Nem szeretném túlhangsúlyozni az érzelmi oldalt, de Szarajevóban minden adott az utazónak ahhoz, hogy jól tudja érezni magát. A Dinaridák hegyvonulatai által körülfogott város, amelyen a Miljacka folyik keresztül, már csak kevés emléket őriz a Kotromanić-ház uralkodásának középkori fénykorából. Annál gazdagabb viszont az Oszmán Birodalom részeként eltöltött több mint négyszáz, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia megszállt, majd annektált területeként megélt negyven év öröksége. A Balkán Párizsában a kulturális sokszínűség mindenütt jelen van: a Baščaršija bazárnegyed határán találkozik az ortodox és katolikus világ az oszmán örökséggel, amelyet mecsetek, zsinagógák, régi hidak és bástyák jeleznek, míg a Monarchia korát a tágasabb sugárutak idézik, a sok forrásból táplálkozó társasági kultúrát pedig a keleti és nyugati kávéházak együttes jelenléte érzékelteti. Ennek a multikulturális gazdagságnak megkerülhetetlen része a Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál is, amelyet idén augusztusban immár harmincegyedik alkalommal rendeztek meg a bosnyák fővárosban.
Jovan Marjanović bosnyák filmproducer, a fesztivál igazgató (jobbra) üdvözli Ray Winstone brit színészt a fesztiválon
Képforrás: Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál sajtófotó
Nyilván a filmes újságíró és a film iránt érdeklődő néző eltérő motivációk miatt látogatja az ilyen nemzetközi mustrákat. Azonban van közös metszet: nem csupán a mozi(kultúra), hanem mindaz, amit a minőségi szórakoztatás, a premierfilmek friss kínálata és az exkluzivitás élménye jellemez. Általánosságban elmondható, hogy a fesztiválra járás mindig élményt ad: pozitív, örömteli, kíváncsiságot és tudásszomjat kielégítő tapasztalatot. Talán ez a felszabadult öröm jellemezte a szarajevói filmfesztivál hetedik napját, amikor a Nemzeti Színház főbejárata előtt leterített vörös szőnyeg, az erős reflektorfény, a pódiumon várakozó fotósok, a biztonsági őrök és a háttérmunkát végző stáb, valamint a több száz fős közönség azonnal ünnepi atmoszférát vont a mustra köré. (Még az sem szeghette a vendég kedvét, ha történetesen az észak-macedóniai Ohridból – keresztülvágva Albánián és Montenegrón – több mint tizennégy órás autóúttal érkezett.)
A megjelentek öltözéke formális, de laza eleganciát sugárzott (a szarajevóiak egyébként is divatosan öltözködnek), ami tökéletesen illett Ray Winstone díjátvételéhez: a Martin Scorsese és Steven Spielberg filmjeiből ismert brit színész Az ajánlat című 2005-ös westernfilmje gálavetítése előtt vette át a tiszteletbeli Szarajevó Szíve-díjat.
Ez a fesztivál nagyon más, mint bármelyik, amelyen eddig jártam. Úgy harminc éve indult, amikor nehéz idők jártak. A mostani esemény pedig összehozza azokat az embereket, akik azért küzdöttek, hogy filmeket készíthessenek. És nem tudok más fesztiválról a világon, amelyik erre gondolt volna. Ezért különösen büszke vagyok erre a díjra – fogalmazott Ray Winstone.
Ezzel a kvázi életműdíjjal idén Paolo Sorrentino Oscar-díjas olasz rendezőt, Stellan Skarsgård svéd és Willem Dafoe amerikai színészeket is elismerték, akik szintén személyesen vették át az elismerést, amelyet az elmúlt húsz évben többnyire amerikai alkotóknak ítéltek oda (például Angelina Jolie, Robert De Niro vagy Alexander Payne munkásságát méltatva), de brit, francia, osztrák, svéd, ukrán, német, mexikói, dán, lengyel, Puerto Ricó-i, iráni és török, horvát és bosnyák művészek is megkapták, köztük Ruben Östlund, Wim Wenders, Mads Mikkelsen, Isabelle Huppert, Benicio Del Toro és Dzsafar Panahi is. (2013-ban az elismerést Tarr Béla is megkapta, aki az előző évben Szarajevóban hozott létre filmakadémiát.)
Képforrás: Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál sajtófotó
Két év munka van ebben a filmben. Régóta foglalkozom rendezéssel, színházrendezéssel, elvégeztem az egyetemet is, mégis ez volt az első fesztiválom. Most kaptuk az első olyan visszajelzéseket, amelyek nem barátoktól érkeztek: idegen emberek jöttek oda hozzánk, a vetítések után többen is gratuláltak, és ez az őszinte érdeklődés nagyon jólesett.
