A sajtóból értesültem arról, hogy Veres Pál polgármester úr a miskolci operafesztivál jövőjét a Bartók Tavasz rendezvénysorozat részeként képzeli el. Nincs más választásom, mint e döntést tiszteletben tartani, az én fesztiváligazgatói szerepvállalásom viszont ebben az esetben szükségtelenné válik.

2001-ben azért alapítottuk ezt a fesztivált, hogy Miskolcot felrajzoljuk vele Európa kulturális térképére. Fontos volt az is, hogy vízfejű országunk vízfejű operaéletében létrejöjjön egy nemzetközileg is komolyan vehető, önálló identitással rendelkező másik operaközpont. A Bartók Plusz Operafesztivál messze túltett a kezdeti elvárásokon; elindította a rendszerváltást Magyarország operaéletében. Kicsi, de hatékony jégtörő hajóként nyitotta meg az utat hazánk kulturális életének két nagy zászlóshajója előtt, a 2005-ben megnyíló Müpa, és a több keserves próbálkozás után 2010 környékén rendszert váltó, az operaélet nemzetközi vizeire végre kihajózó Operaház előtt.

Most, egy évtized elteltével látszik csak igazán, mennyire igaza volt Kriza Ákos akkori polgármester úrnak, aki 2011-ben a fesztivál megreformálását kérte tőlem. Valóban: értelmetlenné vált az immár nemzetközi ligában játszó (és két nagyságrenddel nagyobb költségvetésből gazdálkodó) zászlóshajóval konkurálni.

Az identitás megőrzéséhez új mondanivalóra volt szükség. Ekkor tettem a fesztivál küldetésévé az évtizedek óta bennem érlelődő szakmai missziót, a népszerű kortárs operaműfaj megteremtésének világprogramját.

A programhoz a vártnál jóval gyorsabban csatlakoztak a nemzetközi komolyzenei élet meghatározó személyiségei Moszkvától New Yorkig, Bécstől Milanóig. 2012-től operaíró-versenyeink zsűrijének oszlopos tagja Alekszej Ribnyikov, az Orosz Zeneszerző Szövetség elnöke. Négy operaíró-versenyt bonyolítottunk le. Több kontinensről pályáztak hozzánk, utóbb már zeneakadémiai professzorok komponáltak operát nekünk. 2019-ben a nyertes mű szerzője az az Albin Fries, akit előző évben a Wiener Staatsoper kért föl opera komponálására. A zsűrihez csatlakozott a nemzetközi operaélet talán legelismertebb zeneszerzője, Eötvös Péter. A versenyt követően Luciano Pavarotti özvegye jelezte, hogy kezdeményezésünk annyira egyezik a mester egykori eszméivel, hogy a Luciano Pavarotti Alapítvány teljes nemzetközi tekintélyét bevetve, társrendezőként kíván részt venni az ötödik pályázat kiírásában. A rendkívül népszerű, szabadtéri Ezrek operája sorozatunk utolsó, monumentális Parasztbecsület előadását a Veronai Aréna rendezője, Paolo Panizza rendezte.

Nem a kiöregedett világsztárok fesztiválja voltunk, mint a nemzetközi operaiparban a miskolcihoz hasonló méretű fesztiválok legtöbbje. Mi pályájuk csúcsán hívtuk meg Robert Dean Smitht, Szonja Joncsevát, Olga Peretyatkót vagy Juan Diego Flórezt. Bár nem a pálya csúcsán, de az i-re a pontot mégiscsak José Carreras 2020 nyarára tervezett vendégszereplése tette volna fel. Miért fontos mindez? Mert ezek a művészek mind tudatában voltak annak, hogy mit támogatnak, hogy mik a célkitűzéseink, és hogy fellépésükkel ezen célok mellé állnak oda.

A Bartók Tavasz létrejöttét üdvözlöm, de az integrálódással a miskolci operafesztivál identitása megszűnik. A Bartók Tavasz Miskolc nevét nem fogja Európa operatérképén tartani.

