Az, hogy tizenhárom év kihagyás után újraéledt a Magyar Filmszemle, örömteli meglepetés. De kinek? Általánosságban a magyar nézőnek. Konkrétabban: leginkább az újdonságokra, exkluzivitásra vágyó, még inkább a lusta – a vetítőtermekből már kikopott filmeket korábban elmulasztó – moziba járónak. És még? A filmkészítőknek. Különösen a független filmeseknek. Meg a pályakezdőknek.
Magától értetődik: minden olyan kulturális esemény figyelemre méltó, amely megmozgatja a közönséget. Pataki Ági producer, a filmes rendezvényt feltámasztó ötfős Szemletanács egyik tagja szerint húszezren váltottak jegyet az eseménysorozatra, amelyre mintegy négyszáz idei, tavalyi vagy tavalyelőtti filmet neveztek nyolc műfaji kategóriában (ilyen kimagasló számra legutóbb 1965-ben, a Pécsett megrendezett 1. Magyar Filmszemlén volt példa). Schwechtje Mihály Sünvadászat című második játékfilmje már az első napon sokakat érdekelt a budapesti Corvin moziban; a nyitórendezvény után a „rendes” közönség másnap tekinthette meg.
Polgár Csaba a Sünvadászatban
A túlhajszoltságunkról, az időmenedzsment komplett hiányáról szóló alkotás egy vidékről felkerült leendő operaénekes, Bogi (a zenész édesanyától származó Mari Dorottya, a szombathelyi Weöres Sándor Színház fiatal társulati tagja) zeneakadémiás történetén keresztül a hazugság természetéről is sokat mond. Hogy aktuális-e Schwechtje drámája, arról nem érdemes vitát nyitni. Abban, hogy tud-e sokkal eredetibbet vagy lehengerlőbbet kínálni, mint a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) című debütfilmje, már nem lehetünk biztosak. „Hamarosan kezdünk Csáki László Kék Pelikan című filmjével, igazi rendszerváltó hangulatban” – köszönti a nézőket Gyürke Kata műsorvezető, a Szemle egyik moderátora a fesztivál második napján. Csáki animációja, amelyet tavaly áprilisi bemutatója után meghívtak az Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztiválra, a műfaj első számú európai mustrájára is, már az előző napon szinte telt házas lett. (A Szemle ezer forintos egységáron kínált jegyet minden filmre. 2012-ben már 1310 forint volt egy szimpla multiplexes mozijegy, a művészmozis árak is valamivel magasabbak voltak ennél.) Laci, Petya és Ákos története „animált dokumentumfilm”: az 1980-as években fellángolt hamis MÁV-vonatjegyekkel történő utazásról beszél, de azonkívül leginkább a kilencvenes évek környezetrajzába ássa bele magát. Abban a korban vagyunk, amikor valóban kinyílnak a határok. Amikor az utazás egyet jelent a szabadsággal. Amikor igaznak tűnt Petri György megállapítása: „Aki bármiben is hisz: az hülye.” Nem mellesleg akkoriban a Domestos még nem az a Domestos volt, amit ma használunk, hanem egy szuperlötty, amivel ki lehetett lúgozni a kék golyóstollal írtakat is.
„A MÁV-hoz türelem kell” – ez a film utolsó mondata. A közönség megint tapsol, van, aki nem tudja abbahagyni a nevetést. Csáki egyértelművé teszi: érintőlegesen, de azért túllép a 2000-es évek előtti világ(ok)on. A vetítést követően elmondja, hogy tizennyolc évébe telt elkészíteni a filmet, így volt kihívás abban, hogy hét percben beszéljen a filmről a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjához szervezett „pitchfórumon”, amikor pályázott. „A Kék Pelikanról el kell mondani, hogy közösségi finanszírozású film, de nem anyagi szempontból” – jelenti ki,
utalva arra, hogy animált dokumentumfilmjéhez sokáig keresett olyanokat, akik tényleg hamis jegyekkel mentek végig Európán (maga is utazott ilyen jegyekkel, de a közönségből többen elmesélik, hogy így tettek).
Az animációban az a csodálatos, hogy absztrakt megjelenítésre képes, így az elsőfilmes sallangmentesen – valóban szabadon – teremthetett univerzumot a Horesnyi Máté tervezte figurákkal. Mostanra huszonhatezren látták itthon (még hat-hét hónappal a bemutató után is vetítették), számos külföldi fesztiválon ért el sikereket. Az olaszok azon a rendszerváltozás utáni évekből származó mondaton, hogy „más embertől lopni bűn, az államtól dicsőség”, állítólag megemelkedtek, a franciák pedig nem értették, hogy lehet ilyen „feel good” egy rendszerváltozásról szóló alkotás.
Lakos Nóra és a főszerepet játszó Demeter Villő a Véletlenül írtam egy regényt című filmben
Az egyik szemfüles néző megkérdezi az alkotókat: van-e funkciója annak, hogy Patkós Márton, aki a macska nagyszerű szinkronja, egy villanásra feltűnik az egyik jelenetben?
