Idén a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) által kiadott világnapi üzenetet Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár, író, az Attis Színházi Társulat alapítója és művészeti vezetője, a Színházi Olimpia ihletője és a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke, az Antik Dráma Nemzetközi Találkozó életre hívója és művészeti vezetője fogalmazta meg. 2013 óta évente megrendezi a Dionüszosz visszatérése – Theodórosz Terzopulosz módszere elnevezésű nemzetközi nyári akadémiáját fiatal művészek számára. S Theodórosz Terzopulosz rendezésében jelenleg három előadás, a Kurázsi mama és gyermekei, a Bakkhánsnők és az Oreszteia látható a budapesti Nemzeti Színházban.
Theodórosz Terzopulosz rendező írta a világnapi üzenetet
Forrás: International Theatre Institute
Olyan világban – szól Theodórosz Terzopulosz színházi világnapi üzenete –, ahol elszegényedett polgárok a virtuális valóság börtöncelláiba zártan, fullasztó magányukkal körülárkoltan léteznek –, vajon meghallja-e a színház a segélykiáltásokat? Olyan világban, ahol totalitárius rendszerek kontrollja és elnyomása alatt robotokként kell leélni az életet.
Aggasztják-e vajon a színházat az olvadó jégsapkák, az ökológiai pusztítás, a globális felmelegedés, a biológiai sokféleség masszív csökkenése, az óceánok szennyezettsége, az egyre gyakoribb erdőtüzek és a szélsőséges időjárási jelenségek? Lehetséges-e, hogy a színház az ökoszisztéma aktív részévé váljon? Sok éve figyeli már a színház az emberiség bolygónkra gyakorolt hatását, de még mindig nem tud mit kezdeni ezzel a problémával.
Szorong-e a színház azon, amivé az emberi létezést a XXI. század átformálja? Az állampolgárt manipuláló politikai és gazdasági érdekek, médiahálózatok és véleményformáló cégek. A közösségi média – még ha megkönnyíti is – a kommunikáció nagy alibije, mert biztosítja a szükséges és biztonságos távolságot a másik embertől.
A másik embertől, a mástól, az idegentől való félelem átható érzése uralja gondolatainkat és tetteinket.
Működhet-e a színház a különbözőségek együttélésének műhelyeként vérző traumáink figyelembevétele nélkül? A vérző trauma arra ösztönöz, hogy rekonstruáljuk a mítoszt. Heiner Müller szavaival élve: „A mítosz aggregátor, egy gép, amelyhez mindig új és új gépek csatlakoztathatók. Addig szállítja az energiát, amíg a növekvő sebesség fel nem robbantja a kulturális mezőt.” Én még a barbárság mezejét is hozzátenném.
Jelenet a Nóra előadásából, rendező: Theodórosz Terzopulosz
Fotó: Színházi Olimpia/Johanna Weber
Vajon a színház reflektorfénye képes-e megvilágítani a társadalom traumáit, ahelyett, hogy félrevezető módon önmagára irányítja a figyelmet? Olyan kérdések ezek, amelyekre nincs végleges válasz, mert a színház a megválaszolatlan kérdéseknek köszönhetően létezik és tartja fenn magát. Kérdések, melyeket Dionüszosz vetett fel, áthaladva szülőházán, az ókori színházon, és folytatja néma menekülőútját a háború tájain, ma, a színházi világnapon.
Nézzünk Dionüszosz, a színház és a mítosz eksztatikus istenének szemébe.
Dionüszosz, aki egyesít múltat, jelent és jövőt, a kétszer született, Zeusz és Szemelé gyermeke, a fluid identitás kifejezője, nő és férfi, dühös és kedves, fenséges és állati, az őrület és értelem határán, rend és káosz, élet és halál között egyensúlyozó akrobata. Dionüszosz alapvető ontológiai kérdése: „Mivégre ez az egész?” – a kérdés, amely a mítosz gyökerének és az emberi rejtély sokrétű dimenzióinak egyre mélyebb vizsgálata felé tereli az alkotót.
Új narratív utakra van szükségünk, amelyek célja az emlékezet ápolása és új erkölcsi és politikai felelősség formálása, hogy kiléphessünk a mai középkor sokféle formát öltő diktatúrájából.
(Magyar fordítás: Németh Nikolett)
Nyitókép: Illyés Gyula Az ozorai példa című színművének előadásképe a Blaha Lujza téri hajdani Nemzeti Színházban, 1952
Fotó: Fortepan/Album083
