Születésnapját különleges koncerttel ünnepli…
Régi vágyam volt, hogy a Magyar Zene Házában, ahol már néhányszor megfordultam, koncertezhessem, s kitűnő apropó a nyolcvan esztendő szeptember 26-án. Kedves partnereket válogattam, hiszen a Liszt Ferenc Kamarazenekarral annak idején gyakorta dolgoztam, szívesen ismerkedem az együttes új generációjával.
Mozart c-moll adagio és fúgájával előadóként most találkozom először, én javasoltam ezt a miniatűr remeket, Schubert V. szimfóniája (első vezényléseim egyike volt) mellett pedig Sosztakovics I. zongoraversenye hangzik fel,
amelyet Balog József javasolt, akivel az utóbbi években nagyon sokszor muzsikáltam együtt. Ebben a műben szokatlan módon szólótrombita is megszólal, ezúttal jó barátom, Boldoczki Gábor előadásában. Vele ugyancsak közös zenei múltunk van, ráadásul együtt is tanítunk a Zeneakadémián. A program különlegessége, hogy amikor a három zeneszerző ezeket a műveket komponálta, együtt sem voltak annyi idősek, mint most én. Mozart harminchárom, Sosztakovics huszonhét évesen írta a most felhangzó kompozíciót, Schubert pedig alig tizenkilenc volt, amikor az V. szimfónia született…
Említette a Zeneakadémiát. Tanít ma is?
Igen, és nagy szeretettel! A kamarazenélés életem első felének volt meghatározó tevékenysége, ezt tanítom most is a fúvós tanszéken. Korábban, a nyolcvanas-kilencvenes években már oktattam az akadémián, de aztán annyi más feladatom adódott, hogy abba kellett hagynom. 2014-ben Vigh Andrea rektor asszony megkeresett, lenne-e kedvem visszatérni, úgyhogy, amíg bírom, tanítok. A fiatal művészjelöltek hangszertechnikai tudása hatalmasat fejlődött, a karrierépítés mégis sokkal nehezebb, hiszen óriási a konkurencia. Éveket kell várni egy-egy zenekari próbajátékra, rengeteg a zenei verseny, így egy győzelem sem garanciája a tartós sikernek. Sokan próbálkoznak különböző műfajokkal, összművészeti formációkkal és keresik a média adta lehetőségeket, az önreklámozás legkülönbözőbb változatait sikereik érdekében. Én mindenesetre fáradhatatlanul igyekszem megtanítani az igényességet, a kamarazene- és a zenekari játék lényegét.
Az az alaptézisem, hogy a tanulóévek alatt a rendet kell elsajátítani, anélkül persze, hogy elnyomnánk az egyéniséget.
Nagy élvezettel figyelem az egyéni ötleteket, de csak akkor, ha azok nem ellentétesek a szerző szándékával. Megpróbálok nyitott és elfogadó maradni.
Egy korábbi interjúban életrajzi kötet tervezgetéséről beszélt. Az eltelt években meddig jutott?
A terv még mindig csak terv. Van egy koncertnaplóm, amelyet tizennégy és féléves korom óta vezetek, az adatokat ma már számítógép őrzi. Amikor bele-beleolvasok, előjönnek az emlékek. Ezeket kellene talán írásba foglalnom.
A napló most pedig újabb dátumokkal is bővül, hiszen a Zene Háza-beli koncert után is több ünnepi hangverseny várja.
Sokszor csörgött a telefonom, én pedig szívesen mondtam igent. Örülök, hogy egy koncert erejéig visszatérhetek a Nemzeti Filharmonikusokhoz, velük majd ötven esztendőt töltöttem. A Vigadóban sorra kerülő koncerten föllép a Nemzeti Énekkar is, a felkérés kedves gesztusa Haydn 80. d-moll szimfóniájának műsorra tűzése. A Rádiózenekar és Énekkar felkérésére a Mátyás-templomban adok hangversenyt, s a Miskolci Szimfonikusokkal is muzsikálhatok, akik élén 2018-tól öt esztendőt töltöttem. Fontos koncertem lesz december 16-án, Kodály születésnapján a Zeneakadémián, a Mesterre emlékezve három igen ritkán felhangzó művét vezényelhetem a Zeneakadémia szimfonikus zenekarának élén. Eseménydús ősz elé nézek!
