Miért lett Reményik Sándor verse az est címadója?
Nagyon szépnek tartom a költeményben megfogalmazott gondolatot, különösen utolsó versszakát: A forrás mellett ül egy kisfiú, / Tiszta kezét a tiszta vízbe tartja, / És ezt a folyam a deltáig érzi, / S a boldogságtól megremeg a partja.
Mi, zenészek, ha a forrásra gondolunk, akkor Kodály Zoltán, Bartók Béla jut az eszünkbe. Tőlük inspirálódunk. Ennek súlyát, felelősségét folytonosan érzem, akár zenélek, akár tanítok. Innen a címválasztás, s olyan repertoárral készülünk a február huszonegyediki hangversenyre a Fesztivál Színházban, amelynek darabjaiban szintén megjelenik az ihletet adó népzene, hol tetten érhetőn, hol pedig áttételesen. Olykor egy általam kitalált groove-ban lehet felfedezni moldvai és gyimesi csángó vagy akár balkáni táncritmusok lüktetését, máskor pedig hagyományos népzenei akkordfordulatok jelentik a forrást, amelyek modern, XXI. századi harmóniák formájában érik el a deltavidéket. Az én esetemben az alkotási folyamatnak mindig része saját gyökereink, örökségünk felfedezése.
Hetvenedik születésnapját köszönti a hangverseny?
Néhány évenként kapok meghívást a Müpától, és ez a jubileum is a felkérés apropójául szolgált. A műsor kapcsán szabad kezet kaptam, s arra gondoltam: teljesen egyedi összeállítású zenekarral lépek színpadra. Ezért esett a választásom a különleges, egyéni hangot képviselő Dés Andrásra, aki Polygon triómban is évek óta muzsikál velem, s nemcsak ütőhangszerein, hanem időnként a saját testén szólaltatja meg az olykor finom, máskor erőteljes ritmusokat. Szabó Dániel a Borbély Műhely nevű zenekaromnak több mint egy évtizedig volt tagja, ugyancsak régi társam, annak idején még tanítottam is, csakúgy, mint Andrist. Neki is minden hangjában hallható a komoly szakmai tudás és a koncepcionális átgondoltság, legyen szó improvizációról vagy komponálásról, ő sem hagyományos zongorista,
sokszor egész szimfonikus zenekar szólal meg a keze alatt, néha meg a zongora húrjain „citerázik” vagy „cimbalmozik”.
Mivel külföldi vendéget is meghívhattam, ott lesz Larry Grenadier, a kiváló amerikai bőgős, akit legtöbben talán Brad Mehldau triójából ismernek. Volt már alkalmam vele muzsikálni, s megtapasztalni, hogy a ritmika vagy a harmónia terén bonyolultabb darabokat nagy érzékenységgel, kiválóan játssza. Mostanában írom a koncerten bemutatandó új számokat, de a régebbi repertoáromból is felhangzik majd egy-kettő, s a kollégáimat kértem, válasszanak egyet-egyet kedvenc kompozícióikból.
Fotó: Huszti István/Borbély Mihály archívumából, engedélyével
Szaxofon mellett klarinéton és tárogatón is játszik majd…
Ó, ennél biztosan több hangszeren játszom majd! A szaxofon nem is kérdés, alt és szoprán mindenképp, s emellett néhány különleges fúvós hangszer is szerepet kap. El kell mondanom, hogy a jazztárogató meghonosítását Szakcsi Lakatos Bélának köszönhetem.
Szakcsi mondogatta sokszor, amikor közös fellépésre készültünk: A tárogatót otthon ne felejtsd!
Az, ahogy ő a cigányzenei örökségét képes volt a jazzben is korszerű, modern és érdekes módon megjeleníteni, példamutató volt. Az egyik közös koncertünkön véletlenül nálam volt a tárogató, s gondoltam, meglepem őt, azon játszom az egyik cigányzenei feldolgozását. Imádta a produkciót, s ez is megerősítette bennem, hogy jazzhez is remek ez az instrumentum, egyedi színeket kap tőle az előadás.
Bár azt mondja, komponálja az új darabokat, gondolom, a Fesztivál Színházban az improvizációé lesz a főszerep.
Természetesen, hisz én sem azt szeretném, hogy mindenki bújja a kottát – vérbeli jazzmuzsika hangzik majd fel, amelyet a rögtönzések éltetnek, ugyanakkor igyekszem mindig személyre szabottan írni az egyes szólamokat, amikor komponálok, az adott muzsikusok hangján szólnak bennem ezek, sőt, el tudom képzelni az improvizációikat is. Mert számomra nagyon fontos a rögtönzés, ezt példázza a BMC gondozásában decemberben megjelent szólólemezem, a Looking Back from Half Way (Visszanéztem félutamból), amely az első hangtól az utolsóig improvizáció. Megvan a története annak, miért választottam címként ezt a népdalrészletet. A legenda szerint Bartók Béla zeneakadémiai búcsúkoncertjének végén, amikor már készült a színpadot elhagyni, a közönség elkezdte énekelni az Elindultam szép hazámból… kezdetű, Bartók által gyűjtött népdalt. Szívszorító pillanat lehetett,
Bartók tekintetét, visszanézésének pillanatát, gondolatait próbáltam improvizációmban zenei formába önteni.