A Bartók Tavasz létrejöttét üdvözlöm. Bartókot ugyanis tisztelik, de korántsem ismerik és értik úgy és annyian világszerte, mint azt mi szeretnénk. Valóban szükség van tehát az átfogó, széles ívű nemzetközi Bartók-kultusz kiépítésére. Az egyoperás szerző esetében erre egy operafesztivál nem alkalmas.

A miskolci operafesztivál elsősorban nem népszerűsítette, hanem a minőség védjegyeként használta Bartók nevét.

Nem kétlem, hogy a Bartók Tavasz a jövőben nívós komolyzenei rendezvényekkel gazdagíthatja Miskolc kulturális életét, a város zeneszerető polgárainak örömére. Magam is szívesen vállalok szerepet karmesterként vagy rendezőként, ha erre felkérést kapok. A Bartók Tavasznak azonban van menedzsmentje, így az én fesztiválalkotó szerepemre nincs szükség. Megszűnik az a bizonyos identitás is, amelynek a fenntartásáért oly sokat dolgoztunk az elmúlt húsz évben. A Bartók Tavasz rendezvényeit nem Miskolcon, hanem Budapesten fogja megnézni a nemzetközi kultúrturista. A Bartók Tavasz Miskolc nevét nem lesz képes Európa operatérképén tartani.

Az én programom nem alibi program. A végsőkig hiszek abban, hogy a népszerű kortárs operaműfaj megteremtésének világprogramja elengedhetetlenül szükséges. Abban is hiszek, hogy aminek meg kell valósulnia, az meg is fog valósulni. Egyik legkedvesebb barátom, kolléganőm gyakran idézte nehéz helyzetekben a mondást: „Ha egy kapu bezárul, akkor máshol egy másik megnyílik.”

Nem vagyok a romantikus búcsúzkodások híve. Miskolcot szakmai szülővárosomnak tartom, ezért természetes, hogy ezután is megkülönböztetett szeretettel fogok vezényelni vagy rendezni Miskolcon.

Nyitott vagyok rá, hogy valami mást, egy új dolgot kezdjünk holnap vagy egy hét múlva, vagy akár tíz év múlva. De bármennyire fáj is, kimondom, hogy amit én mint alapító „miskolci operafesztiválnak” hívtam – az itt és most véget ért.

Köszönöm a miskolci közönség lelkesedését. A Miskolci Szimfonikus Zenekar és a Miskolci Nemzeti Színház vezetőinek támogatását, külön a színház minden dolgozójának zavarba ejtően odaadó áldozatvállalását, külsős munkatársaink színvonalas munkáját. A miskolci és az egész magyar zenésztársadalom mellett Kolozsvár, Kassa, Brno, Debrecen partnerségét. Valamennyi alkotónak és fellépőnek a közreműködést. Üzleti partnereinknek a sikeres együttműködést.

Köszönetet mondok Hegyi Árpád Jutocsának és Müller Péter Sziáminak a fesztivál megalapításáért. Marton Évának, Vásárhelyi Gábornak és Szőcs Gézának támogatásunkért. Bátor Tamásnak és minden ügyvezetőnek kezdeményezésünk sikeres folytatásáért. Köszönöm minden döntéshozónak, aki egyengette a fesztivál útját. Kiemelten Rockenbauer Zoltán és Balog Zoltán miniszter uraknak, Hoppál Péter, L. Simon László és Fekete Péter államtitkár uraknak. Kobold Tamás, Káli Sándor, Kriza Ákos és Veres Pál polgármester uraknak, Fedor Vilmos alpolgármester úrnak. Végül és elsősorban pedig az én drága Csapatomnak, akikkel jóban-rosszban összetartottunk: Frecskó Lenkének, Szakács Sárának, Farkas Beának, Vaszily-Szabó Nikolettnek, Seres Ildikónak, Zeke Editnek, Gyetvai Dánielnek, Méhes Lászlónak, Létai Rékának.

És mindenki másnak, akit méltatlan módon most elfelejtettem megemlíteni.

Egyáltalán: köszönöm ezt a húsz évet.