóniai Társaság elnök karnagya voltam, kezdtem kutatni Mahler I. szimfóniáját, amelyet ittléte alatt, a budapesti zenekarnak komponált. Később nagyon sokszor átdolgozta a darabot, és ezeknek összevetése során annyit foglalkoztam a művel, hogy doktori disszertáció született belőle a pécsi egyetemen.
Majd azt gondoltam, írok egy könyvet a tapasztalataimról, abban minden tudnivalót összefoglaltam erről a hivatásról, ami a fiatal dirigenseknek számos fogódzót kínál. A Karmesteri kézikönyvet már nyolc nyelvre lefordították.
Egyébként a Nizzai Operaház zeneigazgatójaként is már életre hívtam egy mesterkurzust és karmesterversenyt. Később Firenzében kértek fel mesterkurzusok tartására, s a negyedik alkalom után felmerült bennem, hogy nagyok jók ezek a kéthetes foglalkozások, sok mindent meg lehet tanítani, de fontos volna valami tartalmasabbat létrehozni.
Ősztől Győrött várja a hallgatókat…
Sok energiába telt, de az évek során sikerült a szakot akkreditáltatnunk, s nagy örömömre elindul a képzés, jelentős a nemzetközi érdeklődés is. Az ifjú magyar dirigensek mellett amerikai, kínai, izraeli, olasz, francia karmesterek jelentkeztek, s köztük több olyan növendék akad, aki már versenyeket nyert, vagy szólamvezetői posztot lát el valamelyik zenekarban. Kíváncsian várom a nyári felvételit! A győri képzés új perspektíva az életemben, s mivel az eddigi kurzusokon is jó visszajelzéseket kaptam, bízom benne, hogy a kétéves időszak alatt még komolyabb eredményeket tudunk elérni.
A tanítás mellett, ahogyan eddig is, járja a világot.
Harmadik díjat és a közönség díját nyertem el 1986-ban a Magyar Televízió ötödik karmesterversenyén. Ugyanabban az évben a pármai Arturo Toscanini Nemzetközi Karmesterverseny első díjasa lehettem, s ezt követően már világossá vált, hogy miközben külföldről számos felkérést kapok, itthonról valahogy jóval kevesebb meghívás érkezik… Szerencsére mindig találtam izgalmas külföldi feladatokat, szeretek is utazni, s nagyon élvezem, hogy különböző zenekarokat ismerhetek meg. Nemcsak az az érdekes, hogyan játszanak, hanem az is, hogy miként működnek, s milyen gondjai vannak egy olasz, egy német vagy egy amerikai társulatnak. A Sevillai Királyi Zenekarhoz, amelynek a következő szezontól vezető vendégkarmestere vagyok, harmincöt éves kapcsolat fűz.
Zenekari próbán
Régi kapcsolat a Buenos Aires-i Teatro Colón is?
Először 1998-ban vezényeltem a színházban, olyan Mefistofelét dirigálhattam, amelynek Samuel Ramey volt a címszereplője, majd a Macbeth következett Leo Nuccival, de az évek során a koncertek mellett a Manon Lescaut és a Káťa Kabanová is felhangzott ott a vezényletemmel. Nagyon szeretem ezt az operaházat, különleges a miliője és a kórusa is. Ez az egyetlen komoly opera Argentínában, így mindenki, aki énekelni szeretne, ebben az énekkarban kezd.
Olyan művészeknek indult a pályájuk itt, a kórusban, mint José Cura vagy Marcelo Álvarez. Szóval a hatalmas kórusban is csupa szólista van, mindig élmény velük dolgozni.
Komoly múltja van a színháznak, játszott ott Dohnányi Ernő, s dirigált Arturo Toscanini és Herbert von Karajan. Megtisztelő, hogy rendszeres meghívottjuk lehetek. Nekem kellett volna egyébként nyitnom az évadot egy Richard Strauss-operával, az Ariadne Naxos szigetén című művel, de ez anyagi okok miatt elmaradt. Viszont novemberben hat alkalommal vezényelhetem Verdi operáját, Az álarcosbált.
A naptárában szerepel a Nabucco vezénylete is.
Ez azonban már egy újabb kapcsolat, januárban vezényelhettem először Marche tartomány zenekarát, s rögtön olyan kapcsolat alakult ki, hogy a koncertsorozatot követően felkértek a Verdi-operára, amit Anconában, a Teatro delle Musében vezényelek majd. S a színház zenekarával veronai fellépés is vár rám. Magyar programot dirigálok, Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabja mellett Liszt-művek szerepelnek a műsoron. Örömmel térek vissza az együtteshez.
Úgy tudom, karmesteri kézikönyve után most egy újabb köteten dolgozik…
Ennek a könyvnek is története van. A Covid alatt volt a Beethoven-évforduló, s a nizzai együttessel Beethoven-sorozatot készítettünk. A Beethoven-művek előadási módjáról írtam a könyvet, amely részletesen foglalkozik a tempókkal, a dinamikákkal, a metronóm számokkal. E témából született a habilitációs dolgozatom, amelyet azután kibővítettem. Most az angol változat készül. Emellett Dohnányiról írok cikket, a levéltárban kutatok éppen, a megpróbáltatásairól szól majd az írás. Dohnányi Ernő ugyanis nemcsak kiváló zeneszerző és muzsikus, akinek a műveit örömmel mutatom be mindenütt a világban, de hányattatása és annak emelt fővel viselése is példaként szolgál
számomra.
Nyitókép: A zenekar élén Györiványi Ráth György
Fotók: A karmester archívumából
