A világhírű cseh rendező legújabb filmje, az Őfelsége pincére voltam budapesti bemutatójára érkezett. A Kempinski különtermében adott fárasztó rádió- és tévéinterjúi után a hotel halljában, okkersárga színű, süppedős kanapén kényelmesen elnyúlva válaszolt a kérdéseimre.

Meg szokta nézi saját korábbi filmjeit?

Nem, soha. Bár húsz éve egyszer megtörtént. Madeira szigetén voltunk, ahol vagy százötven amerikai, francia, angol és orosz filmrendező jött össze. Az egyetlen moziban az én filmemet, a Szigorúan ellenőrzött vonatokat vetítették.

Képes elfogulatlanul, laikus szemmel, egyszerű nézőként szemlélni mások filmjeit, vagy csak szakmai szemüvegen át? 

Ha egy film vagy jelenet rossz, azt természetesen rögtön látom. Az igazság az, hogy én nem járok moziba, inkább otthon nézem meg a filmeket, és ha nem nyúlok a távkapcsolóhoz, akkor az már egyértelműen azt jelenti, hogy érdekel. Woody Allennél például soha nem pörgetem föl a filmet, azt egyetlen lélegzetre végig tudom nézni. De be kell vallanom, a filmek többségét húsz perc alatt végignézem.

DVD-t néz, vagy videót is? 

DVD-t, de videóm is van természetesen, bár már régen nem nézek videofilmeket. Több mint ezer videokazettát adtam oda a Filmművészeti Főiskolának, mert már egyszerűen nem volt helyem.

Mit szólt, megdöbbentette, hogy az Úristen ugyanazon a napon szólított magához két nagy rendezőt, Antonionit és Bergmant? 

Boldog vagyok, hogy rám nem gondolt az Úr, hogy engem kihagyott.

Melyikükhöz áll közelebb, vagy melyikükről tanult többet? 

Fellini áll hozzám a legközelebb, hiszen őt szórakoztatta a film. Bergmant tisztelem, de nem mindig értem őt, nem vagyok az a típusú ember, aki akkor boldog, ha szenved a létezése miatt. Én úgy gondolom, hogy az élet bizonyos örömöket hordoz. Bergman viszont bűnként könyveli el az örömöket, az élet örömeit, ellentétben Fellinivel. Antonioni pedig…, nem igazán értem őt, soha nem is értettem. És az az érzésem, hogy őt talán senki sem érti, bár ezt senki nem akarja bevallani.

Az Őfelségében a külföldi színészek mellett több, korábbi filmjeiből ismerős arc is felbukkan. Mi motiválja, amikor kiválasztja a színészeit? Vagy csak arcokat, karaktereket keres?

Ez megérzésként működik nálam. A történet mellett a színész a legfontosabb alkotóeleme a filmnek. Az ő tekintetén keresztül jut el a történet a nézőhöz, tehát kell, hogy hordozzon valami érdekeset az arca és a tekintete, és legyen benne valami sérülékenység. Hiszen éppen az érzékenysége által kerül hozzá közelebb a néző. Ezért elsősorban azt keresem a színészben, a színészemben, ami sugárzik belőle, és nem a figurát látom meg benne elsőként. Azt, hogy a kamerától függetlenül is működik-e, amit majd sugároz a kamera előtt. Vannak ugyan nagyon jó színészek, akik azonban semmivel sem többek annál, mint hogy jó színészek. Ezért aztán nagyon kevés amerikai színész van, akivel én dolgozni tudnék, mert többségüknél azt érzem, hogy nagyon valamilyenek akarnak lenni. Mintha egyfolytában azt mondanák: „nézzetek rám, nézzetek rám”, ez az énközpontúság dominál náluk. Számomra pedig Hrušínský – vagy éppen Bán János – az igazán természetes ember, természetes színész. 

Ha már Bán Jánost említette, őt például mi alapján választotta ki, hiszen magyar színész. Látta valamiben? 

Nem, nem láttam filmen, hanem amikor Gyarmathy Lívia Minden szerdán című filmjében játszottam, akkor ismerkedtünk meg. Később pedig rendeztem is a Katona József Színházban.  

Tehát a közös munka?

Igen, és ő hordozza is magában azt a fajta sérülékenységet, amire én vevő vagyok.

Ami valami emberi plusz, a személyiség a nagy színészeknél?

Igen, a karizmájuk, mert karizmatikusak. Nem is kell, hogy nagy színészek legyenek.

A Tíz perc: gordonka című sketchfilmmel méltó emléket állított Rudolf Hrušínskýnak. A mostani filmjében mit játszana?

