Nyolc esztendő. Ennyi idővel ezelőtt fogalmazódott meg Gyöngyösi Leventében először, hogy darabot szeretne komponálni Bulgakov művéből, s októberben végre közönség előtt is felhangozhatott a különleges darab. De azt mondja, egy operánál ez a realitás, ennyi idő kell ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. Három esztendő alatt írta, a tavalyi év elején már az ősbemutatóra készültek, a pandémia miatt azonban csak idén februárban, közvetítésen láthatták az érdeklődők a premiert. Ősszel, az Eiffel Műhelyház előadássorozatában elevenedett meg újra A Mester és Margarita.
Sokan csodálkoztak korábban a darabválasztásomon – mondja Gyöngyösi Levente –, de nem az volt a cél, hogy a regény komplikált modernségét, a kommunizmus élhetetlenségét helyezzük az előtérbe, hiszen a fő mozgatórugó, Bulgakov fekete humora áll a mű középpontjában. Sokszor olvastam, évekig gondolkoztam azon, vajon miért lesz a sátán és bandája – bár csúnya dolgokat művelnek – egyre szimpatikusabb.
Abszurd módon a sátán a szabadságvágyat jelképezi a sztálinista Moszkvában.
Woland gáláns nagyúrként is képes viselkedni, ő menti meg a Mestert és Margaritát azzal, hogy magához veszi őket, így a Mester végre azzal foglalkozhat, amire Moszkvában nem volt lehetősége. Annál ugyanis, ami akkoriban Moszkvában uralkodik, még a sátánnal is jobb cimborálni. S Woland el is mondja: egyetlen szavukba kerül és visszahelyezi őket oda, ahonnan jöttek, de nem javasolja… A bonyolult, sok szálon futó cselekményt nem mindenütt követi az opera-musicalem, a mondandó azonban ugyanúgy megmaradt, s a darab kimondja: a legfőbb bűn a gyávaság.
A zeneszerző azt meséli, már a streamelt előadás után is sok visszajelzést kapott, a többséget lenyűgözte Szente Vajk remek ötletekkel teli, látványos rendezése, a főszereplők kiváló énekesi teljesítménye, a Hollerung Gábor vezényelte szimfonikus zenekar produkciója. Gyöngyösi Levente hangmérnök barátjával, Erdélyi Péterrel együtt jelenleg a darab lemezfelvételén dolgozik az Operaház felkérésére, munkájuk gyümölcsét a jövő évben hallgathatják meg az érdeklődők. A zeneszerző örömmel vágja a különböző szólamokat, mert úgy véli, albumként még inkább megjelenik alkotásának kétarcúsága, a rockoperás vadság, a könnyűzenei hangzások mellett a kortárs és mély értelmű operai hang.
Arra a kérdésre, hogy második operájához miért választott ilyen különleges zenei szövetet, azt válaszolja, úgy vélte, Bulgakov regényét a különféle zenei világok felvonultatásával, a könnyű- és a kortárs zenét egységbe kovácsolva tudja a legjobban megjeleníteni.
S ez az új út, az opera-musical, ami A Mester és Margaritából született, tetszik nekem – magyarázza. Szívesen próbálkozom a jövőben is azzal, hogy a jazzbe, rockba hajló, igényes könnyűzenét megpróbáljam beépíteni a szimfonikus fogantatású operába. A cél az, hogy kicsit közelebb kerüljön egymáshoz ez a két műfaj, amelynek képviselői most látványosan fintorognak egymásra. S azt sem mondom, hogy ez a hibrid alkotás kevesebb munkát adna a hallgatónak, hiszen bár a hangzások néhol ismerősek, azért a zenei mondandónak itt is a mélyére kell ásni, s az üzenet megértéséhez szellemi erőfeszítésre van szükség. Mi, kortárs zeneszerzők azt tanultuk, hogy újat kell mondani, közben pedig a hallgatói igényeket is ki kellene elégíteni. Ez két egymásnak ellentmondó törekvés, de valahogy meg kell találni köztük az egyensúlyt.
