Lehet zeneszerzőről olyan dokumentumfilmet készíteni, amely megállja a helyét a moziban is? Giuseppe Tornatore Ennio című filmje Ennio Morriconéról például működött, de az egy két és fél órás alkotás egy popkulturális hősről; Kurtág György ezzel szemben a sűrített csend mestere, akit intellektuális radikalizmusáért tisztel a világ.
Azt hiszem, nem feltétlenül a rendező feladata, hogy eldöntse, mekkora közönségnek szól majd a filmje. Nekem az a fontos, hogy az én megítélésem szerint lehet-e ebből jó film vagy sem. Furcsán hangzik, de alapvetően mindig oda jutok vissza, vajon én beülnék-e erre a filmre nézőként. Ha azt érzem, hogy igen, akkor érdemes belevágni. Amikor megismertem Kurtág Györgyöt, azt gondoltam: róla érdemes filmet készíteni, és ezt mozifilmként érdemes megfogalmazni.
Kurtág a magyar kultúra olyan személyisége, amilyenből nagyon kevés van – ha filmes párhuzamot keresek, talán a nemrég elhunyt Tarr Bélát mondanám.
Az is különös benne, hogy száz évet megélt, vagyis olyan korszakot élt végig, amelyről nagyon kevesen tudnak személyes tapasztalatból beszélni. És közben nem fejezte be a pályáját: dolgozik, hajtja valami belső erő, és nem ismétli önmagát. Fontos az is, hogy annak a zeneszerző-generációnak egyik utolsó képviselője, amely mára szinte eltűnt. Az a fajta mesterfigura, akiről ma már gyakran azt gondoljuk, hogy túlhaladta az idő, sőt kritikával is szemléljük – ugyanakkor csodáljuk is. Hogy még láthatunk ilyen mestert alkotás közben, az szerintem önmagában izgalmas és fontos tapasztalat.
Fotó: Hatházi Tamás
Mikor tudatosult Önben, hogy érdemes lehet szerzői dokumentumfilmet készíteni Kurtág Györgyről, kifejezetten moziforgalmazásra? Különösen úgy, hogy felesége, Kurtág Márta zongoraművész és tanár – akivel hetven évnél hosszabb ideig tartó szimbiózisban élt – addigra már elhunyt.
Amikor 2022 tavaszán elkezdtünk forgatni, Márta már körülbelül két-három éve nem élt. Ez volt talán a legnagyobb kételyem az elején: nem maradtunk-e le erről a filmről. Nem akkor kellett volna akkor forgatni, amikor még ők ketten együtt voltak? Ugyanakkor azt gondolom, akkor nem lett volna könnyű ezt a filmet elkészíteni. Mindenhol együtt jelentek meg: együtt vettek részt a próbákon, együtt mentek koncertre, mindenhová együtt érkeztek. Ez azt is jelentette, hogy amikor a riporter feltett egy kérdést, általában Márta válaszolt rá, Gyuri bácsi pedig csendben maradt. Azt hiszem, Kurtágot önmagában, Márta mellett megszólaltatni nehéz lett volna. Az a helyzet, amikor már egyedül volt, sok új lehetőséget is adott. Egyébként nagyon nagy ívű projekt, összesen négy és fél évig dolgoztunk rajta.
Tudott tanulni Kurtágtól, akár a zeneiséghez, a csendhez való viszonyból is? A filmjeiben is nagyon erős a zenei gondolkodás, pontosabban gyakran a zene hiánya, ő pedig mégiscsak egy mester, a házastársa pedig szintén pedagógus volt…
Talán onnan kezdem: látsz egy embert, aki elképesztően megszállott, és kizárólag azt követi, ami valóban érdekli. Nincs kompromisszum. Például egész életében nem írt felkérésre darabot: csak azt írta meg, amit belülről szükségesnek érzett. Volt egyszer egy nagy operafelkérése. Hosszú hetekig gondolkodott rajta, majd az utolsó pillanatban, Mártával közösen úgy döntöttek, hogy mégsem írják alá a szerződést. Az opera végül húsz évvel később mégis megszületett, már a saját belső indíttatásából. Autonóm alkotó, és ez abban is megnyilvánul, hogy a nemzetközi karrierje tulajdonképpen hatvanéves kora után indult el. Addig itthon ismert zeneszerző volt, de nemzetközileg nem tartották igazán számon. Nagyon ritka, hogy egy művész hatvan fölött kezd el világszinten ismertté válni, majd kilencven- és százévesen is ünnepli a világ. Ami ebből számomra tanulság, az nem a követendő életminta – és szerintem ő sem gondolja, hogy ezt bárkinek követnie kellene –, hanem
inkább az a lenyűgöző hit, amivel ragaszkodik ahhoz, ami belülről hajtja.
