Minden háborúról szóló film – pontosabban minden, a háborúval valamilyen értelemben foglalkozó alkotás – rezonanciát kelt a nézőben. Ez általában is természetes, hát még a jelenben. Ha csak a legismertebbet nézzük: a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború a negyedik évére tulajdonképpen végérvényesen állóháborúnak látszik, amely nemcsak jelentős civil emberáldozatokat követel, hanem a NATO–orosz erőviszonyokat is számottevően befolyásolja. Szudánban és Mianmarban polgárháború dúl, amelyek humanitárius szempontból súlyos katasztrófának számítanak, nemrég pedig az Egyesült Államok és Izrael összehangolt, nagy erejű légicsapás-sorozatot indított az intézményesített vallási-katonai diktatúrában sínylődő Irán ellen.

A Swimsuit című, a burkini – a muszlimok teljes testet és a hajat is elfedő kétrészes női fürdőruhája – viselését kritizáló 2021-es rövidfilmjével már nevet szerző

Haszan Hadi iraki rendező és vágó első nagyjátékfilmje, Az elnök tortája 2025 májusában debütált a cannes-i filmfesztiválon, ahol a legjobb elsőfilmnek járó Arany Kamera-díjat (Caméra d’Or) kapta,

később pedig három elismerést nyert a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. Főhőse, Lamia (Baneen Ahmad Najjef) egy kilencéves kislány, aki a mezopotámiai mocsárvidéken – számos történész szerint a bibliai Édenkert helyszínén – él idős nagyanyjával, Bibivel (Vahíd Szábet Hrejbát), aki – tiszteletre méltó korát, tapasztalatát és hitét kifejező – fekete színű, egész testet fedő csadort visel.

 

Jelenet Az elnök tortája című filmből Képforrás/forgalmazó: bubbling_under

 
1991-ben járunk, az amerikaiak által bombázott, szankciókkal sújtott, mélyszegénységbe, tehát például áru- vagy akár antibiotikumhiányba süllyedt iraki vidékeken, ahonnan Bagdad mintegy félezer kilométerre van, de a legközelebbi város is irdatlanul távolinak tűnik, hiszen Lamiának és a szomszédban lakó iskolatársának, Száídnak (Szadzsád Muhammad Kászim) csónakkal kell iskolába járniuk reggelente, gyakran vízibivalyokat kerülgetve. Az elnök, vagyis Szaddám Huszein születésnapja alkalmából minden háztartásban tortát kell sütni – emlékezteti őket a szülőket feljelentő katonaoktató a diktátor születésnapját megelőző napokban; Lamiának kell megsütnie a tortát, méghozzá jó sok krémmel, Száídnak pedig a gyümölcsöket kell begyűjtenie. Nem derülnek ki a személyi kultuszt kiépítő, sokak által elfogadott és éltetett, a sííta ellenzéket azonban elnyomó, a kurdok ellen népirtást végrehajtó Szaddám születésnapi követelményeinek pontos körülményei Hadi filmjéből, amely a szomszédos Kuvait lerohanása után játszódik, de az egyértelmű, hogy a kisunokája nevelésébe belefáradt Bibinek – akit egyébként is cukorbetegség kínoz – nincs pénze tortát sütni, hiszen azt tanácsolja a kislánynak, hogy becsülje meg azt az egyetlen almát, amelyet az imént kapott, mert egész napra kell beosztania (végül az iskolában a tanára elveszi tőle és megeszi).

A gyermekkorát Irak déli mocsárvidékein, a kilencvenes években megélő Hadi filmje a társadalom legkiszolgáltatottabb rétege, a védtelen civilek sorsán keresztül mutatja be egy véreskezű diktátor hatalmának pusztító természetét.

Felesleges illúziókba ringatnunk magunkat: ez a filmes vállalás éppúgy a háború által torzított gyermekkor krónikája, mint az olasz neorealizmus több alkotása (Biciklitolvajok, 1948; Németország a nulladik évben, 1948), Volker Schlöndorff 1979-es A bádogdobja, vagy az új-zélandi Taika Waititi 2019-es szatírája, a Jojo nyuszi, miközben dramaturgiai értelemben rokonságot mutat az iráni Dzsafár Panahi 1995-ös debütálásával, A fehér léggömbbel, amelyben egy teheráni kislány kétszer is elveszti azt a pénzt, amelyből az iráni újév fontos kellékét, az aranyhalat kellene megvennie. Az elnök tortájában Bibi beviszi Lamiát a városba, de a kislány inkább elszökik, hogy ne kelljen megválnia a nagymamájától, aki kínjában és a jobb élet reményében elhelyezné őt távoli rokonoknál, helyette megkeresi a kis iskolatársát, Száídot, akiről kiderül, hogy azért lófrál a város szegényes vidámparkjában, hogy béna apjának segítsen a zsebtolvajlásában. Miközben a nagyszülő és egy alkalmi társ, Dzsászim, a jókedélyű postás (Rahím al-Hádzs) – aki korábban felvette őket és beszállította a városba – a tétlen rendőrök segítsége nélkül megpróbálja megkeresni a kislányt, Lamia mindent megtesz, hogy a komoly élelmiszerhiány közepette megszerezze a lisztet, cukrot és tojást a Szaddám születésnapjára kötelezően elrendelt tortához, amelynek el nem készítése komoly retorziókkal jár.

