Vannak filmek, amelyekről messziről ordít, hogy azzal a szándékkal készültek, hogy majd megkapják az Oscar-díjakat. És vannak olyan filmek is, melyek esetében kisebb csoda kell, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek. Az Emilia Pérez a tavalyi gálára tizenhárom jelöléssel érkezett. Ugyan lehet azzal vádolni, hogy egyes témái – transzneműség, nők közötti összetartás – divatosnak számítanak a filmesek körében, de ebben a formában, ilyen vad műfajkavalkádként előadva botorság lenne azt állítani, hogy a film alkotói közül bárki is komolyan gondolhatta, hogy a mozidarabjuk igazán messzire jusson. Jacques Audiard rendező munkája ugyanis leginkább kísérleti filmként írható le:
különleges műfajkavalkád bátor témaválasztással és erős érzelmi maggal, amely izgalmas kérdéseket tesz fel a nemi identitásról és a női, férfi szerepekről.
Egy film, amelynek címszereplője egy mexikói kartellvezér, aki egész életében nő szeretett volna lenni, de a környezete nem tette lehetővé, hogy ezt a vágyát megélje, lévén abban az erősen macsó gengsztervilágban a női jegyeket a gyengeséggel kötik össze. A film másik főhőse pedig az ügyvéd, Rita, akit a kartellvezér azzal bíz meg, hogy intézze el az eltűnését, a nemváltását, az új személyazonosságát, valamint biztosítsa hátrahagyott családja anyagi és fizikai biztonságát, és persze mindezt teljes titokban.

A zenés film egy drámai pillanata
Képforrás: HBO Max
Pedig az Emilia Pérez filmínyencség, ha úgy tetszik: olykor már-már paródiába hajló, szappanoperai jegyekkel bűvészkedő experimentális alkotás,
melynek premierje a magaskultúra egyik templomában, a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában volt. Ráadásul az Emilia Pérez Amerikában a Netflixen debütált, vagyis a lehető legnagyobb tömeghez jutott el a lehető leggyorsabban: olyan emberek tömegéhez, akik nem értették, mert egyszerűen nem nekik készült. Mintha azt várnánk, hogy olyanok értékeljék a kortárs költészetet, akik utoljára a gimnáziumi padban ülve olvastak verset.
A film mémesedett, szándékos műfaji túlkapásai, például a nemváltásról szóló dala az éneklő főorvossal önállóan, kontextusukból kiragadva keltek önálló életre, hogy boldog-boldogtalan gúnyolódhasson rajtuk. Támadták a filmet a mexikóiak, mondván a legrosszabb sztereotípiákat erősíti fel a társadalmukról, de támadták a film leegyszerűsítő nemi ábrázolását (a kartellvezér férfiból nővé operálva jobb emberré válik – persze a filmben azért ennél komplexebb), és azt is, hogy a mexikói szerepeket amerikai sztárok (Zoe Saldaña, Selena Gomez) alakítják, sőt a Pérez bőrébe bújó Karla Sofía Gascón több éves – egyébként tényleg buta – tweetjeit is előásták egy kis botrány kedvéért. Mire elértünk az Oscar-gálához, az Emilia Pérez Oscar-kedvencből éppen csak megtűrt, sokat támadott páriává változott, pedig ahogy a korábbi felhajtás is eltúlzott volt, úgy a vad támadásokat sem érdemelte meg. A Rozsda és csont és A próféta rendezője ugyanis alapvetően tényleg műfaji kísérletet hozott tető alá, a musical műfajra jellemző túlkapásokkal: egy éneklős fantasyt olyan kemény témákról, amelyeket máskor szinte csakis realisztikus komolysággal szoktak megközelíteni. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de a bátorságát és az egyediségét nem lehet elvitatni. Az Emilia Pérez nem való mindenkinek, és éppen azzal keltett óriási indulatokat, hogy mégis mindenki megnézte.
Az Emilia Pérez Magyarországon az HBO Max kínálatában látható.
Nyitókép: Jelenet az Emilia Pérez című filmből. Képforrás: HBO Max



