1849. május 21-én foglalták vissza a magyar csapatok Budát az osztrák haderőtől. Ennek örömére hangozzék fel a héten Kodály hálaadó éneke, a Budavári Te Deum. A misét 1936-ban Budapest székesfőváros polgármestere rendelte meg a zeneszerzőtől egy másik győzelem, Buda törököktől való felszabadításának 250. évfordulója, alkalmából.
Kodály történeti jelképeket (pl. gregorián dallamot és a Rákóczi-indulót), valamint modern hangtömböket helyezett el a nagyszabású alkotásban, amely mégis egységesen hat. Bár sokan firtatták, népdalt ezúttal nem idézett, voltak viszont, akik a Marseillaise-t hallották a középrészben.
A fúgákból, hangtornyokból és nagyszabású hídformából felmagasló zenei katedrális minden külsődleges eleme ellenére a bensőséges, személyes hitre ad alkalmat. A négy szólistát, vegyeskart, nagyzenekart és orgonát alkalmazó mű kulcseleme ugyanis a könyörgés. A hatalmas apparátus háromszor is megrendítő erővel zengi az Úr fenségét, de a mű hangsúlya mégis a csendes zárófohászon („Te vagy Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!”) van. Így a megmaradás öröme, a hálaadás ünnepélyessége és az isteni nagyság előtti tisztelgés végül feloldódik a személyességben. Ha Kodály műve nem is prédikált a sötét jövőről, alapvetően mégis azt kérdezte könyörögve, hogy mit ér az ember a történelemben? A zenetörténet nagyszámú Te Deumai között viszonylag kevés, amelyik mollban zárul (pl. Liszté), és még kevesebb, amelyik oly filozofikus, mint Kodályé.
A felvételen Ferencsik János vezényli az Állami Hangversenyzenekart, valamint a Magyar Rádió és Televízió Énekkarát. A négy szólista: Déry Gabriella, Komlóssy Erzsébet, Réti József és Supala Kolos.
