„A folyóirattár rendbetétele után most zajlott a könyvtárunk felújítása, a leltározás, a profiltisztítás, amire szükség is volt, hiszen ez a sokszínű gyűjtemény több mint hatvanéves múltra tekinthet vissza – meséli Halász Tamás –, s a legkülönfélébb hagyatékokat is tartalmazza. Nagyon érdekes az eredetkutatás, annak a rekonstruálása, hogy melyik darab kitől származik, milyen elemek tartoznak össze. A korábbi, analóg világban, amikor minden a fizikai valóságban létezett, ezekből a forrásokból kaphattunk információkat például arról, hogy amikor az 1930-as években Harangozó Gyula Londonban járt, láthatott-e egy-egy előadást, megismerhetett-e vezető együtteseket, hiszen ezek a találkozások hatással lehettek születő darabjaira is. Amikor a hagyatéki elemeket vizsgáljuk, alapos feltáró munkát kell végeznünk, hiszen mindig nagy kérdés, találunk-e bizonyító erejű relikviákat. Szinte Sherlock Holmes-i nyomozást folytatva feltérképezzük a kapcsolati hálókat, keressük a legapróbb jeleket.

 

Halász Tamás, az OSZMI Táncarchívumának vezetője Fotó: Dezső Tamás

Magam is az itt töltött esztendők alatt tanultam s tanulom ma is ennek a feltáró munkának a fortélyait, ráadásul, ahogy változik a világ, új és új adathordozókkal bővül a gyűjtemény.

Annak idején, az 1950-es évek végén önkéntesek kezdték gyűjteni az anyagokat, majd a Magyar Táncművészek Szövetsége keretén belül született meg a gyűjtemény,

amelynek Kaposi Edit, később Fuchs Lívia, őt követve pedig tíz esztendőn keresztül Behuminé Szúdy Eszter volt a vezetője. Az 1980-as évek végére az OSZMI részévé váltunk. Én magam 2005-ben lettem a Táncarchívum munkatársa, s mióta itt dolgozom, a sokadik paradigmaváltással szembesülök, hiszen VHS-kazettákkal kezdtünk, amelyeket a DVD-korongok váltottak, ma pedig már akár otthonról is lehet a régi újságokban kutatni.”

Halász Tamást régi kapcsolat fűzi a tánchoz. Hatévesen Berczik Sára és Hajós Klára művészitorna-iskolájába járt, majd a néptánccal is megismerkedett. Kisiskolásként rendszeres látogatója volt balettelőadásoknak, a kortárs tánc terén pedig Angelus Ivánék egyik darabja jelentette az első élményét. Kulturális menedzseri tanulmányainak Szabó György gyakornokaként látta hasznát a Petőfi Csarnokban, ahol számos, különféle stílust képviselő tánctársulattal találkozhatott, s az 1990-es évektől sorra jelentek meg tánckritikái is. Szervezőként a Szkéné Színház munkatársa lett, s olyan együttesekkel is dolgozott, mint az Artus vagy a Frenák Pál Társulat. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívumában majd két évtizede dolgozik, 2013 óta pedig ő vezeti az intézményt. Eddigi munkájáért idén április végén, a tánc világnapján vehette át a Magyar Táncművészek Szövetségének szakmai elismerését, a Tánctudományért-díjat.

„Érdekes figyelni a kutatói számokat is – folytatja –, jól mutatják, hogy az egyes gyűjteményeink, például a sajtómappák iránt csökkent az érdeklődés, épp azért, mert online is elérhetők, viszont a látogatói szám, ami évi háromszázötven–négyszáz között van, azaz minden napra jut kutató, nem változik. Áttevődik a hangsúly az olyan anyagokra, amelyek nem léteznek digitálisan, ezek közé tartoznak például az egyedi dokumentumok: szerződések, személyes levelek, használati tárgyak, amelyekért el kell jönni a Táncarchívumba. Örülünk annak, hogy marad egy ilyen kör, szívesen fogadjuk és kalauzoljuk a látogatókat a tizenháromezer videófelvétel, a több tízezer plakát, a milliónyi kép, temérdek könyv és szöveg között. Nálunk még olyan egyedi tárgyakra is rábukkanhat a kutató, mint a kézzel írott, kinyitható táncrend, egy-egy ismert táncos, koreográfus sokrétű öröksége.”

A Táncarchívum polcsorain Szentpál Olga, Rábai Miklós, Roboz Ágnes, Szalay Karola, Ugray Klotild vagy Gombár Judit hagyatékát tartalmazó, szépen feliratozott dobozok között válogathatunk.

