/Jiří Menzel Fotó: irozhlas.cz/
Menzelre nem úgy szoktak tekinteni, mint nagybetűs „filmművészre”, innovatív alkotóra. Nem emlegetik együtt Tarkovszkijval, Bergmannal vagy Fellinivel, akiket mindig tisztelt és nagyra tartott. Nem újította meg a filmnyelvet, nem olyan radikális, mint azok a kortársak, akikkel együtt indult (Jan Němec), nem kacérkodott avantgárd technikákkal (Věra Chytilová). A filmformanyelv szempontjából konzervatív maradt. Filmjei lassú, ráérős, de sohasem unalmas tempója a kiegyensúlyozott és szemlélődő alkotó benyomását keltik. A műveiből áradó emberszeretet, humánum és tragikomikus hangvétel a nagy művészek közé emelte. Hősei mellett mindvégéig kitartott. Még harmincéves sem volt, mikor Oscar-díjat kapott a Szigorúan ellenőrzött vonatokért. Jöttek szép számmal a felkérések, és Menzel nemzetközi szinten is elismert rendezővé vált. Bámulatos pályakezdés.
Ám a történelem – mint számos közép-kelet-európai művész esetében – közbeszólt. A prágai tavaszt eltiporták, ami véget vetett a cseh új hullám további virágzásának. Menzel még leforgatta a Pacsirták cérnaszálon című filmjét, de szinte azonnal dobozba került, és a rendszerváltozásig ott is maradt. 1990-es bemutatásakor elnyeri a berlini filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét.
Kortársaihoz képest a cseh rendező még „viszonylag” szerencsésnek mondhatja magát, hiszen mindössze öt évig nem készíthetett filmet, ám a Gustáv Husák-féle önkényuralom és kultúrpolitikája a többiekkel már nem volt ennyire kegyes. Az egyik legnépszerűbb kelet-európai irányzat egyik napról a másikra megsemmisült: Miloš Forman és Ivan Passer az Egyesült Államokba emigrál, 1974-ben Němec is távozni kényszerül, Chytilová hét évig, Evald Schorm tizenhét (!) évig nem mehetett kamera közelébe. Pavel Juráček filmalkotói karrierje pedig végleg derékba tört.
Habár a Pacsirták cérnaszálon maró társadalom- és rendszerkritikát fogalmaz meg, Menzel nyilatkozataiban és filmjeiben nem politizál. A cseh filmművészet, kivált az új hullám, nem politikus vonulat, ami nem jelenti, hogy a kiváló cseh művészek ne szólaltak volna fel a kommunista rendszer ellen, elég Milan Kundera vagy Václav Havel írásaira gondolni. Azonban Menzel hősei kis közösségükben élnek, távol a nagyvilágtól, és elsuhan mellettük a történelem. Önkényuralmi rendszerek jönnek-mennek, forradalmakat szerveznek, levernek, de nála nem ez a fontos. Azt láttatja, hogy e zivataros, szomorú időkben hősei felül tudnak kerekedni nyomorúságukon, és kinevetik koruk minden abszurditását. Emberek maradnak embertelen időkben, és megőrizik humorunkat.
Menzelnél a komikum sohasem harsány, látványos (mint egyik későbbi nagy tisztelőjénél, Emir Kusturicánál), hanem szerény, finom, elegáns és gunyoros. Esetlen, de szerethető figurái csetlenek-botlanak, elesnek (Szeszélyes nyár), tányérra ülnek (Az én kis falum), elszabadult vaddisznót üldöznek (Hóvirágünnep). Ezeket a szituációkat Menzel nem gyors vágásokkal, hangos aláfestő zenével, lendületes kameramozgásokkal ábrázolja, hanem egyszerű, visszafogott stílusban, líraisággal.
A humorról szólva két alkotótársát kel megemlíteni. Bohumil Hraballal, ha beleszámítjuk a Gyöngyök a mélyben című, 1965-ös szkeccset, összesen hat filmben dolgozott együtt. Alig akad a filmtörténetben olyan író-rendező páros, akiknek világlátása ilyen sok rokon vonást mutatna. Hrabalt és Menzelt nem a történelem folyamatai, hanem a benne élő emberek érdeklik, mindennapi szokásaik, viselkedésük. A másik szerző Vladislav Vančura, aki a Hrabalnál idősebb írónemzedéket képviseli. A filmrendezéssel és forgatókönyvírással egyaránt foglalkozó szerző stílusa költőibb és filozofikusabb Hrabalénál, amire bizonyítékul szolgálnak a Szeszélyes nyár dialógusai. Önmagában szarkasztikus, hogy a film hősei Vančura költőiséggel átitatott nyelvét beszélik.
Hasonló a képlet a Pacsirták cérnaszálon esetében is, ahol a hősök széles műveltségéről tanúskodó hrabali dialógusok éles ellentétben állnak az őket körülölelő acélhulladék tengerrel.
Menzel hősei gyakran gúnyolódnak, csipkelődnek egymással, de a szóváltások sosem fajulnak kegyetlen erőszakba. Kisebb összezördülések mindig akadnak (a Szeszélyes nyárban néhány ittas férfi elpáholja a papot, Az én kis falumban „verekedő” munkásokat látni, a Hóvirágünnepben is található némi dulakodás), de ezek rendre szinte burleszk stílusban jelennek meg. Valójában nem kemény ökölcsapásokat, hanem néhány szerencsétlen férfit látunk marakodni egymás hegyén-hátán. Mi ezeknek a gyerekes csetepatéknak az oka? A válasz meglepően egyszerű: Menzel filmes világából hiányzik a gyűlölet. Kis közösségei a legkülönfélébb karaktereket foglalják magukba: férfiak, nők, gyerekek, idősek, fiatalok eltérő külsőségekkel, szokatlan habitusokkal, eltérő vágyakkal és világnézetekkel, de mindennek ellenére soha nem táplálnak gyűlöletet a másik iránt. Nem áskálódnak, nem irigykednek, nem bosszulnak meg semmit, egyszerűen elfogadják egymást.
Menzel teljes szívéből szerette az életet. Ha létezik olyan, hogy „cseh életérzés”, akkor azt ő tudta a legelegánsabban és legérzékletesebben filmre vinni. Egy kis mártózás a hűvös vízben kánikula idején, szivarozás és napozás a parton, édes semmittevés, ebédre és vacsorára egy fenséges utopenec vagy knédli, mellé pedig finom sör. Menzel a mindennapok egyszerű szépségeinek fáradhatatlan tudósítója.
Halálával a cseh új hullám utolsó tagja is eltávozott. Kis túlzással kijelenthető, hogy a cseh film azóta is az új hullámosok köpönyege alól bújik elő. Ma is akadnak egyedi hangú rendezők: Jan Hřebejk és a Koljával Oscar-díjat nyert színész-rendező, Jan Svěrák, de hangvételükben ők is kötődnek a nagy elődökhöz. Talán nem véletlen, hogy a cseheknél napjainkig a vígjáték a legnépszerűbb műfaj. A nézők rajonganak hazájuk filmjeiért, amit bizonyít, hogy ezek az alkotások nézettség szempontjából nemcsak megközelítik, hanem gyakran túl is szárnyalják az amerikai szuperprodukciókat, és ez a régióban egyedülálló. E komédiák többsége ugyanúgy emberközeli, életigenlő és derűs, ahogy ihlető forrásuk, Jiří Menzel filmjei.
/Indulókép: Részlet Jiří Menzel : Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmjéből/
