- Hogyan vezet egy erdélyi történész útja a heavy metalig?

- Amikor előadást tartok, el szoktam mondani, hogy egy előadó akkor jó, ha képes valami személyeset átadni magából, saját személyiségéből, érdeklődési köréből a hallgatóknak. A kapcsolatom a rockzenével személyes jellegű, és nagyon ifjú koromban kezdődött. Akkoriban még azt hittem az elektromos gitárról, hogy elég a működéséhez, ha egy telefonkábelt bedugsz a kettőhúszba – szerencsére a szomszéd orvostanhallgató volt, úgyhogy megmaradtam.

A kortárs zenei kazettáim véletlenszerű elvesztése pedig oda vezetett, hogy ha zenét akartam hallgatni, elő kellett vennem a szüleim régi, 89 előtt átcsempészett bakelitlemezeit: Omegát, Eddát, az István, a királyt, Elvist és másokat. Nagyon megragadtak ezek a zenék, és mivel elég csökönyös vagyok, azóta is rockzenét hallgatok, sokféle műfajt, a keményebb zenéktől a Pink Floydig.

Később történész lettem, de a rockzene szeretete megmaradt, úgyhogy inkább hobbiból kezdtem el foglalkozni a – főként magyarországi – rockzene történetével és ennek műfajtörténeti, szövegelemzési vonatkozásaival. Úgy gondolom, hogy a rendszerváltás történetét úgy is el lehet mondani, ha ehhez a zenét hívjuk segítségül.


/Fodor János - a szerző engedélyével/

-  A rendszerváltás történetének egyfajta tükreként is felfogható, ami a rockzenével, a rockzenében történt?

- Igen, de ez nagyjából minden korszakra adaptálható. A művészet általában reflektál a korra, egyfajta lenyomata annak, ez így van a rockzenével is, a szocializmus, majd a rendszerváltás jól megragadható egyes zenetörténeti momentumok, illetve bizonyos együttesek, előadók lemezei, szövegei révén.

Azért foglalkozom inkább Magyarországgal, bár minimális mértékben Erdély és Románia helyzetére is ki szoktam térni, mert hiába volt mindkettő kommunista állam, a két rendszer eléggé eltérő sajátosságokkal bír, különböző elemzési formákat kínál.

Ráadásul az erdélyi magyarok amúgy is Magyarország felé kacsingattak akkor is, a forradalom után még inkább, de ez már egy teljesen más korszak, minden szempontból.

Magyar nyelven elkezdődött a téma részbeni feldolgozása, születtek releváns munkák, Romániában viszont a rocktörténet kutatásának nincs annyira kiterjedt szakirodalmi háttere. Ugyanakkor van ennek a témának egy emberi dimenziója, és engem leginkább az érdekelt.
  
- Említette az István, a királyt. Arra én is emlékszem, hogy a 80-as években a Szörényi–Bródy-rockoperát csak lopva lehetett hallgatni nálunk. A rockzenének, legalábbis bizonyos produkcióknak tehát volt egyfajta identitáserősítő szerepe, nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is…

- Mindenképp érdemes beszélni a keretekről, a rockzene mozgásteréről és a hatalommal való viszonyáról. Amikor az egyszerűség kedvéért hatalomról beszélek, ebbe beleértek a korabeli kultúrpolitika meghatározó alakjától, Aczél Györgytől a Hanglemezgyártó Vállalat vezetőségéig, Bors Jenőig vagy Erdős Péterig sok mindent és mindenkit – a hatalomnak nyilván több szintje volt, úgy kell elképzelni, mint egy halmazt, de mégiscsak belőlük állt össze. A rockzenének velük kellett együtt léteznie valahogyan.

A magyarországi rendszer annyiban más, mint a romániai, hogy létezett egyfajta modus vivendi a rockzenészek és a hatalmi igények között, ez a szűk mezsgye a 80-as évek végén egészen fellazult, ezzel szemben Romániában épp ellentétes előjelű folyamatok zajlottak. A rendszernek azonban, kultúrpolitikai téren, ott is megvoltak a kőbe vésett szabályai.

A nemzeti érzésről, identitásról beszélni tilosnak, de legalábbis ellenjavallottnak számított, és ez minden művészeti ágra vonatkozott, nemcsak a rockzenére. Minden, amire a „nemzeti” címkét rá lehetett akasztani, retrográd nacionalizmusnak, irredentizmusnak számított.
 