Aztán ott van egy másik „inkubátoros” elsőfilmes kísérlet: Szabó Mátyás Látom, amit látsz című filmjében alig találni olyat, ami jóra értékelhető. Ez az idén elhunyt Lukáts Andor utolsó nagyfilmes szerepe, de még egy ilyen rendkívüli színész sem képes csodát tenni egy bizonytalan színészvezetésű, se nem jól körvonalazott, se nem logikus cselekményű filmmel. (Két dolog azonban lényeges az erőltetett felnövéstörténetben: elmondhatja magáról, hogy az első – remélhetőleg egyben sokáig az utolsó – ’szubjektálós’ magyar film; másrészt a kiváló színpadi színésznőnek, Hartai Petrának – sajnos gyenge – főszerepet biztosít.)
Jogos a kérdésfelvetés: mihez képest kell mércét állítani?
Ezzel a témával foglalkozik egy másik első film, Moldovai Katalin Elfogy a levegő című, szintén állami támogatásból készült erdélyi drámája, amelyben egy középiskolai irodalomtanárnak (Krasznahorkai Ágnes drámapedagógus első főszerepe) azért kell felelnie, mert a lengyel Agnieszka Holland Teljes napfogyatkozás című klasszikusát ajánlja a tizenhét–tizennyolc éves diákjainak. A másfél évvel ezelőtti, 43. Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált alkotás úgy hat, mintha színdarab-adaptáció lenne, holott a történet mögött valós személy és valós történet áll: egy Adela Stan nevezetű tordai középiskolai tanár meghurcoltatása. Moldovai sokáig kelet-európai történetnek gondolta, de mint mondja, Franciaországban és Kanadában is történtek hasonló esetek. „Ma már a tojásrántotta is politikai fogalom” – teszi hozzá. Az egyik fiatal szereplő úgy gondolja, nagyon hasonlít a filmben ábrázolt iskola a sajátjára, a tanárkarakterek is felismerhetők. Náluk például az énektanárnővel voltak „bajok”, de az osztályközösség – egységesen fellépve – kiállt érte. Valaki azt kérdezi Krasznahorkai Ágnestől, hogy miért nem toporzékol, kiabál és forrong az általa játszott tanárnő? Talán a meglepetés erejétől máshogyan, jobban figyelünk, veti fel. Érdemes elgondolkodni ezen…
Együtt a tanári a Fekete pont egyik jelenetében
A közoktatásról fogalmaz meg állításokat Reisz Gábor fődíjas alkotása, a Magyarázat mindenre és a legjobb első filmnek járó Simó Sándor-díjjal kitüntetett Fekete pont, Szimler Bálint filmje. Bátor, a társadalom iránt érdeklődő munkák; mindkét produkció állami támogatás nélkül készült. Reisz alkotása túl hosszú, már-már szappanopera-szerű és a polarizált társadalom két szegletének bemutatása jobban érdekli, mint a filmnyelv, a cselekmény vagy a színészvezetés. Ezzel szemben az elsőfilmes Szimler a tavalyi év egyik legjobb – talán legkorrektebb – hazai mozgóképét készítette el, Mészöly Anna pályakezdő Juci nénije és Paul Mátis külföldről a magyar valóságba csöppenő Palkója érzékenyen szolgálja egy valódi auteur helyzetjelentését.
Fesztiválhangulat
Fotó: Bankó József
Nemcsak premierfilmmel és elsőfilmes bemutatkozásokkal, hanem televíziós munkák mellett a mozikat hónapok óta ostromló magyar sikerekkel is foglalkozott az évezred első Magyar Filmszemléje. Köztük Herendi Gábor Futni mentem című rekorddöntő futó-családi-protestmozijával, a szintén kiugróan népszerű Demjén-filmmel, Orosz Dénes Hogyan tudnék élni nélküled? című zenés filmjével és Lakos Nóra Véletlenül írtam egy könyvet című szerethető gyermek/ifjúsági alkotásával. Utóbbiról tényleg elmondható, hogy le tudja kötni a kora tizenéveseket (minőségi alkotásként tudja elérni), abszolút ezt mutatja a filmszemlés telt ház.
„Én abban hiszek, hogy egy jó gyerekfilm beszél a középpontba állított korosztály mindennapi problémáiról és örömeiről. A filmünk mer tabukat dönteni, mer komoly kérdésekkel foglalkozni. Komolyan vettük a gyerekeket, nem hülyének néztük őket” – vélekedik Lakos Nóra, a rendező-forgatókönyvíró.
Az elhivatott filmezés, az őszinte kíváncsiság és a nézők megbecsülése érződik azokon a dokumentumfilmeken is, amelyekkel a Szemle közönsége megismerkedhetett. Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai A boldogság ügynöke, Rubi Anna Az életed nélkülem és Miklós Ádám Mélypontérzés című munkái nem tudtak számottevő mozis sikert elérni, mert a dokumentumfilm-nézésnek nincsen hagyománya itthon. Nem elhanyagolható tény, hogy a 44. Magyar Filmszemle – akárcsak a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) – ezen a szomorú tendencián is segíteni látszik. Igaznak tűnik az életműdíjas Tarr Béla rendező megállapítása: a magyar film él, s van jövője!
Nyitókép: Forgatag a 44. Filmszemlén a Corvin moziban
Fotó: Bankó József
