Csendben távozott körünkből a Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, operatőr, érdemes művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, akit diákkorától két szenvedély éltetett: a filmforgatás és az igazságkeresés.
Középiskolásként testvérével, Gyulával kezdett amatőrfilmeket készíteni, s kezdeményezői és alapítói voltak a korszak önszerveződő műhelyei egyikének, a Cinema 64 Amatőrfilm Stúdiónak. Itt készítették Végh Antal Állóvíz című szociográfiája alapján a Valóság – síppal, dobbal, avagy tűzön, vízen át című, a rendszer tűrőképességét feszegető dokumentumfilmet, amely képekben beszélte el a megyei pártkádereket álmos nyugalmukból kizökkentő penészleki élet kiúttalanságát, reménytelenségét. Nem csoda, hogy még az amatőrfilm-fesztiválok sem merték műsorukra tűzni.
Alkotói ugyanakkor később felhasználták a Vannak változások című munkájukban, amellyel visszavonhatatlanul berobbantak a hazai mozi világába. A film „jól illusztrálja annak a szocializmusnak is a működését, amelyben
nem a nyomor felszámolásának lehetőségeiről vitatkoznak a rendszer bürokratái, értelmiségei, hanem arról, szabad-e egyáltalán beszélni a nyomorról”.
Közben azonban, a rendszerre módfelett jellemzően, János éveken át nem találtatott méltónak arra, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tökéletesíthesse tudását; próbálkozásai egészen huszonnégy éves koráig sikertelenek maradtak. Végül 1970-ben felvételt nyert az operatőri osztályba, s megszerezhette a hivatalos képzettséget ahhoz a munkához, amelyben már másfél évtizede a gyakorlatban bizonyította rátermettségét. A diploma megszerzése után elkerüli a „hivatalos” állásokat, szabadúszó marad, hogy függetlenségét megőrizhesse.
A Gulyás testvérek a hetvenes évektől bekapcsolódnak a fiatal filmesek Balázs Béla Stúdiójának munkájába, ahol a sajátos magyar dokumentumfilmes módszer, stílus legfontosabb alkotóivá válnak. Munkamódszerük különbözik a bevett dokumentumfilmes eljárásoktól: „az interjúkérdéseket nem egyeztetik előre, az alanyoknak sincs idejük és lehetőségük felkészülni a válaszokra, így élményszerűbben mesélnek, és a riporteri reakciók is spontánabbak, őszintébbek”.
„Ha a forgatás közben történik valami, ami nem illik bele a már felvett anyagok értékeléséből adódó koncepcióba,
a koncepciót hajítják el és nem az igazságot. Tisztességes módszer, és az emberi tisztesség válik filmjeik esztétikumának alapjává.
Őket nem a saját okosságuk bűvöli el, hanem mindaz, amit – számukra is váratlanul – a sorsukul jutott magyar történelem produkál. Minden véleményt meg kell hallgatniuk, minden mozzanatot több szempontból kell lefényképezniük” – méltatta Spiró György 1980-ban a Filmvilágban Gulyás alkotómódszerét.
Gulyás János és Gyula konok bátorsággal még 1990 előtt, a korlátozott nyilvánosság világában a közbeszéd részévé tette a legfájóbb nemzeti sorskérdéseket. Kis magyar falurendezésről, a jövő nélküliségre ítélt települések végnapjairól forgatták 1978–1980-ban Azért a víz az úr… című dokumentumfilmjüket a nagy szamosi árvíz után épült gát miatt árterületre került, építési tilalommal jövőtlenségre, sőt kitelepítésre ítélt falvakban maradó családok életéről.
A Ne sápadj! (1981) tisztelgés Medve Alfonz, az energikus domaházi tsz-elnök előtt, aki pozícióját nem a felsőbb hatóságok elvárásai szerint, hanem a helyi közösség javára igyekezett felhasználni. El is nyerte méltó jutalmát, egy „népi ellenőrzési” vizsgálata alapján eljárást indítottak ellene, az akkori jog szerint is törvénytelenül bebörtönözték, de mindig újrakezdte.