Ha élne, bármilyen szerepet eljátszhatna a filmemben. Hrušínský talán még az önmagát málnaszörppel leöntő Jaruška, a szép szőke lány szerepét is el tudta volna játszani.

1966 óta filmes karrierjével párhuzamosan színházban is folyamatosan játszik és rendez …

Bocsánat, 1965 óta.

…akkor téved a lexikon. 

Decemberben volt a bemutató.

Arra akartam rákérdezni, vajon színházi repertoárja sokszínűségével szemben filmesként miért elsősorban cseh irodalmi adaptációkat készít?

Egyrészt a cseh darabok közül nagyon kevés az, amelyik színházban bemutatható. Másrészt a filmben a gyökerek sokkal mélyebbek, ott sokkal több dologhoz kell érteni. Ezért ha például francia filmet rendeznék, bizonyára kozmopolita módon rendezném meg a filmet, és semmiképpen nem franciául, hiszen én cseh vagyok. Azért rendezek cseh filmeket, mert én a cseh mában, a cseh jelenben gyökerezem.

Pedig van példa a cseh irodalomból és filmművészetből, hogy egy művész nyelvet, kultúrát vált.

A Švejket is filmre vitték az oroszok és a németek is, de mindkettő kudarcot vallott, nem is szólva arról, milyen filmet forgattak az amerikaiak a Háború és békéből.

Henry Fonda mint Pierre Bezuhov…

Rendben van, gyönyörű szép, oké, de limonádé lett az egész.

Azért is említettem a színházat, mert 1968 után talán a túlélés lehetőségét kínálta önnek és számos kollégájának. Az sem magától értetődő, hogy egy rendező színész is.

Eredetileg színházi rendezőként akartam dolgozni. Csak azért lettem filmrendező, mert nem vettek fel színházrendezői szakra. Tehát végzettségem szerint én színházi rendező vagyok… bocsánat, végzettségem szerint filmrendező vagyok, de most már úgy érzem, jó is, hogy nem végeztem színházrendezői szakot, így aztán nem „intellektuális” módon rendezek a színházban. 

Ez még mindig nem válasz arra, hogy színész is, mégpedig gyakran foglalkoztatott…

Nem tartom színésznek magam, nem vagyok profi színész, csak az a szerencsém, hogyha színészként alkalmaznak, mindig olyan filmben játszom, amelyik sikeres. Nincs meg a kellő „felszereltségem a színészi hivatáshoz”, sőt, még a műveltségem sincs meg hozzá, de nagyon szeretek színészkedni, és továbbra is amatőr színésznek tartom magam. Néha jól fizetett amatőr színész vagyok. Játszottam egy tévésorozatban, és olyan hülye szerencse ért, hogy ezt a nem jó tévésorozatot gyakran vetíti a cseh televízió, és azóta is küldenek nekem jogdíjat. Rendezőként sosem kapnék ennyi pénzt egy munkáért.

A Gyöngyök a mélyben-t, az egykori cseh újhullám manifesztumának is tartják. Mit gondol, Hrabalon kívül mi volt a közös az újhullám alkotóiban? A szemlélet? A mesterek?

Nem szívesen elmélkedem erről a kérdésről. Mindannyian találkoztuk Hrabal úrral, mindannyiunk számára szerencsés volt ez a találkozás, mindannyian szerettük őt, ami számomra annyit jelent, hogy mindenki megtalálja a magáét, a maga számára fontosat Hrabal műveiben, tehát mindenki forgathatja. Nagyon sajnálom, hogy Ivan Passer, Evald Schorm és Milos Forman soha nem forgattak Hrabal művei alapján. Ha azt kérdezi, hogy mi kötött össze bennünket, hogy mi a közös bennünk, természetesen, ami a temperamentumunkat illeti, mindannyian mások voltunk, más családból jöttünk. Věra Chytilová ráadásul vidékről jött. Schorm is. Én polgári családból származom, Forman pedig árvaházból. De mindannyian egy időben éltünk, egy időben voltunk fiatalok, ugyanabban a katlanban főttünk, és nem láttunk tovább, mint a cseh határ, azt olvastuk, amit olvashattunk, mindannyian ugyanabban a korban éltünk, amelyet egyikünk sem szeretett. Ugyanazokat a filmeket néztük, ugyanazokat a lapokat olvasuk, más filmek, más lapok nem voltak. Amikor megjelenhetett Hemingway, Kafka, akkor mindannyian Hemingwayt és Kafkát olvastuk. Mindannyiunknak ugyanolyan volt a neveltetése és mindannyiunkat ugyanaz az ellenállás fűtött a kötelező dolgokkal szemben. Ma az a gond, élhetünk ugyanabban a korban, lakhatunk ugyanabban az utcában, mégis mindenki mást olvas, mást néz az interneten, mindenkinek más az esztétikai neveltetése – ez egy új Babilon.