- Kádárék a szocialista internacionalizmus nevében lemondtak a határon túli magyar kisebbségekről is.

- Így van. Egyes rockzenészek azonban feszegették ezeket a határokat. Az István, a király előtt, a 70-es évek végén a P. Mobil megírta a Honfoglalás című rockszvitet, amelyet koncerten játszottak ugyan, de lemezen csak évekkel később jelenhetett meg. Nem mellékesen borítóján egy – egyébként működő – Magyarországot formázó gitárral, ami önmagában provokatívnak számított. Azóta van Nagy-Magyarország formájú gitárjuk is, de ez akkoriban még túl merész lett volna. De az István, a királlyal tört meg végképp a jég, ezzel a produkcióval nyert a nemzeti tematika végképp polgárjogot a rockzenében is. A magyar történelem egyik legizgalmasabb korszakáról szólt, voltak benne utalások az őshazára, a szabadságharcokra, áttételesen még Erdélyre is, a végén pedig felcsendült a Himnusz, hiszen az a mű zárótétele – óriási élmény lehetett ott a Királydombon ezt hallgatni, nézni. Később pedig a filmet, ami készült belőle…

 


    
- Annak, hogy az István, a király elkészülhetett, létezik egy olyan olvasata is, miszerint ez a kádári–aczéli kultúrpolitika egyfajta önlegitimáló gesztusa is: egyrészt ezáltal „leereszthették a gőzt”, másrészt meg végül is a „haladás” győz a „maradiság” felett… Ebben az értelmezésben István és Koppány allegorikus figurák, akiknek a harca aktuális politikai tartalommal tölthető meg. Mit gondol erről?

- Az az elképzelés, hogy ebben a képletben István Kádár János, Koppány pedig Nagy Imre megszemélyesítője lenne, inkább a későbbi recepció része. Ennek kapcsán nem kerülhetjük meg a dalszövegírás jelentőségét: a korszakban a kettős beszéd annyira általánossá vált, hogy sok dalszövegbe utólag is rengeteg minden belemagyarázható. Bródy pedig ezt a fajta beszédmódot mesteri szinten űzte.

A lényeg mégis az, hogy az alkotók az üzenetet át tudták vinni, a mű pedig azóta is tömegeket mozgat meg, legalábbis az eredeti szereposztásban. Én ott voltam a 2003-as csíksomlyói előadáson, ami annak ellenére is életre szóló élmény marad, hogy playback volt.
    
- Nekem is, én is ott voltam.

- Akkor meg tud erősíteni abban, hogy nehezen lehet elfelejteni. Adott valami olyasmit, amit talán csak az ősbemutató adhatott – vagy inkább ősbemutatók, mert háromszor mutatták be, ezekből gyúrták össze aztán a filmet. A későbbi rockoperák már nem tudták ezt az átütő sikert produkálni – és tegyük hozzá, a minőséget sem.

Az István… zeneileg és szöveg tekintetében is rendkívül kiforrott munka, amely bárhol megállná a helyét, az eredeti szereplőválasztás is hibátlan, a korszak legjobbjait gyűjtötték össze, minden ellentmondás dacára. Ehhez mind a hatalom, mind az alkotók részéről erős kompromisszumkészségre volt szükség. Csak egy példa: a Beatricének nem lehetett lemeze – ennek ellenére Nagy Feró elénekelhette Laborc szerepét.

- Mindez 1983-ban történt. Ez már azt jelezte, hogy a cenzúra nem annyira erős?

- Amikor a Kádár-rendszer kultúrpolitikájáról beszélünk, nem kerülhetjük meg a híres-hírhedt hármas kategorizálást: a tűrt-tiltott-támogatott felosztást. Ez releváns és kényelmes kategorizálás, de érdemes vele csínján bánni. Az, hogy melyik zenekar milyen kategóriába kerül, nem volt kőbe vésve.

Ezeket a címkéket egyes előadókra ráragasztották, de a helyzet sokkal bonyolultabb volt, néha támogatottként elkönyvelt együtteseket is vegzált a rendszer, és fordítva. Mert igaz, hogy például Koncz Zsuzsának jelenhetett meg lemeze, de a Jelbeszéd című albumát betiltották a Ha én rózsa volnék című kulthimnusz miatt.

