A vár áll, de a bűn nem múlik el

Állványzat, taliga, és lapát mindig volt, van és lesz. Igaz, az üzemi öltözőszekrények és a printelt, piros IFA a háttérben nem a kortalanság, inkább a színpadi történetmesélés afféle helyi, „kelet-közép-európai” képnyelve.

Nem túldíszített, túlkellékezett ez az előadás a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, ám ami színen van, az Tompagábor Kornél rendezéseire jellemzően játszik is. Ezúttal a díszlettervet is a rendező jegyzi: az állványzat tolható, a szerszámokat Kósa Ruben koreográfiája többször is használja, az öltözőszekrények ajtajai, a vödrök jó zajkeltők. A munkásközegre jellemző sztereotípia, a pucér női fényképek ugyan nincsenek az ajtók belső felén, elvégre – ahogy a rendező megjegyzi – akkor a délutáni előadások kamaszközönségének figyelme nehezen fordulna a ballada felé.

Márpedig roppant áttételes szövegű és cselekményű a mű: adott az ősi népballada és Sarkadi Imre drámatöredéke, amelyet aztán Ivánka Csaba adaptált színpadra Szörényi Levente zenéjével és Bródy János dalszövegeivel.

A színpadi szövegben a konfliktus első ránézésre a kőművesek különböző világlátása között feszül.

Népballadában nehezen elképzelhető olyan cinikus figura, mint Boldizsár, aki hol a „brigádvezető” Kelemen szövetségese, hol ellenlábasa…

Boldizsár kocsmafilozófus – magyarázza Tompagábor Kornél, az előadás rendezője. – És ez rockballada, nem a fehér inges, fekete nadrágos balladamondás világa. A színház mindig napjainkról szól, ezt segíti zsigeri szinten a rockzene is, amelyről újra és újra kiderül, hogy nagyon szeretik az emberek, akár a Led Zeppelint, akár az AC/DC-t, utóbbit meg is idézzük egy pillanatra a tapsrendben. Az István, a király is a rock- és folkelemek egyesítésétől volt zseniális.

A rendezés a valódi gitárhőst, Salamon Attilát is belekomponálta a műbe. Ő állandóan jelen van fekete gitárral, fekete csuklyában, mint maga a balladai végzet…

A gitáros mindenkinek mást jelent, lehet a halál vagy dramaturgiai összekötő elem. A színház izgalma éppen az, hogy minden nézőnek a pillanatnyi állapota tükröződik abban, ahogyan egy figurát értelmez. A ballada különben is kérdéses műfaj: nem konkrétan fogalmaz, hanem lebegtet. Maga a történet is kérdez: meg lehet-e hozni a legszélsőségesebb áldozatot a nagy műért? Föláldozod a szerelmedet a munkádért, az elhivatottságodért, vagy ezeket áldozod föl a szerelmedért? Ez az előadás a nézőnek teszi föl a kérdést: kinek éri meg? Rengeteg ilyet látunk a környezetünkben: valaki föláldozza a karrierjét a családjáért vagy egy betegség miatt. számtalan szintje van ennek a problémának, akár a Peer Gynt-i hagymarétegek ­– fejtegeti a rendező, majd így folytatja: 

Nemcsak Kelemen, hanem szinte valamennyi kőműves megtörik az erkölcsi alapkérdésben, egészen addig, amíg nem kapnak meg valamiféle „központi” föloldozást.

Jön a Vándor, aki elmondja, hogy a dévai elöljáróság megállapította, a gyilkosság csak pletyka volt, rágalmazás, meg se történt. Sok ilyen helyzet van, s bár nem akarok aktualizálni, mégis eszembe jut, hogy például hányan haltak meg Katarban a stadionok építése során. De a lelkünk is belehalhat abba, amiben hiszünk.

Érdekes a kőművesek lelki folyamata, ahogy először Kelement akarják megtenni bűnbaknak, mikor elterjed a gyilkosság híre, aztán amikor ejtik a gyilkosság vádját, elfelejtik az egészet, és buliznak a fölépült várban, Kelemen pedig nézi…

Ez az ünnepség lehet, hogy száz év múlva történik, mikor gálaműsorral emlékeznek a váravatás évfordulójára, elmesélik a történetet, és boldogan táncolnak. Igen, a végén csak Kelemen érzi a tragédiát, mindenki más megkapta, amit akart, kész a vár, megvan a fél véka ezüst és arany, mindenki hazamehet, aztán lehet még építeni újabb várakat. Az is lehet, hogy az összes magyar várat Kőszegtől ez a brigád építette, és Dévánál elakadtak.

Mivel a ballada keveset mond, rengeteg efféle gondolatot megenged. És meglepő módon humort is, hiszen minden élethelyzetünk mélyén van egyféle komédia. Persze nem is lehet összevont szemöldökkel végigülni másfél órát, mert valakit befalaztak.

A színésznek is hagyni kell teret erre: ahogy a sört isszák, vagy a talicskát tolják… Ha mi hasra esünk, nekünk tragédia, de aki nézi, annak mulatságos. Ha tizenhárom kőműves dolgozik együtt, biztos van, akinek nincsen felesége, és ezt a színpadon ki kell játszani. Az élet így működik. De bármennyire örülnek is a kőművesek a végén, a bűn nem múlik el. Furcsák a számok: tizenkettő plusz egy. Az első felvonás utolsó képe, ahogy a kőművesek szemben ülnek a nézővel, lehet akár a híres New York-i fénykép: munkások ülnek a toronyház tetején. Nem tudjuk, hányan estek le később. De lehet akár a krisztusi helyzet is: a tizenharmadik hozta a legnagyobb áldozatot az utolsó vacsora másnapján.

Nyitókép: Jelenet a Kőműves Kelemen zalaegerszegi előadásából. Fotó: Varga György/MTI