Az egykor ünnepelt színésznő talpig feketében, finom eleganciával lassan végigsétál a színház emeleti páholysorának folyosóján. Bársonykárpit, félhomály, aranykeretes tükör. Aztán már csak a tükörből visszatekintő, fáradt arcát látjuk. Törőcsik Mari Dérynét játssza Maár Gyula filmjében. A színésznő negyvenes éveiben jár, akárcsak Déryné, akit kora negyvennégy esztendősen öregnek, idejét múltnak tartott. És Törőcsik abban a filmben, abban a szerepben meg tudta mutatni a színészsorsot, amely örök küzdelem, nemcsak a szerepért és a szereppel, de az élettel, az idővel, a színjátszás alakulásával, alkotó önmagával. Együtt tud élni a valósággal – vagy a színház elmegy mellette, és ő elsüllyed az örvényben.
Törőcsik Mari pályája látszólag egyenes íve ellenére küzdelmes volt. A színésznőnek önmagával, saját sikereivel kellett megküzdeni, a sztereotípiákat kellett legyőznie. Elsőéves főiskolásként már jegyezte nevét a világ filmművészete. Aki látta a Körhinta Pataki Marijának önfeledt boldogságát, ahogy röpül-forog vele a hinta, csuklójára tekerve a léggömb fonala, miközben Máté ölelésére vár, aki hallotta a „Hát csak így lehet…” mondatát, sosem felejti el. És sokan látták, hallották akkor és azóta is. Pedig az a líra és erő, törékenység és keménység, amellyel szerepét játszotta, még nem volt, nem lehetett színészileg kimunkált. Az ő maga volt, a színészetre, a filmre rácsodálkozó fiatal lány természetes tehetsége.
Ami azután következett, az volt nehéz. Saját sikere árnyékában kellett elfogadtatnia magát, és főleg megértetni, ő nemcsak az a bájos, naiv, falusi lány, akinek Pataki Mari után képzelik a rendezők. És nemcsak a film számíthat rá, alkalmas színpadi szerepekre is. Mert sokan úgy vélték, mint ez a korabeli írásokból, történetekből kiderül: a színpadon elvész, észrevétlen marad, nincs jelen, ráadásul beszéde sem ér fel a nagyokéhoz. De Törőcsik Mari tudta, érezte: nem adhatja fel. És ott voltak azok a rendezők, akik bíztak benne, jöttek azok a szerepek, amelyekben már kezdett kibontakozni a gyengédségnek és bátorságnak az a paradoxona, amit színészetében először az író–dramaturg Gyárfás Miklós vélt felfedezni.
Szépen és tisztán játszotta Cordeliát a Marton Endre rendezte Lear királyban, már biztonsággal mozgott a színpadon. És elérte Júlia is. Éppen akkortájt, amikor a klasszikus színjátszás mikéntjét nagy viták, változások, kísérletek jelezték. Major Tamás szürke tónusba vont, gumibotos, szegényes, szikár, különös Rómeó és Júliája bár kudarcnak ítéltetett, de nem volt tanulság nélküli pillanata Törőcsik Mari pályának. És ha a líra, a valóság nem szólalt meg a Rómeó és Júliában, annál szebben hangzott fel a Varsói melódiában.
De kirajzolódik Törőcsik másféle arca is, amikor tüneményes kedvességgel jelenik meg vígjátékokban, gyönyörű dívaként énekel a színpadon. Különleges képessége, ahogy a szerep mögé bújva tud egyszerű és aprócska lenni, máskor lenyűgözően nagyvonalú, feltűnő jelenség. És az is ő volt, aki a Koldusopera Bárka színházi előadásának kezdetén, Garas Dezsővel hangfelvételről énekli Bicska Maxi dalát.
És persze megint jöttek a küzdelmek, a Nemzeti Színházat felcserélte a győri Kisfaludyval, a szolnoki Szigligetivel, aztán méltatlanul, megrágalmazva „bukott el” a Művész Színház direktoraként, hogy majd újra a Nemzeti vonzza magához. Szerette volna kedves rendezőjével, Anatolij Vasziljevvel bemutatni a női Lear királyt. Hívó szavára sok jeles színésznő csatlakozott a Nemzeti társulatához. Erre az előadásra már nem került sor.
Azért a betegség szorításában is, ha tehette, egy-egy szerepet eljátszott. Így volt Zsótér Sándor rendezte Galilei élete előadásában az agg Galilei és Ibsen Brandjának anyája. Aztán egy este, amikor a Brand stúdió-előadása véget ért és a Nemzeti nagytermének közönsége a Körhinta színpadi változatát ünnepelte, a tapsrendben megjelent Törőcsik Mari. Vajon jelenlétével akarta hitelesíteni az előadást? Vagy inkább azt üzente a maga örök hitével és bizalmával: félre kell tenni az ellenségeskedést, a színháznak, a művészetnek más, ennél fontosabb feladata van.
