Több muzsikus mondta már, hogy kürtjátéka hasonlít a nagyapjáéra, pedig nem is ismerhette a legidősebb Gál Lászlót, aki a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának volt az elsőkürtöse, a művész ugyanis jóval az ő születése előtt hunyt el.

Valószínűleg a hasonló arcberendezésünk is segít abban, hogy olyan hangon fújjak, mint ő. Az utóbbi időben pedig figyelem is az előadását, a Rádiózenekar több koncertfelvétele látható a televízióban, jó legalább így megismerni a művészetét – meséli a legifjabb Gál, aki már harmadik generációs kürtös a családjában, hiszen édesapja ugyancsak ezen a hangszeren játszik a Nemzeti Filharmonikusok tagjaként. S most nagyon büszke a fiára, aki a Berlini Filharmonikusok januári próbajátékán olyan teljesítményt nyújtott, amelynek alapján a zenekar legújabb, egyben első magyar kürtös tagjának választották.

Ifj. Gál László szó szerint zenében nőtt fel. Rendszeres koncertlátogató volt, az otthoni gyakorlásokat is sokszor végighallgatta, így gyerekként sem tudott már más hivatást elképzelni, mint a zenészi pályát. Hétévesen zongorázni kezdett, négy évvel később pedig következett a kürt. A szülei nem erőltették a muzsikálást, rábízták a választást. A konzervatórium évei alatt édesapja is segítette abban, hogyan játsszon még tökéletesebben, és rengeteget köszönhet tanárának, Maruzsa Tibornak is. A nemzetközi bemutatkozásban előnyt jelentett, hogy az érettségi évében – a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola növendékeként végzett – elnyerte azt az ösztöndíjat, amelynek köszönhetően Londonban is felléphetett egy koncerten. Ott ajánlották, keresse fel Berlinben Christian-Friedrich Dallmannt, akinek a keze alól a világ legnagyobb kürtművészei kerültek ki.
A meghallgatás után a professzor kijelentette, várja az őszi felvételin. Az a nyár intenzív német nyelvtanulással és gyakorlással, no meg egy mesterhangszer vásárlásával telt, s ifj. Gál László 2015-től már a Berlini Művészeti Egyetem hallgatójaként folytathatta a kürttanulmányait.

Rengeteget tanultam a zenei megfogalmazásokról, arról, mire ügyeljek egy frázisnál, hogyan kell felépíteni egy darabot, miként szélesítsem ki a dinamikai tartományokat úgy, hogy a halk még halkabb, a hangos pedig még hangosabb legyen – mondja a zenész.

Még csak két éve tanult az egyetemen, amikor bedobták a mély vízbe, s a Daniel Barenboim vezette berlini Staatsoper ösztöndíjasa lett. Kétéves szerződést nyert el a próbajátékon, ez idő alatt alaposan megtanulhatta, hogyan játszik operát egy német zenekar.

Korábban sosem játszottam még ilyen műveket – folytatja –, szerencsére az együttes elsőkürtöse is rendszeresen tartott nekem órákat; leginkább zenekari állásokat gyakoroltunk. Szépen formáltak, beillesztettek a szólamba minket, ugyanis minden hangszercsoportnál voltak ösztöndíjas muzsikusok. Egy-egy új darabnál a kürtszólam tagjai közül mindig akadt, aki segített, és megmutatta a technikai trükköket, azt, hol, mire kell figyelni. Így már az első próbára is nyugodtan ülhettem be. Kedvenceim közé tartoztak a Richard Strauss-operák, a Salome meg Az árnyék nélküli asszony, Wagner Ringje, amelynek Daniel Barenboim dirigálta előadásában kétszer egymás után is részt vehettem. A Staatsoperben minden este világhírű énekesek, karmesterek léptek pódiumra, nagy élmény volt velük muzsikálni. A zenekari akadémia után pedig még egy egyéves szerződést kínáltak, amit örömmel fogadtam el.