- Mi döntötte el, hogy ki melyik kategóriába kerül?

- Ezekre olyan halmazként szoktam hivatkozni, amelyek átfedik, metszik egymást. Olyanok kicsit, mint az ideológiák: nehéz „vegytiszta” formában megfogalmazni őket, túlságosan képlékenyek. A mindig támogatott kategóriába nagyon kevesen tartoztak…

- Kíváncsi is vagyok erre, mert hivatkozunk a támogatott kategóriára, de alig tudunk mondani példaként jelentősebb zenekarokat, előadókat. A másik kettőre lehet, hogy viszonylag könnyen.

- Pont azért képlékeny ez a halmaz, mert egy zenekarnak előfordulhatott olyan időszaka, amikor inkább a támogatott kategóriába sorolták, de később visszakerült a tűrtbe.

- Mint a Neoton?

- Igen, rájuk szoktak hivatkozni, de érdemes azt is figyelembe venni, mi ennek az alapja. Köztudott, hogy Csepregi Éva akkori élettársa Erdős Péter volt, és bevallottan emiatt kaptak olyan támogatásokat, amelyekhez más együttesek nem juthattak hozzá. Ezek a konfliktusok aztán tovább éltek, és sokan később is felhánytorgatták ezt nekik.

Van azonban egy másik szempont is. A szocialista rendszerben természetesen nem működhetett a kapitalista értelemben vett szabad verseny, de a reklámozással sem nagyon törődtek. Emlékezetes Bors Jenőnek az a cinikus mondata, miszerint ha egy lemez nem kel el, akkor az Isten pénze sem elég reklámra, ha pedig fogy, akkor minek neki reklám. Tehát nem tolták túl a reklámot, de ők határozták meg, hogy hány példányban jelenhet meg egy album. Ami azért fontos, mert ha a példányszámot túlságosan limitálták, akkor eleve megfosztották az illető előadót a siker lehetőségétől, például attól, hogy aranylemezzé válhasson (mert az példányszámtól függött).

Mivel hiánygazdaság volt, az emberek nagyjából megvették, ami a piacon megjelent – ezzel tehát lehetett manipulálni. De egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a Neoton a politikai hátszél nélkül nem lett volna sikeres, sőt, az ellenkezőjét tartom valószínűnek.

- Mint a legutóbbi fellépései is bizonyítják, most is sikeres.

-  Igen. Jogosan háborodhattak fel egy rétegzenét játszó együttes tagjai, hogy ők nem kapnak támogatást, de nem biztos, hogy pusztán politikai okai voltak a sikertelenségüknek. A támogatott kategória tehát nagyon képlékeny volt és többnyire csak időlegesen lehetett bekerülni. A tűrt kategória volt a legtágabb, bizonyos időszakokban szinte mindenki beletartozott. Ezzel szemben ott volt a tiltott, ami szintén lehetett időszakos, a Fekete Bárányok (Hobo Blues Band, Beatrice, P. Mobil) egy ideig tiltottak voltak, később mégis megjelenhetett lemezük.

Az biztos, hogy az úgynevezett negyedik hullámban voltak olyan zenekarok, amelyek egyértelműen a tiltott kategóriába tartoztak, mondjuk a CPg vagy az ETA.

 

A punkokat nagyon nem szerette a hatalom. Az Aurórának van is egy rendszerváltáshoz köthető lemeze, a Viszlát Iván, ez azon kevés punklemezek egyike, amely viszonylag sikeres is volt, az akkori húszezer eladott példány nem rossz szám.

Az elején a metált se nagyon szerették, vadabb volt, hangosabb, a metálosok furcsán öltöztek, viszont később – mivel kevésbé voltak radikálisak, mint a punkok, akikből teljesen hiányzott a kompromisszumkészség – megtűrték őket, a Pokolgépnek, az Ossiannak a 80-as évek közepén már lehetett lemeze.

- És ne feledkezzünk meg a 80-as évek Budapestjének alternatív, underground zenekarairól, mint az URH, Kontroll Csoport, Sziámi, A. E. Bizottság, Európa Kiadó…

- Igen, ők is az úgynevezett negyedik hullámba sorolhatók, mint a punkok, és őket is ugyanolyan gyanakodva kezelték, bár sok közös nem volt bennük. Nagyon erős volt a szövegviláguk, igen magas színvonalon művelték a kettős beszédet, így folyton a tűrt és tiltott kategória határmezsgyéjén mozogtak.

