Magyarul és mandarinul beszélnek a Nem én vagyok szereplői, de szinte minden szempontból kettősség hatja át az alkotást. Mit jelent önnek Budapest, a választott helyszíne?
Nem az én választásom volt, hanem a szüleimé. Voltak annak idején problémák, végül itt kötöttünk ki; ebbe most nem mennék bele részletesen…
Ez így kevés lesz egy interjúban!
Bécsben születtem, ott töltöttem az első két évemet, aztán a nagyszüleimhez kerültem Kínába, nagyjából négyéves koromig Hangcsouban éltem, a keleti Csöcsiang tartományban. Az életem jelentős részét azonban Budapesten töltöttem. 2018-ban a Budapesti Metropolitan Egyetem (METU) fotográfia szakán diplomáztam. Sokat utaztam, sok helyen éltem rövidebb-hosszabb ideig. Aztán lett egy kutyám, aki tavaly elment. Furcsa módon az ő elvesztése után tudatosult bennem először igazán, hogy Budapest – ha nem is az otthonom a szó szoros értelmében – mégis meghatározó része az életemnek: a bölcsőm.
Zhang Ge rendező
Fotó: Hatházi Tamás
Milyen a saját Budapestje?
Budapest a szélsőségek városa.
Itt választani kell – és ez szinte mindenre igaz –, mert alig van középutas megoldás.
Jelenleg sokkal jobban szeretem, mint a legtöbb európai várost. A magyarokat a Balkán és a Nyugat közé szorult, identitását kereső, indulatos népnek látom, s épp ez az energia adja Budapest sajátos szépségét. A közös stressz, a közös szenvedés különös módon erős kapcsolatokat teremt.
Mi változott leginkább az elmúlt tíz évben?
Szerintem Budapest sokat fejlődött. Amikor felnőttem, még teljesen természetes volt a „csing-cseng-csungozás”, ma ez jóval ritkább – legalábbis az én faji perspektívámból nézve ez biztosan az örömteli változások között van. Más szempontból viszont a filmipar mintha hanyatlana. Pontosabban: az államilag támogatott rendszer gyengül, miközben a független filmes közeg erősödik. A Covid után meglepően izgalmas független produkciók születtek.
A filmje esetében mennyire volt tudatos a helyszínválasztás?
A VIII. kerületben, a Ganz-MÁVAG-telep környékén, a kínai piac területén forgattunk. Teljesen tudatos döntés volt. Régóta tudtam, hogy ott szeretnék forgatni, csak sokáig nem találtam meg a konkrét helyszínt a területen belül. Addig a projekt inkább csak lebegett a levegőben. Két éve, karácsony előtt pár nappal sétáltam arra, és megláttam egy boltot a Vajda Péter utcában. Bementem, mondtam az ürgének, hogy nagyon tetszik a hely. Kiderült, hogy ő a tulajdonos, de először nem igazán értette, hogy mit akarok. Megkérdeztem, hogy megy az üzlet – gyerekruhákat árult, és nem igazán ment jól. Felvetettem, hogy kibérelném fél évre. Végül megegyeztünk, így lett meg a forgatási helyszín.
Egy pillanat a Nem én vagyok című filmből
Képforrás: CydFilms/Forgalmazó: Budapest Film
Igen. Cui Sissyvel, aki a testvérpár női tagját alakítja, korábbról ismertük egymást. Egy kínai dokumentumsorozaton dolgoztunk együtt: ő fixer volt, én segédoperatőr. Már akkor feltűnt, milyen különleges személyiség. Később derült ki, hogy Angliában színészetet tanult. Egy este ittunk és beszélgettünk,
és akkor mondtam neki: adj két hetet, írok egy filmet.
Megírtam és megrendeztem az első rövidfilmemet, a Mei-Mirage-ot – amelynek szintén a CYD Films volt a gyártója –, és mindenki el volt ragadtatva attól, amit belepakolt. Ennél a projektnél már tudtam, hogy még többre képes, és valóban rengeteget adott hozzá. Rendezőként persze ismerni kell a színészek működését, a „háklijaikat”. Richardnál (Chade Li, a film férfi főszereplője – NMM) például az működik, ha provokálod: ha neki szegezed a kérdést, hogy „csak ennyi van benned”, attól felmegy benne a pumpa, majd azonnal túlszárnyalja a korábbi teljesítményét. Sissynél azonban finom jelzéseket kell adni, nála az „ez nagyon jó volt, de próbáljuk meg inkább”-féle megoldások játszanak. Egyébként a nyelvi helyzet is kihívást jelentett, mert folyamatosan három nyelven – mandarinul, angolul és magyarul – beszéltem a forgatás során. Előfordult, hogy Polgár Csabának kínaiul adtam instrukciót, ő pedig csak nézett rám. Akkor gyorsan javítottam: bocs, rossz nyelven szólaltam meg.