 

Száíd (Szadzsád Muhammad Kászim) és Lamia (Baneen Ahmad Najjef) Képforrás/forgalmazó: bubbling_under

 
Ártatlan és becsületes a kislány, eszébe sem jutna tisztességtelen út. Mint valamennyi gyermek, megbízik mindenkiben és hisz a felnőttek igazában – pedig a környezete cseppet sem ártatlan: a katonák útdíjat szednek az autósoktól, az ápolók pénzt fogadnak el a betegek hozzátartozóitól, a fűszeres szexuális szolgáltatásért adja a termékeit várandós vevőjének, és a gyermekeket kéri meg, hogy álljanak őrt az üzlete előtt, a baromfitenyésztő pedig azt ígéri Lamiának, hogy ad neki varázssütőport, ha a kislány elkíséri a lakására, valójában azonban egy eldugott szexmoziba fizeti be magukat. Hadi erős rendezői markerekkel, tudatosan az érzelmekre hatva vezet minket végig ezen a városi bolyongáson. A román operatőr, Tudor Vladimir Panduru képei a kilencvenes évek elejének poros, okker, bézs és szürke árnyalataiból összeálló világát idézik meg; ebből a rideg, a benne élőket emberszámba nem vevő környezetből kitűnik Lamia új iskolai egyenruhája és hiszékenységgel párosuló ártatlansága.

A mocsárvidéken játszódó jelenetek egyfajta békét, ősi erőt és közösségi összetartozást mutatnak, míg a város a szűk utcákkal, omladozó házakkal és az úton-útfélen Szaddámot éltető képmásokkal és nyugtalanító üzenetekkel kiismerhetetlen, korrumpálódott térként jelenik meg.

Fullasztó itt minden, szinte érezzük, mennyire szúrja Lamiát a ruhája, milyen meleg lehet az utcákon, ahol Bibi talpig feketében keresi a gyereket, és mennyire klausztrofób és zajos ez a világ; utóbbihoz erőteljes hangi megoldások is társulnak – többek között magyar szakemberek, Zányi Tamás sound designer, valamint Székely Tamás és Mező Dorka hangvágók, munkájának köszönhetően.

Kiválóak a főszereplők: Najjef és Hrejbát nem pusztán tökéletesek az unoka és a nagymama szerepében, akik – látványos gesztusok nélkül is – mélyen szeretik egymást; valamennyire egymás inverzei, így elkerülhetetlen, hogy a kislány elbúcsúzzon az idős asszonytól: a jelen leválik a múltról. (Megrendítő és szimbolikus az esti hazatérés képsora: a könnyes szemű Lamia már az anyósülésen ül, miközben a postás autója tetejére szíjazott koporsóról a menetszél kíméletlenül sodorja le a gyászleplet.) Bár a városban már jelen van a modern technika (mennek a tévék, értéke van a régi, használt rádiónak is), Lamia világában nincsenek még hagyományos értelemben vett bútorok sem: egyetlen ruhája és kakasa van, gyékényházban él a nagymamájával, ott zajlik az élete. (Eleve a tény, hogy tanulhat, komoly üzenettel bír, hiszen a film bemutatásának évében – vagyis több mint három évtizeddel a cselekménye után – a tálibok által vezetett Afganisztánban a nők oktatása továbbra is tilos, miközben Gázában vagy Jemen bizonyos részein a lányok iskolába járása jelentősen visszaesett.) Nagyszerűek az epizodisták is, köztük a kényszerű bűnözést megtestesítő Szaíd megformálója, Szadzsád Muhammad Kászim vagy a kétszeres Grammy-jelölt iraki–amerikai úd-művész, Rahím al-Hádzs, aki a postást játssza.

Hagy némi kivetnivalót maga után Az elnök tortája esztétikai létjogosultsága: Hadi egyoldalú és univerzális világot teremt, nyilván nem függetlenül attól, hogy a Dohai Filmintézet és ismert amerikai executive producerek, Chris Columbus és Eric Roth, valamint két magyar filmes, Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté szervizproducerek közreműködésével forgatta a filmet. Értékes, fontos és eredeti a bemutatkozása, még akkor is, ha vállaltan érzékeny és érzelmes, és nem mond sokat arról, hogy miért bombázzák az amerikaiak Irakot, illetve vannak-e ellenzői Szaddámnak. Persze tehetnénk fel a kérdést, hogy is mondhatna ilyesmit, ha kilencévesek nézőpontjából látjuk az eseményeket, ahol Szaddám Huszein megkérdőjelezhetetlen hős, akinek a képmása mindenhol szembejön, és akit mindenhol ünnepelni kell, gyakran olyan szörnyű iskolai kijelentésekkel, mint hogy: „Lelkünkkel és vérünkkel Szaddám Husszeint szolgáljuk!” Hadi filmje így kicsit „amerikanizáltnak” hat, mint az izraeli Guy Nattiv és az Iránból Franciaországba elszármazott Zar Amir Ebrahimi közös rendezése, a 2023-as Tatami című sportdráma, amely bár fajsúlyos alkotás, mintha egy izraeli és hollywoodi propagandafilm keveréke lenne.

A mocsár és a város közötti hidat jelképező segítő, Dzsászim – aki végül nemcsak Bibi segítője, hanem Lamia megtalálója és támasza is lesz – a film elején azt mondja, hogy nagyon szereti a tortát. Olyannyira, hogy „az emberiség történetének legnagyobb találmányának” tartja. Haszan Hadi csupa idézőjelbe teszi ezt az állítást, hiszen Szaddám Huszein tébolyító fénykorában a torta a teljes behódolás jelképe. Valami olyasmi, aminek igazi jelentését és jelentőségét a kis Lamia a saját bőrén, sorsfordító áldozatok árán tanulja meg. Nem túl megnyugtató: a cselekmény emléke talán elhalványul, de Lamia tekintete velünk marad.


Nyitókép: Lamia (Baneen Ahmad Najjef) csak csónakon jut el az iskolába Képforrás/forgalmazó: bubbling_under