- Mondhatjuk, hogy a rockzene kulturálisan bomlasztó erőként volt számon tartva a rendszerváltás előtt?

- Egyértelműen. Ne legyenek illúzióink, nem a rockzene miatt lett rendszerváltás, nem az bontotta le a vasfüggönyt, de jelentősen hozzájárult, elvégre mégis a lázadással asszociálták. Jól mutatja ezt az a tanácstalanság, ami a rendszerváltást követően jellemezte a rockszcénát. Úgy tűnt, hogy amit addig műveltek, kezdi értelmét veszteni. Sok együttes megszűnt, pihenőre kényszerült, vagy a tagok elmentek vendéglátózni, miközben létrejöttek új formációk, amelyek adaptálódtak az új világhoz, a megváltozott körülményekhez.

- A rendszerváltás nemcsak a zenében jelentett cezúrát, hanem az irodalomban vagy a filmben is: voltak alkotók, akik lényegében elhallgattak.

- A rendszerváltás igazi sokk volt. Azt azonban tudni kell, hogy a magyarországi rendszerváltás merőben más jellegű volt, mint a romániai, abból a szempontból, hogy nem egy csomópontszerű történésben ragadható meg. Romániában, bár vannak korábbi történések is, de a rendszerváltáshoz vezető folyamatok 1989 decemberében sűrűsödtek: Tőkés László fellépése, a temesvári népfelkelés, aztán Bukarest, Ceaușescu menekülése, majd kivégzése – innen vezetett az út az első szabad választásokig, tehát van egy jól körülhatárolható időintervallum, ami alatt ez a folyamat lezajlott.

Magyarországon ez többlépcsős folyamat volt, már a 80-as évek közepe táján megkezdődött: a monori találkozó, Lakitelek, Nagy Imre újratemetése, a köztársaság kikiáltása – ezek kisebb csomópontok, amelyeknek az összessége viszont a rendszerváltáshoz vezetett.

Ebben a folyamatban kellett megtalálniuk a helyüket a rockzenészeknek is. És kétségtelenül voltak olyanok, akiknek ez nem sikerült. A sors iróniája, hogy mindeközben a tehetséges elvtársak közül sokan jól feltalálták magukat: Bors Jenő a hanglemezgyár igazgatójaként nem adta ki például a Beatrice lemezeit, a rendszerváltás után azonban magánvállalkozóként az egyik első kiadványa a Beatrice második albuma volt.

- És voltak olyanok is, akik jól ráéreztek a kor hangulatára, és ki is tudták azt fejezni.

- Én a rendszerváltás együttesének – bár nyilván más előadóknak is sikerült megragadniuk a pillanatot – egyértelműen a Bikinit tartom.

- Miért?

- 1988-ban megjelenik a Ha volna még időm című lemez, 89-ben pedig a Közeli helyeken, és ezek már olyan dalokat tartalmaznak, amelyek egyre szókimondóbban, a kettős beszédtől mentesen rögzítik az akkori momentumot, röntgenképei a korszaknak. A Mondd, hogy mit akarunk című számban azt a felkiáltást, hogy Elegünk van az egészből!, nem kell különösebben magyarázni. A Ne legyek áruló csókmotívuma kapcsán pedig – a korhangulatot ismerve – nem nehéz Brezsnyev és Honecker hírhedett csókjára gondolni.

A Közeli helyeken című albumon olyan dalok vannak, mint a Bátyuska, az Amerika, a Repülök, amelynek a végén megjelenik a disszidálás motívuma, és az a sor, hogy „se Berlin, se Moszkva nem ad engedélyt a leszállásra”. Mindez a máltai csúcstalálkozó időszakában, az üzenet elég világos: nem kellünk sem a Keletnek, sem a Nyugatnak. Vagy a Szabad élet, amely egyértelműen erdélyi, székelyföldi utalást tartalmaz, miközben ők addig soha nem jártak, nem is járhattak Erdélyben.


- A rendszerváltás után viszont ők jöttek először Romániába koncertezni.

- Igen, 90 februárjában felléptek Temesváron. Elmondásuk szerint december végén a Szovjetunióból jöttek haza éppen, ott hírzárlat volt, nem tudtak semmiről. Amikor azonban megtudták, hogy Romániában kitört a forradalom, rögtön elkezdtek szervezni egy romániai, karitatív jellegű koncertsorozatot.