Nem a siker, nem a pénz, nem a világi szempontok jegyében dolgozik, hanem valami nagyon egyszerű, nagyon primer belső erőből. És ez az erő még százévesen is viszi tovább. Ugyanakkor azt is látod, hogy ez milyen kemény lemondásokkal jár. Az ő életébe a világi pörgés nem fér bele. Nincs klasszikus értelemben vett szabadideje, nem nyaral, nem lazít, hiszen a munka az élete, és abban tud igazán önmaga lenni. Ez egyszerre lenyűgöző és nagyon kemény életforma.
Képforrás: Mozinet
Az a különös Kurtágban, hogy az erőtere a zenészekre terjed ki. A zenei világban sokan tartanak tőle, nagyon erős a tekintélye, de amikor valaki „kívülről” érkezik, ez a fajta „varázserő” valahogy megszűnik. Nekem nagy előny volt, hogy nem ebben a zenei világban nőttem fel.
A bizalom alapját Gőz László jelentette, a Budapest Music Center (BMC) vezetője.
Ő hívta őket haza Franciaországból körülbelül nyolc évvel ezelőtt, és lakást biztosított nekik az épületben. Kurtág már tolószékben van, nem tud járni, de lifttel bárhová le tud menni: a könyvtárba, a koncertekre, a próbatermekbe, dolgozhat a tanítványaival, használhatja a hangszereket. Ez egészen különleges helyzet, és szerintem Gőz igen jó érzékkel ismerte fel, milyen fontos, hogy Kurtág újra elérhető legyen a magyar és a nemzetközi zenei élet számára is. Korábban Bordeaux mellett, egy kis halászfaluban éltek tizenöt évig, előtte Berlinben, Amszterdamban, Párizsban, Bécsben tanított. Gőz idővel afféle fogadott családtaggá vált számukra, és rajta keresztül lehetett megközelíteni Kurtágékat. A film ötlete is tőle indult: Ugrin Julianna producerrel és Fazekas Gergely zenetörténésszel együtt gondolták úgy, hogy jó lenne egy film Kurtágról, és ők kerestek meg engem. Kezdettől fontos volt számomra, hogy valódi alkotói szabadságot kapjak, és olyan film készülhessen, amilyet én szeretnék. Kurtág az egész folyamat alatt soha nem mondta meg, mit kíván látni a filmben. Ugyanakkor érezhető volt, hogy fontosnak tartja ezt a munkát: voltak dolgok, amelyeket mindenképpen el akart mondani, és amelyekről azt gondolta, hogy jó, ha bekerülnek a filmbe.
Mennyit kellett feláldozni a vágóasztalon ahhoz, hogy feszes, moziban is működő film szülessen?
Fantasztikus felvételek nagyjából kilencvenkilenc százalékát ki kellett hagyni. Ez talán a legnehezebb része a munkának: le tudsz-e mondani nagyon jó jelenetekről azért, hogy maga a film működjön. Körülbelül háromszáz órát forgattunk, ebből lett a kétórás film. Már önmagában a nyersanyag végignézése másfél hónapig tartott a vágóval… Sok zenésszel készítettünk izgalmas felvételeket, de végül alig maradt valami a Kurtágon kívüli világból – talán három-négy rövidebb szál. Sokkal sűrűbb, sokkal több mellékszállal dolgozó film volt az első változat. Forgattunk például a mai Romániához tartozó Lugoson is, ahol Kurtág született. Hihetetlen karaktereket találtunk, akik valamilyen módon kapcsolódtak hozzá.