A dalszínházi feladatainak a járvány vetett véget, akkor itthon töltött bő egy esztendőt, s amikor a korlátozások ellenére lehetőség volt hangversenyeket tartani, szívesen lépett fel különböző magyarországi zenekarokkal, kamaraformációkkal.

Amint azonban lehetett, visszatért Berlinbe, az elmúlt évek alatt ugyanis megszerette a német várost. Ismét zenélt a Staatsoper előadásaiban is, és persze több próbajátékra jelentkezett.

Nagy segítséget jelentett, hogy az egyetemen is rendszeresen tartottak számunkra próbajátéktréningeket, s úgy vélem, az évek során én ugyancsak megtanultam – részben a sikertelen meghallgatásokból is –, hogyan kell úgy fújni a kürtöt, hogy felfigyeljenek rá, ne legyen unalmas az előadás. Az utóbbi időben sikerült elérni, hogy az izgalom ne menjen a játékom rovására. Fontos, hogy az ember fölényesen fújjon, túlozza el a dinamikát, s minél színesebb legyen a muzsikálása, hogy a jelenlévők felkapják rá a fejüket, s azt érezzék, valami érdekes történik. Egyedinek kell lenni, hogy élményt tudjon nyújtani a produkció.

És sikerrel is járt, hiszen decemberben harminc zenészből bizonyult a legjobbnak a Komische Oper meghallgatásán, így az idei esztendőt már a német dalszínház szólókürtöseként kezdte. Nem sokkal később azonban a Berlini Filharmonikusok is próbajátékot hirdettek.

Bár nem nagyon örültek, hogy alig kezdtem el a teátrumban játszani, máris elmegyek egy másik meghallgatásra – vallja be –, minden kollégám egyetértett abban,

ritkán adódik ilyen lehetőség, élni kell vele.

Ráadásul nekem a Berlini Filharmonikus Zenekar volt gyerekkorom óta az álmom, kiskoromban a CD-iket hallgattam, néztem a videóikat, mert az a fúvóshangzás, amit ez az együttes megvalósít, páratlan. Sosem gondoltam, hogy egyszer majd ott ülhetek és muzsikálhatok közöttük…

Izgatottan készült hát a kétnapos próbajátékra, ahol már az is eredménynek számít, ha valaki a jelentkezése alapján bemutathatja a tudását. Az első fordulóban tizenhétből a két továbbjutó egyike lett, másnap pedig már kilenc másik aspiránsnál kellett szebben, érdekesebben játszania. Végül a zenekar egyöntetűen őt ítélte a legjobbnak, s megszavazta a felvételét. Ezt követően mesélt a kollégáknak Velencei Tamás, a berliniek trombitása a zenészcsalád két másik kürtöséről, arról, hogy ő annak idején együtt játszhatott a Rádiózenekarban a legidősebb Gál Lászlóval, majd az édesapával a Nemzeti Filharmonikusok soraiban, s hogy mennyire örül annak, hogy a dinasztia harmadik tagjával, a legfiatalabb Gállal is koncertezhet majd.

Az ifjú kürtös egyelőre még a Komische Operben játszik, s az elképzelések szerint májustól ül be a Berlini Filharmonikusok közé. Azt mondja, arra törekszik, hogy a most következő két próbaévet olyan sikerrel teljesítse, hogy utána elnyerje a határozatlan időre szóló státuszt az együttesnél. Már várja, hogy a Berlini Filharmónia különleges koncerttermében a zenekart vezető Kirill Petrenko irányításával muzsikálhasson. Idei céljai közé tartozik az is, hogy befejezze az egyetemet, mert az utóbbi években a zenélés miatt a tanulmányokra kevesebb idő jutott, így egy-két vizsga még hátravan a diplomáig.

A sikeres próbajátékot követően rengeteg itthoni gratulációt kapott, de visszaidézve a szereplését, édesapja tanácsát fogadta meg leginkább, aki levette a terhet a válláról azzal, hogy annyit mondott csak: Nem kell jobban fújni, mint ahogy tudsz!

A szerző zenei újságíró