Az apát játszó Yu Debin már veterán színésznek számít: Miklauzic Bence A zöld sárkány gyermekei című filmje óta számos magyar és külföldi produkcióban szerepelt.
Igen, Yu Debin valóban „régi bútordarab” a szakmában, a nyolcvanas évek vége óta él Magyarországon. Nagyon örülök, hogy együtt dolgozhattam vele.
A film vizuális nyelvének meghatározó eleme a slow motion. Ez tisztelgés lenne a távol-keleti – például a Vóng Ká-vaj-féle – filmművészeti hagyományok előtt?
Alapvetően konceptuális döntés volt. A vágás után sokszor mondtam, hogy „rühellem” a slow motiont, de már nem tudok változtatni rajta. Lehet tisztelgésként is értelmezni, Vóng Ká-vaj neve nyilván sokat mond, de inkább egy tudatos képi kollázsról beszélnék, különböző vizuális világok összeillesztéséről.
A filmben elhangzik, hogy a főszereplő testvérek „érthetetlen jelmezekben” találják magukat, miután átkerülnek a túlvilágra. Ki készítette ezeket a ruhákat?
Molnár Lili. Sok darabot Kínából rendeltünk, de az egész koncepció és a kivitelezés az ő nagy érdeme. Ezúton is köszönöm neki.
Kis költségvetésű független filmről beszélünk, így különösen nagy munka lehetett mindezt megvalósítani. Csényi Kati producer hogyan kapcsolódott a projekthez?
Katival 2017 óta dolgozom együtt, gyakorlatilag az asszisztense vagyok. Amikor elkészítettem az első kisfilmemet, mondtam neki, hogy filmeket szeretnék csinálni, és ő azóta is támogat, amiért rendkívül hálás vagyok. Nem egy ponton „szállt be” a projektbe, hanem végig jelen volt. Producerként természetesen anyagilag is hozzájárult a filmhez.
Milyen mértékben támaszkodott szívességekre a film elkészítése?
Egytől tízig, skálán?
Igen, mi volt a legnagyobb kérése?
Akkor a maximumértéket, a tízet mondom. Talán Richard szenvedte meg a legjobban. Ő alapvetően nagyon fegyelmezett fiú volt: nem dohányzott, nem ivott. Lang karaktere miatt viszont bele kellett kóstolnia ebbe az életformába – inni, bulizni, megtapasztalni, milyen „őrültnek” lenni Pesten. Egy ponton talán túl messzire is mentem vele, de mostanra rendben van. Nagyon sokat beszélünk a színészekkel arról, hogyan lehet kijönni egy szerepből. Már azelőtt figyelmeztetem őket, mielőtt igazán belekerülnének, mert ezt egyszer elrontottam. A Mei-Mirage című kisfilmem felkészülése és forgatása alatt David Shinxilint, aki az apát játszotta, túlságosan mélyre vittem a szerepben. Bevallása szerint a mai napig nem tudott teljesen kilépni belőle. Nyilván nem történt semmiféle abúzus, de a szerep kicsit legyalulta. Egyébként egy elképesztően jó színészről beszélünk; eredetileg ebbe a filmbe is szerettem volna.
Zhang Ge: „bárhová mennek a világban, a kínai identitást viszik magukkal”
Fotó: Hatházi Tamás
Sokszor mondják, hogy a lassúság a kis költségvetésű filmek sajátja, a Nem én vagyok azonban inkább meditatívnak tűnik. Mennyire volt tudatos döntés, hogy a cselekmény helyett inkább az állapotokra helyezze a hangsúlyt?
Amikor Magai Miklóssal, az alkotótársammal belevágtunk a projektbe, össze kellett csiszolódnunk. Én sokkal inkább szerzői alkat vagyok, ő viszont műfaji dramaturgként végzett, így eleve zsánerben gondolkodott. Rengeteget beszélgettünk, mert egyébként én is nagyon szeretem a hollywoodi filmeket, főleg a 2000-es évek elejéig készülteket. Zseniálisan vannak felépítve: az ok-okozati viszonyok világosak és követhetők.
Az volt a célunk, hogy a szűkös költségvetés ellenére is feszes, dramaturgiailag működő történetet hozzunk létre.