Halász Tamás és kolléganője, Bánóczy Varga Andrea, aki korábban két évtizeden keresztül volt a MU Színház munkatársa, nagyon fontosnak tartja, hogy a hozzájuk érkező anyagokat minél gyorsabban feldolgozzák és kutathatóvá tegyék. Emellett időről időre kiállításokat is rendeznek az összegyűlt anyagokból. Legutóbbi, nagy sikert aratott tárlatuk Róna Viktorról rajzolt plasztikus képet, a Herceg a vasfüggöny mögött című kiállítás és az ebből született kötet nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség körében is jelentős visszhangot váltott ki. Ez volt az utóbbi évtizedben a legnagyobb szabású tárlatuk, de emellett az Operaház Lakatos Gabriellát bemutató kiállítása is az ő munkájukat dicsérte, ahogy a Papp Dezső fotográfiáiból összeállított életműtárlat a Nemzeti Táncszínházban.

Egy kép a Róna Viktor-emlékkiállításról. A balettművész és Orosz Adél próbateremben, 1959 Fotó: Kotnyek Antal

„Akadnak, akik a kiállítások alapján kapnak kedvet, hogy ellátogassanak a Krisztina körúti Áldásy-palotába, de vizsgaidőszakban jönnek a Magyar Táncművészeti Egyetem növendékei, s mellettük professzionális kutatók és lelkes laikus érdeklődők is. Számos elképzelésünk van a jövőre vonatkozóan – folytatja Halász Tamás –, többek között azt tervezzük, hogy az év végétől rendszeresen nyílt napokkal jelentkezünk, mert nagyon szeretünk mesélni a gyűjteményről.”

Az érdeklődőket – rövid nyári időszak kivételével – bármikor szívesen látják, csak előzetes bejelentkezésre van szükség.

„Mi vagyunk az idegenvezetők, lámpással a kezünkben ebben a labirintusban, hiszen minden hozzánk tartozik, ami tánc.

A klasszikus balett, a néptánc, a kortárs tánc mellett megjelenik nálunk az összes műfaj, a revütánctól a mazsoretten át a showtáncig. Egyre elképesztőbb méretű ez a gyűjtemény, amin még a hozzánk betévedő külföldi látogatók is elcsodálkoznak. Jane Pritchard, a brit tánctörténet nagyasszonya budapesti turistaútja alkalmával fedezte fel, hogy létezik a Táncarchívum.

Amikor eljött hozzánk, meglepődve tapasztalta, hogy a gyűjteményünk részét képezik az ő kötetei, s félnapos, angol nyelvű idegenvezetést is kapott. Van hát, aki rácsodálkozik a Táncarchívum létezésére, másnak evidencia… Szerencsére egyre többen döntenek úgy, hogy az életük, pályájuk emlékeit nálunk helyezik el. Legutóbb a négy évtizede Ausztráliában, Melbourne-ben élő Dóczy Krisztina, Köllő Miklós egykori Dominó Pantomim Együttesének tagja küldött a hetvenes évekből összegyűjtött csodálatos anyagot. Sajnos arra, hogy hagyatékokat, az interneten felbukkanó tánctörténeti emlékeket vagy összegyűjtött fotóanyagokat vásároljunk, ritkán jut forrás. Szükség volna még néhány munkatársra is, hiszen ketten vagyunk, viszont nagy öröm, hogy számíthatunk önkéntesekre. Behuminé Szúdy Eszter, aki előttem vezette az archívumot, nyugdíjazása óta is heti rendszerességgel segíti a munkánkat, ahogy az Operaház egykori táncosa, balettmestere, Fodor Gyula is. A fiatal korosztályt képviseli a néptáncos, szakíró Darabos Eszter, s ősztől talán még tovább gyarapodik ez a kör.

Természetesen akadnak még fehér foltok, amelyeket jó volna kitölteni.

A kilencvenes évek elejéig a függetleneket sokan amatőrnek tekintették, anyagaik alig kerültek be a gyűjteménybe. Sok dokumentumot a saját otthoni archívumomból hoztam be, hogy pótoljam a hiányokat.

S ilyenkor, amikor a függetlenek ellehetetlenülnek, derül ki, milyen fontos, hogy a munkásságukat kövessük, hogy fel tudjuk mutatni az általuk teremtett értékeket! Minden hozzánk tartozik, ami tánc: művészeti alkotásokról, pályákról, emberi sorsokról, intézmények történtéről mesélnek a nálunk összegyűjtött anyagok. S ami itt van, megmutatja a magyar táncművészet elmúlt kétszáz évét. Az elődeink életét és a miénket is – mert nemcsak átvitt értelemben ez az életünk, de praktikusan is, s így erős érzelmi-értelmi kötődést és elköteleződést jelent.” 

Nyitókép: Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet épülete a Krisztina körúton