A Zeneakadémia Nagytermében koncerttel ünneplik november 23-án a hazai jazzképzés hat évtizedét. Gonda János zongoraművész, zeneszerző, zenetörténész, az iskola alapítója kezdte az építkezést, majd Borbély Mihály és utána negyedszázadon át tanszékvezetőként Ön folytatta.
Igen, a három T tiltott és tűrtjétől eljutottunk a jazz nagykorúságáig. A műfaj fejlődése és beépülése a zene nagybetűs szótárába, megjelenése a klasszikus kompozíciókban, kortárs művekben és mindennapos jelenléte a koncert termekben és klubokban óriási fejlődés, a jazzmuzsika majd százötven éves történetében.
Az improvizációban gondolkodás megkerülhetetlenné vált. A varázslat, a pillanat születése, amikor a hallgató részese lesz az alkotói folyamatnak.
A jazzt egyre több helyen támogatják, pódiumművészetté vált, egyre több zeneszerző használ jazzelemeket, s egyre többen hagynak helyet műveikben az improvizációnak. Ma már a koncerttermekben nélkülözhetetlen rendszeres jelenléte. Az elmúlt fél évszázad kitartó munkája az oktatásban is sok pozitív változást hozott. Az országban egyre-másra alakultak zeneiskolákban közép- és felsőfokon a műfajt oktató szakok, tanszakok. A Zeneakadémián alap- és mesterképzésen, tanári mesterszakokon szerezhetnek diplomát a zenészek. A Doktori Iskolában is egyre több a jazz témájú disszertáció. A tanítás, zeneszerzés, koncertezés mindig örömet jelent számomra, az adminisztráció, az ügyintézés, az órahálók, akkreditációs anyagok szerkesztése kevésbé. De a tanszék és az iskola fejlődése, a műfaj elismerése miatt ez is fontos volt.
Mikor kezdett tanítani?
Még a jazztanszakra jártam, amikor életemben először hivatalos körülmények között tanítani kezdtem egy zeneoktatói munkaközösségben. Fantasztikus volt, hogy a friss tudást, amit egyik nap kaptam, másnap már továbbadhattam. Sokféle tanítvánnyal foglalkoztam kicsiktől idősekig. Volt, aki jazz standardeket szeretett volna tanulni, más klasszikus darabokat játszott, akadt, aki improvizálni akart, s volt, akit a zeneszerzés foglalkoztatott.
Mély vízbe dobtak, de izgalmas volt megtapasztalni, milyen öröm átadni azt a tudást, ami még csak keveseké.
Ezt az örömöt mind a mai napig érzem. Ahogy a tanítva tanulást is azonnal megszerettem. Hiszen ez egy fejlődő, más és más szinteken visszatérő folyamat. Izgalmas felfedezés, amikor a tanítványaimmal valami újat találunk, másfajta szempontok szerint gondolkozunk egy-egy témakörben. Tanár úrnak, mesternek szólítottak a növendékek, függetlenül attól, hogy akadtak köztük nálam idősebbek, de mindig úgy éreztem, hogy ők a gyermekeim, a barátaim, a családom. Sok zongoristát, zeneszerzőt tanítottam az évek során, s ha körülnézek a jazz világában, mivel elméletet is oktattam csoportos órákon, rengeteg növendékem volt a hangszeres és énekes hallgatók között is. Mindenkiről őrzők emlékeket, a közös felfedezésekről, az együtt megélt élményekről, fergeteges koncertekről. A főtárgy órákon az alapvetés mindig az, hogy fel tudjam oldani a növendék szorongását, gátlásait, hogy képes legyen rögtönözni, hogy a legmélyebb gondolatait, érzelmeit tudja a zene által megfogalmazni, megmutatni. A legfontosabb, hogy az órákon interaktív beszélgetések jöjjenek létre, nemcsak verbálisan, hanem a muzsika eszközeivel is.
Meg lehet tanítani a pódiumon ütemről ütemre születő rögtönzés művészetét?
Szent-Györgyi Alberttől szoktam idézni a tanítványaimnak, aki azt mondta, a ritmus nem más, mint az élő szervezet mosolya, s ahol ritmus van, ott élet van. Ahol élet van, ott mozgás van. Ahol mozgás van, ott ritmus van. Ebből egyenesen következik, hogy a jazz ritmuscentrikus művészet, hihetetlen energiákkal, előadókkal, improvizatőrökkel. Több jellemzője mellett elsősorban a ritmus és azon belül is az off-beates lüktetés ragad magával, miközben a hallgatóság az alkotói folyamat részese lesz. A zene időben zajló művészet, ahol a ritmus tagolja az időt. Amikor Gershwint megkérdezték, mi a jazz, így felelt: A jazz nem más, mint ritmuskérdés.