Talán az egyik legkedvesebb felvételem az egész anyagból a lugosi zsidó hitközség vezetőjéről, Ivan Blochról szólt.
Egykor ötezres zsidó közösség élt ott, mára nyolcan maradtak. Ő gondozza a hatalmas, gyönyörű zsinagógát. Van otthon egy zeneszobája hifi-vel, lemezekkel, ami egyfajta menedék számára. Aktív ember, kulturális programokat szervez, állandó küzdelemben él a pénzhiánnyal és a körülményekkel. Amikor forgattunk nála, beült a foteljébe, betett egy Beethoven-zongoraversenyt, és abban a pillanatban, hogy megszólalt a zene, elkezdett sírni. Fél órán keresztül ment a darab, mi folyamatosan vettük, ő pedig végigsírta az egészet, miközben bömbölt Beethoven abban a kicsi bánáti szobában. Megrázó jelenet. Az utolsó pillanatig próbáltuk bent tartani a filmben, de végül nem találtuk meg a helyét.
Mennyire tudta Kurtág zeneiségét a saját filmnyelvéhez közelíteni?
Ez inkább a munka közben állt össze. Az elején volt bennem egyfajta óvatosság Kurtág zenéjével kapcsolatban, mert korábban leginkább olyan zenékhez vonzódtam, amelyeket könnyen el tudtam képzelni egy film alatt, akár filmzeneként is működő módon. Kurtág zenéje viszont egyáltalán nem ilyen. Nagyon nehéz klasszikus értelemben vett filmzeneként gondolni rá. Nem úgy húz be, nem úgy működik – másképp kell közelíteni hozzá. Az volt számomra a nagy felfedezés, hogy megértsem, mi az, ami mégis beszippant ebbe a világba. Ebben a csendeknek óriási szerepük van: a szüneteknek, a feszült, sűrű csendeknek. Rájöttem, hogy ez nagyon közel áll ahhoz, amit én is szeretek filmben megmutatni – arcokon, mozdulatokban, kezekben.
Egy pillanat, amikor a kéz görcsösen összeszorul, majd elenged; amikor a csendben ott van a feszültség. Ezek az ellentétek Kurtág zenéjében is alapvetők.
Számomra a Kurtág-világ legizgalmasabb része az lett, hogy ezek az ellentétes érzelmek egyszerre vannak jelen. A valóság is ilyen: a szép és a csúnya folyamatosan súrlódik egymással, az agresszió érintkezik a legfinomabb, legsebezhetőbb pillanatokkal. Néha olyan, mintha felhőkön lépnél nagyon finoman, aztán hirtelen belehasít egy villám. Ez a kontraszt számomra filmes szempontból is rendkívül inspiráló volt, és emberileg is fontos tapasztalat lett a valóság megértésében.
Mit jelent a cím, a Kurtág-töredékek? Kurtág életművében is kulcsfogalom a töredékesség. Felmerült Önben, hogy inkább hagyományos életrajzi dokumentumfilmet készítsen, vagy kezdettől egyértelmű volt, hogy töredezettségben gondolkodik?
Engem nem érdekelt a klasszikus portréfilm. Az izgatott, hogy ennél mélyebbre jussak: ne összefoglaljam Kurtág életét, hanem valahogyan letapogassam ennek az embernek a valóságát. Nem megfejteni akartam, hanem közel kerülni hozzá – valamilyen módon „bejárni a fejébe” –, és ezt vizuális eszközökkel megmutatni. Ehhez viszont az kellett, hogy a mostani Kurtággal foglalkozzunk, ne a múltjának lineáris feldolgozásával.
Fotó: Hatházi Tamás
A Természetes fény című, második világháborús játékfilmjéért 2021-ben a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve-díjat kapta a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. Mennyire tűnt evidensnek ezután, hogy visszatér a dokumentumfilmhez, és nem újabb játékfilmet készít?