A forgatókönyv műfaji alapokra épült, ehhez tettem hozzá a szerzőibb réteget, alapvetően vizuális szempontból. Persze a költségvetés is erősen meghatározta a lehetőségeinket. Soha nem voltam nagy akciófan!
Említette, hogy a 2000-es évekig tartó hollywoodi korszak áll Önhöz közel. Tudna példákat mondani?
Most teljesen lefagytam… De például Sofia Coppola Elveszett jelentés című filmjét nagyon szeretem, szerintem elképesztően mély alkotás. Ugyanakkor legalább ekkora hatással volt rám a dél-koreai filmipar. Amikor először láttam ezeket a filmeket, azt mondtam: én is így akarok filmet csinálni. Nagyon szeretem az Élősködőket, de Pong Dzsunho korábbi filmjeit talán még jobban, például A gazdatestet vagy az Anyát. Ezek formailag és dramaturgiailag is rendkívül erősek.
Nem itt született, nem magyar, pontosabban nem teljesen magyar… Mennyire érzi magát kívülállónak?
Nagyon kilógok a sorból. Mindig is az volt a mániám, hogy beálljak a sorba, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog menni.
A filmjében erős a magyar vonal: a kínai származású főszereplők mellett magyar színészekkel és stábbal forgatott, a másfél órás alkotás a magyar közönségnek is szól. Ugyanakkor markánsan érezhető a távol-keleti filmes hagyomány hatása is. Hová helyezné a filmjét?
Korábban azt mondtam Magai Mikinek, úgy szeretném megcsinálni, hogy a történet akár a világ bármelyik Chinatownjában játszódhatna.
A kínai közösségekről tudni kell, hogy ritkán törekednek teljes asszimilációra.
Ez egyszerre az erősségük és a negatívumuk: bárhová mennek a világban, a kínai identitást viszik magukkal. Inkább létrehoznak egy kínai negyedet, mintsem teljesen beolvadjanak. A filmem inkább távol-keleti hangoltságú, sok régi hongkongi filmes geg is hatott rám. Például az általam nagyon szeretett Stephen Chow abszurd humora teljesen más világ, mint amit az európai filmes hagyományban látunk. Régóta bennem volt, hogy ezekből az elemekből szeretnék valamit visszahozni Európába. Sok mindenre viszont egyszerűen nem volt büdzsé. A költségvetés sok problémát okozott.
Testvérdrámának tartja filmjét a rendező
Képforrás: CydFilms/Forgalmazó: Budapest Film
De a film elkészült, bemutatták a Filmszemlén, és rengetegen voltak az első vetítésén a budapesti Corvin Moziban. Meglepte a siker?
Nem ülepedett még le, de azt boldogan mondhatom, hogy szerették az emberek. Legalábbis ezt mondták, én pedig remélem, hogy tényleg szerették, és nem csak udvariasak voltak. A vetítés elején még kint ültem a stábbal, aztán bementem a terembe. Azt hittem, nem akarom még egyszer végignézni, de mégis újra magával ragadott. Jó volt látni, hogyan működik közönséggel. Alkotóként ennél többet nem is kívánhatok.
A cím egyfajta identitáskrízist sugall. Már a kezdetektől szerves része volt a kettős identitás témája a címnek?
Sok címünk volt. A legelső munkacím Jivu volt, a magyar munkacím pedig Kötelék. Mikivel ültünk, néztük egymást, és éreztük, hogy egyik sem az igazi. Az angol cím végül My Turn lett. Felmerült az Én jövök is, még angolul is, de az I Come az erős szexuális utalása miatt (az angolban a szexuális beteljesülésre használt, közkeletű kifejezés – NMM) kicsit félreérthető, „cringe” volt. Végül a Nem én vagyok mellett döntöttünk, mert ez fejezte ki leginkább azt az identitásbizonytalanságot, amely benne van a filmben is.
Az ázsiai szereplők a magyar filmben gyakran sztereotip módon jelennek meg. Önnél is vannak ilyen elemek, de tudatosan reflektál rájuk. Mennyire akarta elnagyolni a kliséket?
Azt gondolom, a fájdalom legjobb ellenszere a humor. Sok sztereotípiát megkaptam életem során, ezeket felnagyítottam és visszafordítottam – részben öniróniából, részben önvédelemből. Elsősorban magamat akartam szórakoztatni, de végül úgy éreztem, így működik igazán.
Műfajilag hová sorolná a filmet?
Testvérdráma, ha létezik ilyen kategória.
Nyitókép: Jelenet a Nem én vagyok című filmből
Forrás: CydFilms/Forgalmazó: Budapest Film