Ugyancsak izgalmas zenei világ jellemzi most készülő új oratórium-operáját, Az ember tragédiáját.
A két műfaj különbsége csak abban áll, hogy az oratóriumnál nem kell annyira színpadszerűen gondolkodni, előtérbe helyezhetők a zenei történések, az operánál pedig mindig szükség van interakciókra. Oratóriumként kezdtem el komponálni, de ahogy alakul, úgy látom, inkább opera lesz Az ember tragédiája. Decemberre kell elkészülnöm az első felvonással, ami nálam a római színnel fejeződik be, s az embereket vérontásra buzdító ellenpápaként, Lucifer győzelmével ér véget.
Mint a zeneszerző mondja, ez a mű is kétfelvonásos lesz, szereti ugyanis ezt a mozarti szerkezetet. Bízik abban, hogy a következő esztendőben befejezi a teljes darabot, bár az időnek mindig híján van.
Nem csak a saját művek komponálásával kell foglalkoznom – folytatja –, már három esztendeje a Budafoki Dohnányi Zenekar rezidens zeneszerzője is vagyok, ami hangszerelési feladatokat, adott darabok megírását is jelenti. Az én alkotásom például az együttes fanfárja, amely minden videófelvételük elején felhangzik. S ezekre ugyanolyan büszke vagyok, mint a többi művemre. A zenetörténet arról szól, hogy a komponisták próbálnak olyan előadókat találni, akik hisznek bennük, az azonban, hogy valaki képes-e ilyen művészekre lelni, független az alkotói kvalitásaitól. Nekem nagy szerencsém, hogy Hollerung Gábor hisz bennem, hogy sok éve együtt dolgozunk, ezt tükrözi a zenekarához kötő felkérés, a sok közös produkció. Legutóbb például A megérthető zene sorozatában beszélt a műveimről, s döbbenetes, hogy ő karmesterként olyan mozgatórugókat, érzelmi szándékokat is észrevesz, amelyek szerzőként nem is tudatosodnak bennem.
Hozzáteszi, szükség is van ilyen megbízásokra, hiszen hiába komponál szinte gyerekkora óta, csak zeneszerzésből ma sem tudna megélni.
Pedig Gyöngyösi Levente darabjait nemcsak egyszer mutatják be a zenekarok, rendszeresen műsorra tűzik alkotásait, II. szimfóniája Farkas Róbert vezényletével a közelmúltban kétszer szerepelt a Nemzeti Filharmonikusok programján. S hogy mennyire termékeny szerző, azt talán jelzi, hogy háromévente önálló szerzői esten mutathatja be legújabb alkotásait. Tavaly ősszel a kórusműveit vezényelte volna, a vírushelyzet miatt azonban a koncert a jövő év elejére csúszott. Mindenképp szeretné azonban megvalósítani, mert az előadáshoz maga válogatta azt a tizenhét tagú, különleges kórust, amely erre az egyetlen estre áll össze.
Sikerült kialakítania a saját stílusát, egyedi hangját, amelynek alapján sokan néhány ütemet követően felismerik a darabjait.
Talán attól jellegzetesek a műveim, hogy a barokk zene és Mozart hatása, valamint a könnyűzenei ritmusok egyaránt megjelennek benne. A háromakkordos slágereket mindannyian jól ismerjük, mély érzelmeket keltenek a hallgatóságban, ahogy bennünk él a reneszánsz zene reminiszcenciája, a zsigereinkben őrizzük, akár a paradicsom muzsikáját. Nálunk otthon a hatvanas évek könnyűzenéje szólt állandóan, Mozartba pedig belenőttem, ő a legkedvesebb zeneszerzőm. Ez a kétfajta hatás egyértelműen megjelenik a darabjaimban, fontos része a „gyöngyösizmusnak”.
Borítókép: A Mester és Margarita az Eiffel Műhelyház színpadán. Fotó: Rákossy Péter/Operaház
