Már az is nagyon meglepett, hogy egyáltalán jelöltek, nem tudtam elképzelni, hogy a közönség engem is a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává választ – meséli Bátori Éva –, mert azt gondoltam, alig ismernek. Nem voltam ugyanis a középpontban, rögtön a diplomázásom után felvettek a bécsi Staatsoper stúdiósai közé, ahonnan a lipcsei, majd a kölni Operaházhoz szerződtem. Mindkét dalszínházban rengeteget tanultam, komoly repertoárt építhettem.

A Tosca címszerepében

 

A pályám külföldön indult, s tizenhárom év elteltével tértem haza, amikor a fiam iskoláskorú lett. Az Ybl-palotában is jó időszakot éltem végig, minden évben volt premierem, de nem azt az olasz repertoárt vittem, ami a hazai publikum körében valaha oly népszerű volt. Inkább szláv darabokban léptem színpadra, Tatjana, majd Chrysothemis voltam az Elektrában, s ezzel következtek sorra az imádott Richard Strauss-szerepek, vagy Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethje. S persze rengeteg koncerten is énekeltem, mégis az volt az érzésem, hogy engem még a szakmából is kevesen ismernek… Ezért is okozott nagy örömöt az elismerés! 

A budapesti dalszínházban olyan előadásokban tapsolhatott az énekesnőnek a közönség, mint a Pikk dáma Lizája, a Jenufa címszerepe vagy A Nyugat lánya Minnie-je.

Sosem spóroltam az energiáimmal a színpadon, az ötvenedik születésnapom után azonban számos dologgal kezdtem foglalkozni, mert azt gondoltam, lehet szépen is leépíteni egy pályát… És szerencsére engem annyi minden érdekel! Ma is olthatatlan a kíváncsiságom.

Tanári pályája szintén rendhagyó módon kezdődött.

Amikor a Színművészeti Egyetemen zenésszínészosztály indult,

Selmeczi György hívott, én pedig nem értettem, miért rám gondolt. Csak legyél ott – felelte,

s hamar megszerettem a színészettel járó énekmesteri feladatot, amelynek hatására máig foglalkozom színészekkel, például Udvaros Dorottyával. S más műfaj képviselőit is tanítom, hozzám járt Rúzsa Magdi is. Nagyon élveztem a Színművészetin töltött évtizedet, a sokféle műfajt. Majd Bécsben lettem docens, egy magánegyetemen tanítottam öt éven keresztül, ennek a Covid vetett véget.

Fölidéz egy beszélgetést Marton Évával.

Máig emlékszem arra, amikor egy alkalommal azt mondtam neki, ha abbahagyom az éneklést, szeretnék tanítani a Zeneakadémián. (Akkoriban már sok mindennel foglalkoztam a színpad mellett, többek között operafesztivált szerveztem, Opera Nagyköveti Programot vezettem, megalapítottam a Petrovics Énekversenyt, egy összművészeti szabadegyetemet, a makói Művészetek Katedráját.)  Doktorálj le – volt a válasza, s így folytatta:

Egyszer csak eljön az az idő, amikor csalhatatlanul rájössz, hogy át akarod adni mindazt, amit összegyűjtöttél!

S tényleg így történt. Minden más szépen, lassan lekopik, és a tanításra koncentrál az ember, mert nagyon mélyen tudja: ez a dolga.

Bátori Éva négy éven át tanított aztán Szegeden, s közben megszerezte a doktori fokozatot is.

Már korábban is kaptam felkérést a debreceni egyetemre, igent mondtam, s tanszakvezetőként foglalkozom a fiatalokkal.  A tanítás a legalázatosabb dolog a világon, az embernek az egót a pódiumon kell hagynia, s megpróbálni mindent átadni a növendéknek, hogy felkerüljön ugyanazokra a világot jelentő deszkákra, ahonnan ő maga lejött. Így most az egyik növendékem Weimarban, a másik Berlinben tanul Erasmusszal. Igyekszem mindent továbbadni, azt is, amit első mesterem, Berdál Valéria tanított: Nem az a fontos, hogy hol, hanem az, hogy hogyan énekelsz.

A tanárnő növendékei tablóján

 

Fel kell készíteni őket a pályára, arra, hogy ma már teljesen mást várnak egy művésztől, mint régen. Az énekhang és énektudás csak eszköz, hiszen az operaház is egy színház, csak iszonyú jól kell benne énekelni… Mindezt úgy, hogy tudatában kell lenniük az énekesi pálya végességének is.

Amikor Kalapáruslány (Modistin) – ez a legkisebb szerep A rózsalovagban – voltam a Bécsi Staatsoper Operastúdiósaként, olyan művészek mellett léphettem pódiumra, mint Gundula Janowitz meg Lucia Popp. Az ember csak bámult, mennyi mögöttes tartalmat belesűrítettek egyetlen mondatba, mozdulatba, s miként frazeáltak. Szerencsére később én is lehettem Tábornagyné. Akkor már kellő élettapasztalattal rendelkező nőt alakítottam a pódiumon, aki filozofikus módon közelít az idő múlásához, a világ változásához. Aki a tükörben nem a ráncait, hanem eddigi csalódásokkal, de sok örömmel, szenvedéllyel teli életét látja…

Rengeteg ismeretet adhat át a művész, hogy segítse a fiatalok pályáját.

Tanszékvezetőként is számos újdonságot vezettem be Debrecenben. Belenyúltam például a vizsga- és a diplomakövetelményekbe. Felvételeinken már nemcsak énekelni kell, hanem vers- és prózarészletet is meghallgatunk, hogy kiderüljön alkalmas-e színpadi jelenlétre a felvételiző, ez ugyanis fontosabb, mint valaha. A kamarazenei órákon a növendékek megtanulják azt is, hogyan dolgozzanak egy karmesterrel, van barokk vokáliszene-oktatás, énekléspszichológia, sőt a tudatos testhasználat fejlesztésére Alexander-technika óra is. Meghívtunk már művészeti ügynökségvezetőt, hogy ezen a téren is kapjanak segítséget. Együttműködünk a debreceni színházzal. Érezniük kell a növendékeknek, hogy perspektívát kapnak, és hogy mi az értelme a befektetett munkának. Az énekesi pályáért meg kell harcolni, és ebben minden módon segítenünk kell. A felsőoktatásban a legérzékenyebb időszakukban kapjuk meg a fiatalokat, óriási a felelősségünk, de ennek a feladatnak minden pillanatát imádom.

 

Nyitókép: Bátori Éva énekpróbán
Fotók: A művésznő engedélyével archívumából