Elsőként a nevéről kérdezném, egzotikus csengése bizonyára sokakban felkelti az érdeklődést!

Nem véletlenül, édesanyám büszke norvég gyökereire és úgy véli, Amerika identitáshiányos; történelmének elmúlt kétszáz éve főleg a kapitalizmus térnyeréséről és a fogyasztói társadalom kiépüléséről szólt. Nevemet szüleim norvég hagyomány iránti hűségének köszönhetem, akik belém is erős identitástudatot kívántak plántálni – édesanyám húszéves kora óta tevékeny résztvevője volt a norvég népzenei világnak. Szociális érzékenységgel és a népzene iránti elköteleződéssel neveltek. Hét- és tizenhárom éves korom között norvég oktatásban részesültem.

A „Code” névvel adott az áthallás – Ön szerint hogyan tudnák a ma fiataljai feltárni a népművészeti alkotásokba kódolt ősi hagyományokat – például a zene révén?

Nos, azon túl, hogy elméleti ismereteket szereznek róla, mindenképpen fontos megérezniük a zene hatalmát is. Ami engem illet, 1990-ben születtem, és szinte az anyatejjel szívtam magamba a népzenét, amint lehetett, szüleim magukkal vittek különböző, elsősorban norvég népzenei fesztiválokra. Legkorábbi emlékeim között őrzöm a népitáncos eseményeket, szerves részévé vált életemnek a népzene. Szerintem ez a kulcsa annak, hogy a gyermekek maguk is kulturális események tevékeny résztvevőivé válhassanak. Nagyobb szabadságot kéne adni a gyerekeknek, megengedni, hogy akár késő este is a táncparketten sürögjenek-forogjanak, hogy érezzék, ők is éppoly fontosak, mint a felnőttek. Bár – úgy érzem – manapság, mikor a gyermekek túl sok időt töltenek különböző „okos” készülékekkel, ez már nehezebben valósítható meg, mint a nyolcvanas–kilencvenes években… de mindenképpen lehetséges! Ennek színtere lehet a kifejezetten gyermekeknek szóló táncház, ahol táncokat tanulhatnak és zenélhetnek.

La Casa de serpiente, Coroico Bolívia. Fotó: Varga Kata

Örömteli fejlemény, hogy egyre népszerűbbek és támogatottak a világszerte is elismert mentorokat, zsűritagokat felvonultató és a fiatal tehetségeknek bemutatkozási lehetőséget nyújtó tehetségkutató műsorok. Ugyanakkor talán érdemes az alapoktatás szerepéről is szót ejteni; hogyan látja a zeneoktatás helyzetét akár új hazájában, akár Amerikában?

Van rálátásom a Kodály-módszerre és a Suzuki-módszerre, illetve az amerikai oktatásról röviden annyit mondanék, hogy a gyermekek 7-8 évesen választhatnak hangszert és felléphetnek az iskolai zenekarban. Kottaolvasást tanulnak, van, aki később a dzsessz felé orientálódik. Ne feledjük, a zene maga is egy nyelv, minél hamarabb kezd vele megismerkedni a gyermek, annál természetesebbé válik számára.

Ezért lenne áldásos, ha a „részvétel a fontos” elve alapján nem zárnának ki egy nebulót sem a közös produkcióból, pusztán azért, mert bizonyos pedagógusi ideáknak nem felel meg (Deák Kristóf ezt a jelenséget dolgozza fel csattanós, Oscar-díjas rövidfilmjében, a Mindenkiben.)

Tanúsíthatom, hogy az iskolai benyomások hosszú távon meghatározók… Én csellózni tanultam, és hoztam magammal afféle „csináld magad” hozzáállást, melynek köszönhetően Amerikában kisebb klubokban bátran vállaltam fellépést borravalóért – bár nem voltam kiváló tehetség – és mikor Magyarországra érkeztem, láttam nálam tehetségesebb zenészeket, akik ugyanakkor féltek színpadra lépni, kifejezni magukat.

Kjartan Code és Caspar Thorpe (no meg egy csirke) a Bitó tanyán, Bordányban

Milyen hangszereken tanult játszani?

Háromévesen kezdtem el csellózni, egy évig tanultam nagybőgőzni, Magyarországra már egy brácsával érkeztem, nagybátyám az Egyesült Államokban erdélyi népzenét játszik, tőle kaptam bátorítást, hogy tanuljak meg háromhúros brácsán játszani, majd hegedűn, így, mikor ideérkeztem 2011-ben, rögtön vettem is egy hegedűt. Egy évre rá pedig egy háromhúros bőgőt is. Itt tanultam meg játszani a háromhúros brácsán, a hegedűn és a háromhúros bőgőn is.

