Különös a színészalkat, ahogy a mindennapi ember estéről estére másnak a bőrébe bújik (olyankor már nem számít semmi, mi történt egész nap, s mi történik másnap), a másik szavait mondja, életét éli, szeret és gyűlöl, lángol és lankad, egyik pillanatban a néző szeme láttára meghal, hogy azután fáradt tekintettel, mégis mosollyal az arcán hajlongjon a függöny előtt, majd letörölje arcáról a festéket, letegye a parókát, levegye a nehéz vagy éppen könnyed viseletet, magára húzza sajátját, s kilépjen az öltözőből… egyszeriben más világban, talán más korban (a sajátjában) találja magát. Miféle idegrendszer, lelkialkat, hit és elszántság, a színészet iránti szerelem és alázat kell ahhoz, hogy valaki élete hivatásául válassza a színipályát?! Igaz ez ma is, de mennyire igaz volt oly időkben, amikor a színészetet úri körökben lenézték, pojácának, jobb esetben komédiásnak mondták a színészt. Férfit és még inkább a nőt, akit legfinomabban szólva is ledérnek véltek.

Színháziak szavajárása a mai napig, aki egyszer megérezte a masztix (sokáig ezzel ragasztották a parókát, a bajuszt, a szakállt stb.) szagát… nem szabadul a színház bűvöletéből.

Hogyan szabadulhatott volna az elszegényedett székely nemesi család Miskolcon született gyermeke, laborfalvi Benke Judit, aki kislányként látta vándorszínész apja színpadi próbálkozásait, s azt plántálták belé szülei (édesanyja, Rácz Zsuzsanna is kacérkodott a színészettel, de férje tiltotta), hogy ami Benke Józsefnek nem sikerült, neki majd biztosan menni fog. Az akkor már iskolai magiszter papa személyesen kísérte leányát Pestre, ajánlotta be a Budai Várszínházba, s bízta a kor ünnepelt primadonnájára, Kántorné Engelhardt Annára, aki úgymond „színiiskolát” vitt, s akinél háztartási munka fejében lakhatott. A fiatal lány elkísérhette a színházba, hogy figyelje a próbát, a játékot.

Így adódott, hogy Benke Judit – a színlapon már Déryné Széppataki Róza iránti tiszteletből Benke Rozália – 1833-ban, tizenhat évesen eljátszhatta első, néhány röpke mondatos szerepét, Nánit, a szobalányt Heinrich Cuno Benjámin Lengyelországból vagy a nyolczgarasos atyafi című darabjában. Hogy milyen lehetett, arról nemigen szól a fáma, ám annál több írás, följegyzés mesél a későbbi időkről. Benke Rozália ugyanis nem lelte helyét a Várszínházban, így a következő esztendő már Komlóssy Ferenc kassai színtársulatában találta, járták az országot, a Dunántúlt, megfordultak Győrött is, kisebb-nagyobb szerepeket kapott, azután megint Buda, a Várszínház következett, s nyári vendégjáték Székesfehérvárott. Három esztendő telt el így, próbálkozások, sikerek és kétségek között, a nagyok árnyékában juthat-e igazi szerep számára, hiszen Kántornén, a tragikán kívül ott volt még akkortájt a rajongott Déryné Széppataki Róza és Judit-Róza titkos szerelmének, a kor színházi hősszerelmesének, Lendvay Mártonnak a hitvese, a naiva szerepeket játszó Hatvani Anikó. Kaphat-e szerepet, amelyben végre megmutathatja magát, immár Laborfalvi Rózát. (A legenda szerint mentora, Szigligeti Ede javaslatára vette föl a család nemesi előnevét a Dérynétől kölcsönzött keresztnév mellé.)