Sokszor izgul azon az ember, mi lesz a következő lépés, aztán egyszer csak jön egy lehetőség; hálás vagyok, hogy ez megtörtént. Közben persze tervezek játékfilmet is. Ma szerzői játékfilmet készíteni – legalábbis az én tapasztalatom szerint – nagyon lassú és nehéz folyamat, de dolgozom rajta. Hasonló eszközökkel képzelem el, amatőr szereplőkkel, szerzői megközelítéssel, csak most látszólag könnyedebb történet felé mozdulok. A film egy vidéki, ötvenes házaspárról szól, akik életükben először jutnak el nyaralni: csoportos buszúttal a délfrancia Riviérára, szezonon kívül, egy hétre.
Ha már a Závada Pál azonos című regényéből készült munkájánál járunk, annak a filmnek a hangvilága szintén sajátos: inkább zajokból, morajlásokból és atmoszférából építkezik, mint hagyományos filmzenéből. A Kurtág-töredékek pedig egy kortárs zeneszerzőről szóló dokumentumfilm. Lát zenei vagy hanghasználati kapcsolatot a két munka között?
Ezen korábban nem gondolkodtam tudatosan. Bár sokszor azt keresem a zenében, hogyan működhet film alatt, pedig alapból kifejezetten félek a filmzenéktől. A Természetes fény esetében is eleve egy csendes filmet képzeltem el, és csak később döntöttem úgy, hogy mégis kerüljenek bele hangzó elemek. Ott sem klasszikus értelemben vett filmzenéről van szó, inkább zörejekből, hangtextúrákból összeálló hangvilágról. Lehet, hogy mégis van kapcsolat.
Kurtág mondja gyakran, hogy ha két bottal kell hangot előállítani, akkor abból kell a lehető legfinomabb hangot létrehozni.
Az ő zenéje sem elsősorban esztétikai élményt akar adni, hanem valamit kifejezni. A kifejezés a lényeg: egy érzés, egy gesztus létrehozása. És talán ebben van a rokonságunk – a hang nem díszítés, hanem eszköz valami mélyebb megfogalmazására.
Hogyan fogadta Kurtág a kész filmet?
A BMC-ben vetítettük le neki nagyvásznon, szűk körben. A vetítés után hatalmas csend lett. Nem tudtam, mi történik… Aztán egyszer csak megfogta a kezem, és annyit mondott: „Ez rendben van.” Később még egyszer megnézte a filmet egyedül, és utána újra elhívott beszélgetni. Akkor már csak ketten voltunk. Hosszú csenddel indult az a találkozás is, és megint azt hittem, most jön valami kritika. Aztán megszólalt, és azt mondta: másodszor is megnézte, és nagyon meghatódott. Ennyit mondott, de ez nagyon sokat jelentett.
Mennyire tudatos döntése a hosszú snittek és a csend alkalmazása? Éppen a napokban olvastam a The Atlanticban, hogy filmszakos hallgatók továbbra is imádják a filmeket, csak éppen végignézni nem tudják már őket, mert nincs türelmük…
Ez nagyon izgalmas számomra, ebben hiszek, és ez érdekel. Egy biztos: ezt a filmet tényleg moziban érdemes nézni, a moziélménynek része, hogy közösen nézzük, és közben átéljük a történetet. Egyedül, telefonon vagy laptopon nézni teljesen más, nehezebb, és az én gyerekeim sem biztos, hogy végignéznék így – és ez teljesen természetes. Ehhez a tempóhoz kell a néző bizalma: elhinni, hogy a lassúság adni fog valamit. Egyedül ezt nehezebb elhinni, közösségben könnyebb. Ha egy közösség ül be, és mindenki nyitott rá, hogy a film valami fontosat közöl, akkor valóban meg tudja kapni az ember azt a nagy élményt, amit a lassúság, a csend és a hosszú snittek együtt adnak.
Nyitókép: Kurtág György egy tekintete. A filmben a csendeknek, az arcoknak, a mozdulatoknak, a kezeknek nagy szerepük van
Forrás: Mozinet