Stellan Skarsgård a Szarajevó Szíve-díjjal
Képforrás: Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál sajtófotó
Hogyan tudsz úgy játszani, mint Willem Dafoe? – ezzel a kérdéssel vezette be Neil J. Young amerikai újságíró a négyszeres Oscar-jelölt amerikai színész mesterkurzusát, amelynek közönsége olyannyira megtöltötte a Bosnyák Kulturális Központ nyolcszázötven főt leültetni tudó nézőterét, hogy tucatnyian a leghátsó sorokban állni kényszerültek. A moderátor elmondta: az idén hetvenéves filmszínész nem először jár a mustrán, az Állati kiképzés című, Steve Buscemi amerikai színész által rendezett börtönfilmjét 2000-ben kísérte el Szarajevóba. Nem sokkal a háború után jöttem, így az még egy másik Szarajevó volt, mint amit most látok – említette meg az alkotó, aki másfél órán keresztül igyekezett becsülettel válaszolni az életművét – jelenleg több mint százötven mozgóképes munkából áll – kronologikusan átvevő Young kérdéseire. Dafoe igazán kellemes világsztárnak tűnik: két lábbal a földön jár, a beszélgetés elején megkéri a technikai személyzetet, hogy kapcsolják fel a fényeket a nézőtér felett, hogy láthassa a közönséget, megkérdezi a hallgatókat, hogy ismerik-e azt a filmet, amelyikről beszél, és kitér a Donald Trump amerikai elnök hivatalával kapcsolatos kérdés elől („Ugye te sem gondolod komolyan ezt a kérdést?”).
Képforrás: Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál sajtófotó
Ami pedig a kulisszatitkokat illeti, kimondottan érdekes és szerethető történeteket osztott meg az Oliver Stone-nal, Martin Scorsesével, David Lynchcsel, Robert Eggersszel vagy Sean Bakerrel közös filmjei forgatásairól (a levetített filmrészletek újra megerősítették, hogy milyen sokszínű és értékes színész), de beszélt arról is, hogy Kathryn Bigelow – az első nő, akit a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjjal tüntettek ki – adott neki először filmszerepet a The Loveless című, az ötvenes években játszódó motoros filmben, elsőfilmes gázsija pedig tízezer dollár volt 1979-ben.
Figyelmet érdemeltek a korábbi A kategóriás fesztiválokon már bemutatkozott alkotások. Az izlandi Hlynur Pálmason (Isten földje, 2022) új munkája, az Ástin sem eftir er, amely a cannes-i versenyprogramban debütált. Az első snittje nagyon szeles időben játszódó jelenetében egy háztető bontását követhetjük nyomon. Önmagában ez is metafora a filmben bemutatott család mindennapi életére, de az étkezőasztalnál – a film négylábú sztárja, az izlandi juhászkutya, Panda jelenlétében – elhangzik a mondat: „Állandó szívás az élet, de az állatok legalább boldogságot jelentenek.” Ez a Pálmason korábbi filmjeinek stílusától eltérő, nagyon intim, a családot tematizáló és kellemesen humoros alkotás a küszködő, érzelmileg túlfűtött képzőművész Anna és volt párja, a halászhajón dolgozó Maggi történetét meséli el, és akár az európai romantikus filmek megújítója is lehetne.
A Hámenei ajatollah vezetette Irán Iszlám Köztársaságának rezsimje által bebörtönzött és a filmezéstől húsz évre eltiltott Dzsafar Panahi (Taxi Teherán, 2015) filmről filmre képes megmutatni: az igazi, megszorongatott alkotót a hatalom sem tudja eltántorítani a művészettől, a szólásszabadság kifejezésétől és az autokrata berendezkedések leleplezésétől.
Panahi titokban, a női szereplők Iránban kötelező hidzsábviselését figyelmen kívül hagyva forgatta le Csak egy baleset volt című – Cannes idei fődíjas – filmjét, amely egy volt politikai fogoly és kínzója váratlan, valószerűtlen találkozását mutatja be. A film a morális kérdések boncolgatása és a feszültségnek a történet lehetőségeihez igazított adagolása mellett humort is felcsillant. Politikai és aktuális film, miközben művészi erejéből semmit sem veszít.
Az ötszörös Oscar-jelölt Richard Linklater (Mielőtt-trilógia, 1995–2013; Sráckor, 2014) azon kevés fontos amerikai független filmesek egyike, akik elég bátrak ahhoz, hogy a legkülönfélébb műfajú, stílusú és vállalású filmekkel rukkoljanak elő. A cannes versenyszekcióban debütált Újhullám az 1959-ben forgatott Kifulladásig története, amelyből kiderül, hogy Jean-Luc Godard heppjei: az ugróvágások, a késleltetett szüzsé, az improvizáció, a természetes fény vagy a kézikamera milyen radikális változást hozva teremtette meg az újhullámot a modern filmben. Az ismeretlen francia színészek – Guillaume Marbeck játssza Godard-t, Aubry Dullin kiköpött mása Belmondónak, Adrien Rouyard pedig Truffaut-t kelti életre – éppúgy kiválóak a korszak nagy filmes egyéniségeiként, mint az amerikai Zoey Deutch a tragikus sorsú honfi- és pályatársa, Jean Seberg szerepében. A művészet vagy plagizáció, vagy forradalom – hangsúlyozza Paul Gauguin ars poeticáját a huszonkilenc éves Jean-Luc Godard, és bár egyik sem igaz a Yugo Florida című szerb–bolgár–francia–horvát–montenegrói koprodukciós filmre, a kilátástalanságot ábrázoló szerb valóságot egy apa–fia drámán keresztül bemutató kiállása, valamint a szerb Andrija Kuzmanović, a legjobb színésznek járó Szarajevó Szíve-díjjal elismert alakítása miatt ez sem marginális alkotás.
Nyitókép: A Minden csillag stábja a szarajevói díszbemutatón Fotó: Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál
Képforrás: Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál sajtófotó
|