Az albumon, amely már megjelent zenei platformokon, CD-n, s nemsokára vinylen is, egyaránt játszom szoprán, alt és tenor szaxofonon, klarinéton, basszusklarinéton, tárogatón, furulyán, kavalon, tilinkón, dvojnicén és fujarán is, összesen tizenegy instrumentumon, s ezt nem a zenebohócság indokolja, hanem a különleges színek keresése, a változatos hangulatok megjelenítésének vágya. Többnyire szólódarabokat játszom, de olykor magammal kamarazenélek –
a rájátszások során az egyik hangszer inspirálta a másikat. Egyébként nemcsak a jazzmuzsikusoknak van meg a szabadságuk, a klasszikus zenészek szintén a saját képükre formálhatják még a kotta által rögzített hangokat is. Erre nekem is lesz lehetőségem, hiszen márciusban Igor Sztravinszkij Ebony Concertóját játszom a Rádiózenekarral és Vajda Gergely karmesterrel a Zeneakadémián.
Egy korábbi interjúban említette, hogy véleménye szerint az előadás értekéből egyetlen tévesztés sem von le semmit…
Vállalom. Kérdés, hogy meddig szabad és egyáltalán kell-e hajszolni a tökéletességet. Az előbb említett szóló-
lemezen is a legüdítőbb pillanatnak tartom az egyik futam kissé tökéletlen hangját. Nem olyan lett, mint terveztem, de ha kijavítjuk, unalmasabb volna az anyag. Egy-egy inspiráló „gikszer” becsúszhat, ez általában az érzelmi felfokozottság következménye, könnyen megtörténhet, ha a muzsikus nagy odaadással játszik, s épp ettől válik emberivé a produkció. Isten őrizzen attól, hogy teljesen tökéletes és kiszámítható legyen minden pillanat!
Az improvizációban engem a kiszámíthatatlanság vonz és inspirál, az esendőség.
Benne rejlik a hiba lehetősége, kicsit olyan, akár a kötéltáncosi mutatvány. Épp ez adja a különlegességét, az érzést, hogy az adott esten bármi megtörténhet, s a közönség is erre kíváncsi. Úgy gondolom, optimisták lehetünk, mert bár fogyatkozik a jazz tábora, soha nem fog a műfaj feledésbe merülni. Nemcsak a publikumot tekintve, a Zeneakadémiára évről évre érkeznek csillogó szemű, tizennyolc–húszéves ifjak, akik jazz-zel akarnak foglalkozni, erre tették fel az életüket. Mindig meghatódom, becsülöm őket érte, s úgy érzem, amíg akadnak ilyen fiatalok, addig van értelme az emberi életnek.
Negyven esztendeje tanít a jazz tanszakon. Fontosnak érzi, hogy átadja a tudását?
Igazán a személyes példaadásban hiszek. Az egyéni órákon és a zenekari gyakorlatokon is arra biztatom a hallgatókat, nézzék meg a darabokat, és bátran nyúljanak a hangokhoz, hozzanak saját ötleteket. Ne a tanári utasításra várjanak, közös munka legyen mindez. Emlékszem, fiatal voltam, amikor azt gondoltam, az idősebb tanárok túl sokat beszélnek. Lehet, hogy ez most rám is igaz, mégis úgy vélem, el kell mondanom, közvetítenem kell annak a világnak az üzenetét, amelyben magam is tanultam. Említhetem Szakcsi Lakatos Bélát, aki már az én növendékkoromban is tartott kurzusokat, Szabados Györgyöt, akivel szintén játszhattam, vagy a klasszikus klarinéttanáromat, Meizl Ferencet, akinek még Weiner Leó és Kodály Zoltán volt a mestere. Ha valamiért tanár lettem, az az volt, hogy ezt az örökséget továbbvigyem és átadjam. Temérdek muzsikussal játszhattam, akikkel rengeteg zenei kalandban volt részem, s mindezt a tapasztalatot is tovább szeretném adni. A jazzben nem a mit, hanem a hogyan a lényeg. Elindulunk egy úton, s próbáljuk megtalálni a helyes ösvényt. Előfordulhat, hogy valaki megkerüli az utat, csak a célegyenesben talál vissza, és mégis sokkal nagyobb üdvrivalgás fogadja, mint azokat, akik végig a kitaposott ösvényen haladnak… De épp ez az a varázslat, amely a zene lényegét adja.
Nyitókép: Borbély Mihály
Fotó: Stépán Virág/Borbély Mihály archívumából, engedélyével