Rózsa szerepében Laborfalvi Róza – fénykép metszetről 
Forrás: OSZMI – Képzőművészeti Gyűjtemény

 

S eljött a nagy lehetőség, az igazi bemutatkozás pillanata. Nyitásra és premierre készült az ország negyedik, magyar nyelven játszó kőszínháza, a nemzeti közadakozásból és összefogásból a Kerepesi úton, a mai Astoria Szálló helyén emelt Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti). Az ünnepi nyitóestére Vörösmarty Mihály megírta és be is tanította az Árpád ébredése című előjátékát ’a magyar színház megnyitása ünnepére’, amelyről Gyulai Pál azt jegyezte le:

„Vörösmarty a nagy honalapító égisze alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, éppen, mint Kölcsey, aki azt a Játékszínről szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, amely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget.”

Az előjátékot egy német nyelvből magyarított (Kiss János munkája) ötfelvonásos szomorújáték, Eduard Schenk Belizárja követte. A színházhistória szerint a Bánk bánt tűzte volna műsorra a teátrum vezetése, ám az egyetlen lehetséges Gertrudist, Kántorné Engelhardt Annát nem érte el Bajza Józsefnek és Fáy Andrásnak a próbákra, az előadásra hívó levele. Egyes krónikák szerint betegen feküdt Debrecenben, s mire mégiscsak megérkezett az üzenet, s fölkerekedett, a fővárosba ért, már késő volt, fölmondólevél várta. Így került színre a Belizár (akadtak, akik világ csúfjának vélték, hogy nem magyar, „csak” magyarított darabot játszottak az első estén), a címszerepet Megyeri Károly alakította, a női főszerepben Megyeri kérésére beugrással Laborfalvi Róza mutatkozhatott be. A húszéves színésznő Antóniaként sikert aratott. Déryné, aki a nézőtérről óvó szemmel figyelte, naplójában megemlékezett az estéről: „A kitűzött nagy szerepet a fiatal teremtés kénytelen volt három nap alatt betanulni és eljátszani. És eljátszotta, éspedig mily meglepő sikerrel. De volt is hozzá királyi termete, klasszikai szépsége, és azok a nagy, fekete, beszélő szemei. Kárpótolta ez bőven, ami gyengeség az első szerepében még mutatkozott.”

Ha volt is „gyengeség”, talán elfogódottság is, hogyne lett volna, azt gyorsan feledtették az újabb és újabb szerepek. Immár társulati tagként rá vártak a legnagyobb tragikus nőalakok, hiszen

„igazi magyar szépség volt: sasorr, a legszebb metszésű sötét pillájú szem, melybül szelídség és királynői parancsolás sugárzott; tiszta, eszes homlok és kegyet osztó száj, melynek nyíltával szívet rezdítő, csodás varázsú harmónia hangzott” – a színészet nagyasszonyáról az ifjú színészkolléga írt így,

a jellemkomikusként és a természetes színpadi lét mestereként jegyzett Újházi Ede, aki a Királyi Operaház játékmestere, a Színiakadémia drámai és operai tanára lett. Pedig Újházi alighanem csak távolról csodálhatta, mert annak az esztendőnek augusztusában kapott lehetőséget próbaföllépésre Jagóként a Nemzeti Színházban, amikor Jókainé Laborfalvi Róza odahagyta nagy sikereinek színhelyét, s 1869. március 7-én utoljára lépett
a Nemzeti színpadára Szigligeti Ede A trónkeresők című játékában Predszláva szerepében.

De addig még három évtized színpadi siker és elismerés kísérte pályáját. Jöttek egymás után a nagy szerepek, mindenekfölött tragika volt, kora legnagyobbja, de nem idegenkedett a népszínművek, a vígjátékok asszonyaitól sem. Mély zengésű hangjáról, határozott szavalótehetségéről, szép, tiszta beszédéről, kifejező tekintetéről írtak a kortársak, mindenkor hangsúlyozva fenséges alakját, szépségét. Ő szavalta először Vörösmarty Mihály Árvízi hajós című versét, a költő, aki nagy tisztelője volt tehetségének, maga kérte erre. És akárha természetesnek található, hogy Arany János balladái is Laborfalvi Róza előadásában hangzottak föl színpadon első alkalommal.