Pályája során legendás előadások résztvevője lehetett, s olyan művészek mellett láthatott bele a dirigensi titokba, mint Ferencsik János, Kobajasi Kenicsiró vagy Kocsis Zoltán.
Ha visszatekintek, a karmesterségről, mint foglalkozásról, művészetről a legtöbbet Ferencsiktől tanultam, hiszen több mint húsz évig fuvoláztam az általa vezetett Magyar Állami Hangversenyzenekarban. Ő hatott rám a legerősebben, a szuggesztivitása, stílusismerete, tempóbiztonsága, mozdulatainak minden külsőségesség nélküli egyértelműsége páratlan volt. Időnként meg is jegyezték, hogy a vezénylésemen látszik a hatása. Kobajasi mágus, kisugárzása, mozdulatainak esztétikuma a közös munka során időről időre elvarázsolt. Kocsist a művekről alkotott képe, az összefüggések felfedezése tette páratlan zsenivé.
Ma mindenki dirigál, az is, aki tud, de az is, aki nem.
Az erős zeneiség egyeseknél részben kompenzálja a szaktudás hiányát, de persze a szakszerű karmester sem biztos, hogy jó dirigens, ha nincs meg benne az egyéniség. Meg kell mondjam ugyanakkor, hogy az idén valósággal elvarázsolt a Zeneakadémia karmester osztálya.
Zenészcsaládban nőtt fel, szinte nyolcvan esztendeje része mindennapjainak a zene. Hogyan alakult, változott a művekhez, a muzsikához fűződő viszonya?
Szüleim mindketten muzsikusok voltak, kezdetben azonban nem látszott, hogy a zene lesz az én hivatásom is. Korán kezdtem zongorázni, de csak tizenkét-tizenhárom évesen fordultam igazán a zenei pálya felé. Az I. István Gimnázium zenekarába tizennégy és fél évesen kerültem be, attól kezdve éjjel-nappal partitúrákat bújtam. A Zeneakadémián kóruskarnagyként és fuvolaművészként diplomáztam, majd jóval később, miközben már a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagja voltam, a brüsszeli királyi zeneakadémián tanultam karmesterséget, ezután már a zenekar korrepetitor-karmesteri teendőit is elláttam.
Énekkarok élén is egyre többet tanult a zenéről.
Újabb feladat talált meg a múlt század nyolcvanas éveinek derekától: előbb a Budapesti Kórus, majd 1990-től, fuvolaművészi pályámat befejezve, a Magyar Állami Énekkar (később Nemzeti Énekkar) karigazgatója lettem. Tizenkét éven keresztül mindkét kórust vezettem, a Nemzeti Énekkarnál több mint negyedszázadot töltöttem, 2016-ban vettem tőlük búcsút. A pályámat gyakran alakították a véletlenek, mindkét kórus élére egy-egy alkalmi munka eredményeképpen, a tagság felkérésére kerültem, sőt, miskolci szerződtetésem is egy koncertbeugrás után talált meg. A kórusmunkában szerzett tapasztalataim is rengeteget adtak hozzá karmesteri gondolkodásomhoz.
A vokális, énekszerű hangszerjáték, illetve a hangszeres pontosságú éneklés együttállása számomra elengedhetetlen.
Szerettem azt a sokféle hatást, mely pályám során ért, temérdek darabot játszhattam, mint fuvolista vagy mint kamaramuzsikus, dirigálhattam a kórus- és a zenekari repertoár csodáit, és ma is fáradhatatlanul, élvezettel hallgatok számomra eddig ismeretlen alkotásokat. Az új zene mindig lelkesít, bármikor örömmel vállalok ilyen felkéréseket. Ennyi év után is szeretek próbákra járni, élvezettel figyelem a műhelymunkát, ahogy a fiatal kollégák dolgoznak, és kíváncsian hallgatom a zenekarok, kórusok művészetét. Egy-egy próba sokszor többet mond számomra, mint a koncert. A zene ma is örömet jelent, nem múlhat el nap, hogy ne merüljek el egy-egy mű élvezetében!
Nyitókép: Antal Mátyás karmester
Fotók: Felvégi Andrea/Antal Mátyás engedélyével archívumából