Hogyan lelt tanárokra?

Voltaképpen tanárok nélkül, erdélyi tánctáborokban tanultam meg a hangszereken játszani; ellátogattam a Mezőségbe, Válaszút és Szék falvakba, és töltöttem némi időt Kalotaszentkirályon is.

Milyen benyomásokat szerzett Erdélyben? Könnyen szóba tudott elegyedni a helyiekkel?

Úgy érzékeltem, hogy a helyiek nagyra becsülik a zenét. Elsősorban a táborok kedvéért utaztam Erdélybe, de – bár amatőr zenésznek számítottam – elismerően tekintettek rám. Az angolul tudókkal könnyedén beszélgettem, volt, hogy a némettudásom jött jól, a Kalotaszentkirály közelében lakó romákkal pedig spanyolul értettük meg egymást, s ha kellett, akkor bátorkodtam magyarul is megszólalni.

A fenti tanulmányutak mellett persze zenei felvételeket is hallgattam, továbbá folk-kocsmába jártam, visszatérő vendég vagyok a Fonó Budai Zeneházban is. Klasszikus zenei képzettségem megfelelő technikai alapot biztosított, míg a tanulás folyamata dalról dalra zajlott.

Mi volt a döntő érv, ami miatt Magyarországot választotta új hazájául?

Elegem lett az amerikai fogyasztói létből, ami egyfajta ultranacionalizmussal is párosult. 19-20 évesen foglalkoztam az ősi életformákkal, kultúrákkal, olyan bulikat akartam szervezni, ahol a szórakoztatáshoz nem használunk elektromos áramot. Voltaképpen versenyezni akartam a rockzenével és a technozenével, olyan akusztikus zenei kifejezésformát kerestem, amely egyszerre hívogat „csűrdöngölésre” és szembesít mély – akár sötétebb – érzelmekkel is. Ezt pedig a szerb, bolgár, román, magyar és cigány népzenében leltem meg.

Bár a szerb és bolgár népzene harsányabb, több fúvós hangszernek is szerep jut benne, az erdélyi román és magyar népzene is sajátos energiát sugároz, friss ritmusok és mély érzelmeket felszínre hívó dallamok gyönyörű keveredését hallhatjuk. Ez a lelki ráhangolódás is segített döntést hozni, hiszen meg akartam ismerni e zene eredetvidékét.

Kjartan Code és a Hét Hat Club: Isaac Misri, Mocsári Valentine, Bitó János. Budapest, Pontoon, 2019

Hol találkozhatnak Önnel az érdeklődők? Milyen formációkkal játszik jelenleg? Milyen további zenei tervei vannak?

Hét Hat Club nevű együttesemmel számos fesztiválon játszunk augusztusban, legutóbbi albumunk címe Schengen Shuffle, felvételeink megtalálhatók a YouTube videómegosztón és a Spotify lejátszón. Keddenként a Kjartan Freak Show keretében szórakoztatom az Ellátó közönségét folk-, hip-hop- és dance-műsorokkal. Hamarosan a VIII. kerületben különböző események házigazdájaként is bemutatkozom. Ezen kívül még egy Astra Zenekar nevű formációval is fellépek, vegytiszta kalotaszegi, mezőségi, széki, szászcsávási, csángó népzenét játszunk a nagyérdeműnek, táncházakat is tartunk. Többször együtt játszottunk már a Csángálló zenekar énekesével, Bősze Tamással és más tagokkal is – új dalokon dolgozunk; ezen kívül egy másik együttessel latin, elsősorban cumbia zenét játszom.

Az elmúlt évben megvásároltam egy pincehelyiséget, ahol próbákat tartunk, sok zenésztársam megfordult már ott. Egyesület alapítási folyamatát indítottuk el, melynek tevékenységi körébe a táncoktatás, a népzenei és világzenei események szervezése tartozik. Szeretnénk kiállításoknak is helyet adni, célom, hogy az alternatív, illetve a technoszcéna rajongói és a magas kultúra fogyasztói – legyenek magyarok vagy külföldiek – egyaránt ráérezhessenek a népzene ízére. Kapunk egyébként nyitva áll más műfajok képviselői előtt is.

Rengeteget turnézik; Észak- és Dél-Amerikában, Mexikóban, Közép- és Kelet-Európában egyaránt voltak állomásai, említene egy emlékezetes pillanatot a turnéról?

Nos, volt szerencsém nemrég fellépni a Szevastock fesztiválon, csángó zenével nyitottunk, míg a magyar zenészek hip-hopot játszottak – ez a spontán szerepcsere visszaigazolás volt számomra – és nem utolsósorban vidám alaphangot adott a fesztiválnak.