Milyen is volt az a színjátszás, amelyet Laborfalvi naggyá tett, s amely Laborfalvit naggyá tette? Nehéz a kérdésre választ találni másfél század távolából, a korabeli színikritikák is csak sejtetni engedik, hiszen Bajza József A magyar színészeti bírálókhoz, különösen X. et. Comp úrhoz című írásában is így beszél: „Nagyobb része a magyar színi bírálatoknak… nem egyebek, mint a puszta személyes tetszés és nem tetszés, elv és ok nélküli észrevételek, melyek a legnagyobb felületesség színét hordozzák magukon.” A kritikus „elégnek hiszi javallását vagy gáncsait koronként elmondogatni, ahelyett, hogy kötelességének érezné kifejteni, miért s mely nézetek szerint ítéli ezt vagy amazt”. Miközben így ostorozza a kritikusokat, maga színigazgató-kritikusként ilyen mondatokat vet oda: „Laborfalvy Róza (Zenő) értelmes beszéde és jellemző szavalása szinte sok dicséretet érdemel” (Vörösmarty: Az áldozat), vagy „A mai előadásban Megyeri (Perföldy) és Laborfalvy Róza (Lidi)… tűntek ki” (Kisfaludy: A kérők). Másutt: Laborfalvi és Bartháné egy pajkos leányt és egy éltes matrónát „sok ügyességgel adtak”. Ami azonban tény,

a kor színművészete gesztusaiban épp igyekezett meghaladni a „síró-éneklő” iskola pátoszát, túlzásait, sokszor hamis felhangjait, egyre inkább az „egyénítésre”, a karakterformálásra, az összetett ábrázolásra, a természetességre törekvés fogalmazódott meg a színészetben.

És Laborfalvi Róza ennek a színészetnek lehetett kiemelkedő képviselője. Nemcsak pályája első éveiben, hanem Jókainéként – ismert a történet, amint kokárdát tűzött az ifjú forradalmár mellére március 15-én este, aztán Petőfi makacs küzdelme, hogy megakadályozza esküvőjét Jókaival, a bántó ellenvetések, s az asszony küzdelme a férfi megmentéséért a forradalom bukása után – is sokat játszott, sokat volt színpadon. Talán túlságosan is sokat. Még nagy sikerei közepette sem kapott mindig elismerő kritikát, olykor Vörösmarty sem kímélte. „Laborfalvi Rózát (b. Ériné) sajnálni kell, hogy gyakori játéka miatt nem fordíthat elég gondot szerepe felfogására…” – írta a Dramaturgiai lapokban, máskor meg így szólt: „Laborfalvi Róza játékában sok volt a síró hang, mely nem egyetlen a szenvedés kifejezésére, ó inkább nagyszerű tud lenni, mint bensőleg érző, s szelíd fájdalmakban küzd, ha csak ily szerepekre is különös gonddal nem készül, hogy azon hangulatba jöjjön, melyet ily érzések kifejezése megkíván.” (Gazdag és szegény, Souvestre Emil után francziából fordította Kazinczy Gábor.)

Vörösmarty biztosan jól látta, Jókainé Laborfalvi Róza igazi tehetségét a nagy drámai alakokban tudta megmutatni, az impozáns szereplistáról a már fölsoroltak mellett nem maradhatott le a Coriolanus Volumniája, az Ármány és szerelem Lady Milfordja, Goneril a Lear királyban, Stuart Mária és Lady Macbeth. Igazi asszony volt ő a színpadon, akárcsak a magánéletében.

 

Nyitókép: Laborfalvi Róza Gertrudis és id. Lendvay Márton Bánk bán alakjában – fénykép metszetről
Forrás: OSZMI – Képzőművészeti Gyűjtemény