Az első világbáború rettenete, a lángszórós támadások, az összeomlás, a hadsereg felbomlása mellett a háborút követő zavaros forradalmi időszakról is vallanak az Én is jártam Isonzónál (1982–1986) világháborús veteránjai. A négyrészes világháborús sorozat ezekben az években készült befejező része, a trianoni békediktátumhoz vezető folyamatokat bemutató Rablóbéke dobozban maradt, csak a rendszerváltás után mutathatták be.
Málenkij robotra hurcolt dudari leventék hányattatásairól készítettek dokumentumfilmet a Gulyás testvérek 1987–1989 között, azokról, akiknek semmi bűnük nem volt, csak rosszkor voltak rossz helyen, s ezért sokan közülük szovjet munkatáborokban lelték halálukat. A filmben a sorsukban osztozó Gulácsy Lajos munkácsi lelkész „megtorolás vagy megbocsátás” fájdalmas dilemmájában az utóbbira int: „Én, mint egyházi ember amondó vagyok, hogy
bennünket a megbocsátás vezessen. A harag, a megtorlás az olyan, mint a lánc, egymásba fonódnak a szemek, és amit én megtorlok, azt egy bizonyos idő múlva más is meg fogja torolni.”
Hortobágyi munkatáborokba 1950–1953 között kitelepített „osztályellenségek” szenvedéséről, megaláztatásáról és megőrzött emberségéről szól a hatévnyi munkával, 1988-ra elkészült Törvénysértés nélkül filmszociográfia. Ezzel szemben csak a rendszerváltás után, 1996–1997-ben dolgozhatták fel a század magyar történelmének egyik legsötétebb, elhallgatott fejezetét, az 1956-os deportálásokat a Szovjetunióba Semmisnek kell tekinteni címmel. Akit fegyverrel a kezében fogtak el, később a Szovjetunióban, nem kevés cinizmussal, a még Nagy Imre által október 24-én meghirdetett statáriumra hivatkozva ítéltek halálra.
Kallós Zoltán, a kalotaszegi, mezőségi, gyimesi, csíki, gyergyói és moldvai gyűjtőútjait egyedül, állástalanul, támogatás nélkül végigvivő néprajzkutató nyomába szegődve mutatták be, még a nyolcvanas évek végén a Balladák filmjében a Ceaușescu-korban is
elevenen élő erdélyi magyar folklór gazdagságát, a múltját őrző magyar közösség pusztulással fenyegetett világát.
Amint a Magyar Művészeti Akadémia nekrológja fogalmaz, a hatvanas évektől radikálisan megújuló műfajban Gulyás János (és testvére) számos jelentős alkotása is „önismeretre, árnyalt gondolkodásra, bátor szembenézésre és megalkuvás nélküli számvetésre” tanította a nézőket. Műveik a legfontosabb társadalmi kérdéseket feszegették, nemegyszer viharos polémiát provokálva. A kamera előtt kibontakozó folyamatokat nem kívánják befolyásolni, „időt szántak arra, hogy a folyamatok részesei lehessenek, a szereplők személyes ismerőseivé váltak”. Gulyás János kamerája „nem egyszerűen követi az eseményeket, de még egy egyszerű riportnál is folyvást pásztázza, megfigyeli, észleli a környezetet”.
A rendszerváltás után a Gulyás János által vezetett Dokumentum Stúdió néhány éves működése a dokumentumfilmes szakma aranykora lett, a Magyar Televízió havonta tíz dokumentumfilmet tűzött műsorára.
A 90-es években Gulyás János már egymaga készített közéleti filmeket. „Ahol cigány van, ott már gond van…” (1995), majd folytatása, a Mary története (2000) egy leányanya és egy szociális munkás sorsát követi figyelemmel. A Szamizdatos évek (2003) és a 2007-ben készült, a 2006. őszi rendőri erőszak feltárásával foglalkozó Civil jelentés a közélet kényes, megosztó témáit dolgozta fel. Két filmet is forgatott a kolontári vörösiszap-katasztrófáról. Utolsó éveiben a művészeti portréfilmek felé fordult, emlékezetesek Kő Pálról (Lujos) és Karátson Gáborról „…festeni fogok…” című portréfilmjei.
Az MMA méltatása szerint Gulyás Jánost mindig „a valóság tényleges arca, megragadható, megérthető, tehát kifejezhető, ábrázolható oldala érdekelte”. Személyes hangja az elesettek, kitaszítottak, védtelenek sorsa iránti érzékenységgel párosult.