Sikerült is fellépniük Temesváron, ebből lemez is született Temesvári vasárnap címmel, és két dalt is írtak az alkalomra, az egyik Daczi Zsolt szép instrumentális címadó száma; illetve a lemezborítón egy Kányádi Sándor-idézet meg egy feszület látható. Ennek itt még nagyobb hatása volt, mint otthon, mert ezek a szövegek kimondták mindazt, amit addig itt nem lehetett kimondani. Aztán 92-től ők is szüneteltek néhány évig, de ez így volt a rockzenei élet nagy részével.

Jellemző, hogy amikor 90-ben megszerveznek – stílszerűen az Óbudai-szigeten, ott, ahol korábban a Fekete
Bárányok koncerteztek, később pedig a Sziget Fesztivál színhelye lett – egy kelet-európai rockfesztivált, egyfajta Euro-Woodstockot, minden műfajból a legnagyobb nevekkel, alig páran lézengenek a nézőtéren.

- A rockzene tehát elveszítette azt a funkcióját, amit addig tulajdonítottak neki?

- Pontosan, és ehhez sok minden hozzájárult, a keretek átalakulásától addig, hogy új műfajok, előadók jelennek meg, felvirágzik a lemezlovasipar, ami sokkal költséghatékonyabb. Arról nem beszélve, hogy a nagy öregek nemzedékét kezdték szétfeszíteni a politikai ellentétek is, a zenészek állást foglaltak egyik vagy másik politikai oldal mellett, hiszen a rendszerváltással megszűnt az, ami korábban összetartotta a különböző szemléletű alkotókat: a közös ellenség.

- Ha már a politika és a rockzene kapcsolatánál tartunk: beszéljünk egy kényes témáról, az ügynökkérdésről. 

- Két nagyon ismert példa van, róluk szinte mindenki hallott: a „Dalos-ügy”, vagyis Vikidál Gyula besúgói múltja, illetve a Piramis egykori basszusgitárosának, Som Lajosnak az ügye, aki Professzor álnéven jelentett.

Történészként úgy gondolom, hogy önálló kutatócsoportnak kéne foglalkoznia a rockzene múlt rendszer-
beli érintettségével, mert rengeteg feltáratlan ügy van. Pedig ennek nagyon is hatása volt a különböző előadók pályájára. Vikidálról például tudjuk, hogy arról, akit szeretett, csupa jót írt: például ha Nagy Ferót az ő jelentéseiből szeretné megismerni valaki, azt gondolhatná, hogy a „nemzet csótánya” egy példás magaviseletű szocialista ember. Ezzel szemben Schuster Lórántról, akivel akkoriban nem volt túlzottan jó viszonyban, olyanokat jelentett, hogy olvasta a Mein Kampfot – ez amúgy igaz volt –, és azt is, hogy könyvet készül írni Hermann Göring légimarsallról – ami viszont nem volt igaz, és emiatt bizony Schustert érték retorziók.

Ezek az ügyek azonban csak a jéghegy csúcsát jelentik, a téma közel sincs kibeszélve annyira, amennyire indokolt lenne.

Nem csak a rockzenében van így, az átvilágítás a legtöbb társadalmi rétegben elmaradt. Irodalmárok, művészek, filmesek, tévések, sportolók: egy-egy kiugró esetről tudunk, de csak a felszínt karcolgatjuk.

Az a tervem, hogy a nem túl távoli jövőben a kolozsvári egyetemen indítanánk egy fakultatív vagy opcionális kurzust, amely a szocializmus, majd a rendszerváltás és a rockzene kapcsolatával, és tágabban a magyar rocktörténettel foglalkozna. Ennek keretében lehetne foglalkozni a különböző résztémákkal is – ez az egyik célja.

A másik pedig, hogy felkeltsük az érdeklődést a pályakezdő, leendő kutatókban az erdélyi, romániai rockzene története iránt is, és elkezdődjön a műfaj hazai recepciója. Léteznek ezzel kapcsolatos kísérletek, írások – Boros Zoltán például sokat tett ezért –, de még rengeteg munka lenne, hiszen a magyarországi feldolgozottsági szinttől eléggé el vagyunk maradva.
 

(forrás: Főtér)