Lehet, hogy a világ jelenleg a Gladiátor II főszereplőjeként ünnepli Paul Mescalt, csakhogy az ír színész nem Ridley Scott kardos–szandálos eposzával tette le a névjegyét a filmszakmában. A Normális emberek című sikerregény ünnepelt sorozat-változata után egy egészen apró brit független film, a Volt egyszer egy nyár volt az, amellyel bizonyítani tudta a szakmának és a közönségnek, hogy az a korszakos tehetség, akiben tökéletesen egyesül a nagy férfi filmsztárokra jellemző kisugárzás, erő és energia, párosulva valamiféle, szavakkal nehezen körülírható sebezhetőséggel és érzékenységgel. Nem csoda, hogy az első filmes Charlotte Wells Volt egyszer egy nyár című 2022-ben bemutatott munkájáért Oscar-díjra jelölték.
Paul Mescal szerepe szerint Calum, egy fiatal édesapa, aki a kislánykor és kamaszkor küszöbén álló lányát, Sophiet egy törökországi tengerparti üdülőhelyre viszi nyaralni. A múlt század kilencvenes éveiben járunk, napsütés, tenger, lassan csordogálnak az órák a nagy, közös pihenés során... Aztán mintha a filmjelenetek rendszer nélkül következnének, mintha egy családi vakációs home videoból tárulnának fel a néző előtt, és ezt a jellegét az is erősíti, hogy időnként tényleg egy korabeli videokamera képein keresztül nézhetjük a történteket, mivel a kis Sophie szeret a kamerájával a kezében játszadozni. Csakhogy a filmben bemutatott jelenetek a látszat ellenére egyáltalán nem véletlenszerűek.
Charlotte Wells munkájában az apró mozzanatoknak, az elharapott félmondatoknak, vagy a látszólag jelentéktelen információmorzsáknak szintén szerepük van, ahogy az apró gesztusoknak.
És annak is, hogy idővel érzékeljük: bár Calum törekszik arra, hogy jó apja legyen a lányának, és jól érezzék magukat együtt a közös vakáción, fejben nincs igazán jelen. Problémák gyötrik, ezeket a lányával nem beszélheti meg, de Sophie pontosan érzi, hogy valami nincs rendben.
A rendező egy pillanatig sem titkolja, hogy filmje visszatekintés, és a kis Sophie valójában az ő alteregója. Ahogy pereg a mozi, láthatjuk a felnőtt Sophie-t is, aki épp élete kritikus pillanatában, a gyermekvállalás kapujában gondol vissza szeretett édesapjára, és arra a bizonyos együtt töltött nyárra. Egy nyárra, amelynek történéseit annak idején gyermekfejjel talán még nem teljesen értette, de felnőttként már látja, milyen vívódásokon ment keresztül az édesapja akkoriban.
A Volt egyszer egy nyár nagyon lassan, de nagyon tudatosan építkezik az érzelmi csúcspontot, katarzist jelentő nagy diszkójelenetig, mondhatni mindent egy lapra tesz fel.
A rendező célja, hogy mire elérkezünk a Queen zenekar Under Pressure daláig, az apa és leánya-táncig, addigra már olyan közel kerüljön hozzánk a két főszereplő, hogy pontosan tudjuk, mit jelent kettejük életében ez a tánc… és, ha ezt felfogjuk, akkor gyakorlatilag képtelenség könnyek nélkül végignézni a jelenetet.
Calum úgy viszi el vakációzni a lányát, hogy közben az élete romokban hever. Nem jön ki jól a volt feleségével, túl kevés időt tölthet együtt gyermekével, pénze és munkája sincs, látszólag minden összeomlott körülötte. Charlotte Wells nem magyarázza túl, de idővel világossá válik, depressziótól szenvedő férfit látunk, aki minden erejével azon van, hogy próbálja a legjobb arcát mutatni a kislányának a közös nyaraláson, de az erőfeszítései ellenére ez nem mindig sikerül. A Volt egyszer egy nyár úgy ér el kirobbanó érzelmi együttérzést a nézőben, hogy közben kerüli a hatásvadászatot. Nem drámai nagyjelenetekből építkezik. Apró, emberi gesztusokból, csöndekből, félmosolyokból és távolba révedő, szomorú tekintetekből születik meg a csoda.
A Volt egyszer egy nyár a Max kínálatában látható.
Nyitókép: Egy régi nyár emléke. Paul Mescal és Frankie Corio a Volt egyszer egy nyár című filmben