Binder Károly
Fotó: Hamarits Zsolt/A művész engedélyével archívumából
Bárkinek át lehet ezt adni?
Mindig arra nevelem a növendékeimet, hogy egyéniségek legyenek. Rengeteg a jó muzsikus, de kevés az egyéniség, pedig ők azok, akik továbbviszik a művészetet. A zeneszerzés lassan, megfontolva haladó zenei folyamat, az improvizáció pedig spontán zenei megnyilatkozás, de ahhoz ismerni, tudni kell, miként épül fel egy-egy kompozíció, ismerni kell az összefüggéseket és magát a nyelvet, amellyel kommunikálunk, mert enélkül nem születhet meg a pódiumon a csoda.
Majd öt évtized alatt tökéletesíthette a módszertanát…
A Zeneoktatói Munkaközösség után az Erkel Ferenc Zeneiskolában folytattam 1980-ban, az akkori jazztanszak előkészítő iskolájában. Jazz-zongorát, jazztörténetet, jazzelméletet tanítottam. Utána következett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, majd 1990-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 2000-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézete, majd pedig 2003-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem.
Gonda tanár úr volt a mesterem. Öröm, hogy továbbvihettem a munkásságát, hiszen annak idején sokat tanultam tőle, sokat beszélgettünk, jól ismertem a jazzoktatással kapcsolatos terveit is.
Nem kevés koncertem volt akkoriban, rengeteget komponáltam, nem nagyon hiányzott ez a feladat, de tudtam, hogy tovább kell vinni a jazzoktatás ügyét. Nehéz időszak volt, hiszen akkoriban indult el a főiskolásítási folyamat. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola részeként működő Jazz Tanszék a Tanárképző Intézethez került. Majd a Zeneakadémia Jazz Tanszéke lett, de mindez hosszú évekbe telt. Ráadásul komoly ellenszélben kellett dolgozni. Át kellett strukturálni mindent, az óraterveket, a felvételi- és a vizsgaanyagokat, elképesztően sok teendő akadt, úgy, hogy közben nem volt titkárnőnk, tanszéki ügyintézőnk sem. Amikor pedig mindezzel megvoltunk, jött a bolognai rendszer, az újabb credit-táblázatok, bologna-kompatibilitás. De volt értelme ennek a küzdelmekkel teli negyedszázadnak, mert nyugodt lelkiismerettel adtam át az utódomnak, Bacsó Kristófnak a tanszéket, hiszen megszületett a teljes, egymásra épülő rendszer, alap-, közép- és felsőfokú jazzoktatás. Eljutottunk az egyetemi oktatásig és a doktori szintű képzést is bevezettük. Örülök, hogy a sok adminisztráció lekerült a vállamról, persze továbbra is tanítok, de így több időm marad a zenére, a koncertekre. Új kompozíciómat a Katedrálisok felett című, nyolctételes nagyzenekari művemet jövő márciusban, a Zeneakadémián a Dohnányi Zenekar mutatja be, Borbély Mihály, Szőke Nikoletta, Fonay Tibor, Hidász Tamás és jómagam közreműködésével.
Ma már egyetemi tanárként hogyan látja, miként alakult a pedagógusi énje az évtizedek során?
Folyamatosan tanulok a tanításból is. Az élményszerű oktatást egyre fontosabbnak látom. Le kell ülni a hangszerhez, s meg kell mindent mutatni, el kell magyarázni mindazt, ami lényeges és fontos, rávilágítani az összefüggések isteni működésére. S minél több az átadni való, annál több az ember felelőssége is. Milyen végtelenül bonyolultnak tűnik és ugyanakkor milyen egyszerű. Mint a Teremtés. Egyéniségeket nevelni, és segíteni őket saját útjuk megtalálásában.
A Binder Trió (Binder Károly, Fonay Tibor, Hidász Tamás) október 22-én, a Vigadó Jazz Clubban tartja Bartóktól Binderig című lemezbemutatóját.
Nyitókép: Binder Károly zongoraművész és zeneszerző a klasszikus zenét és a jazzt, a hagyományokat és az új zenei irányzatokat ötvözi egyéni stílusban
Fotó: Tóth László/A művész engedélyével archívumából
|