Ez azt is jelenti, hogy ha nem lett volna az a fajta, Kelet-Európa többi szocialista országában is jellemző nyomás, akkor nem születik meg a cseh újhullám?

Talán nem. Igen, talán ezek a dolgok valóban szükségesek voltak a cseh újhullám megszületéséhez. Látom a mai fiatal filmeseken: mindenki más – ez így rendben is van, de nincs közös akaratuk! Nem tudnak összefogni az árral szemben…

A közös akaratot nevezi meg mint legfontosabb azonosságot?

Igen. Az a folyó, amelynek a két partja közel volt egymáshoz, és ugyanabba az irányba folyt. Ma a folyó deltájában élünk. Higgye el nekem, én tényleg boldog vagyok, hogy akkor születtem, amikor.

Sokat változott a film technikája, dramaturgiája is. A film mindig is használt trükköket. Az ön új filmjében is vannak digitális trükkök.

Igen, de úgy gondolom, hogy a dramaturgia meg hiányzik belőlük.

Hogyan viszonyul ehhez az új technikához? Arra gondolok, hogy például a régi fekete-fehér filmeket digitálisan kiszínezik. Milyen lenne például a Szigorúan ellenőrzött vonatok kiszínezve? 

Nem tetszene, egyáltalán nem tetszene! A kérdés az…, bizonyos fokig a technika lehetőségeket ad, lehetőséget teremt, a digitális technika is, de meg kell húzni a határt. És tudni kell, mi az, amit egyáltalán nem vesz igénybe az ember. Hiszen a folyónak partra van szüksége, szilárd partra. A teljes szabadság élvezete soha nem jár olyan eredménnyel, mintha partok között tereljük az életünket. Hiszen sok minden kifolyik az ujjaink közül, hiszen ha mindent akarunk, minden úgysem sikerülhet. A nézőnek bizonyos szabályokra, szabályszerűségekre van szüksége, amelyeket megért, és amelyekben meg tud kapaszkodni.

Itt megint a dramaturgiánál vagyunk.

Igen. Nincs, ma nem létezik dramaturgia.

Hogyan érinti, hogy az irodalmi forgatókönyvek helyét átveszik a megfilmesített képregények, és a köznyelv átveszi a megemelt irodalmi nyelv helyét? Hrabal lassan majd érthetetlen lesz.

Sajnos az irodalom, mint olyan, el is tűnik az életünkből. Nagy bánatomra egyre kevesebben olvasnak. A filmből voltaképpen film születik, a filmesek már Tarantinótól tanulnak, nem Dickenstől és nem Balzactól. A filmnek nincs közös esztétikája más kulturális műfajjal. Egyre többen fordulnak például Tarantino felé. A mi időnkben ott volt a Biblia, az összekötött bennünket, aztán jött az irodalom, Balzac, Dumas, Tolsztoj. 

A klasszikusok…

Mindannyian tudtuk, miről beszélünk, miről beszélnek ők. Ma semmi sem köt össze bennünket. Mindenki máshonnan merít. Különböző „anyatejet” kapunk, ezért sem értjük egymást. Arisztotelész tétele, hogy a dráma a kezdet, a folytatás és a vég, hogy létezik egyfajta egység. 

Hármas egység – no, az sincs. Új dramaturgia van.

És ez hova vezet? Csak nézünk, bámulunk, de nem éljük át az eseményeket, csak az effekteket kapdossuk.

Önmaga által sokat emlegetett lustaságán túl ez is hozzájárul ahhoz, hogy egyre kevesebbet forgat, és mintha egyre távolodna a filmkészítéstől?

Á, én gyerekkorom óta lusta vagyok, ez nálam természetes emberi tulajdonság. 

Hogyan befolyásolja az új technika a már elkészült filmeket? Arra gondolok, hogy a Mesés férfiak kurblival-ban van az a jelenet, amikor a napfény segítségével üveglemezről nagyításokat készít. De említhetném Antonioni Nagyítás című filmjét, ahol hosszú képsorok olyan fotótechnikát mutatnak, amely mondjuk tizenöt év múlva már egész egyszerűen érthetetlen lesz az akkori nézőnek.

Igen, de ne felejtsük el, hogy mindez új lehetőségeket is hoz. Amikor kurblis volt még a filmes művészet, azt gondoltuk, hogy azzal mindent elérünk. Megállt a kurblival, újra tekerte, és egyszer csak észrevette, hogy valami beugrott a képbe, s ez érdekes volt. Játszottak a kurblival, új lehetőségeket fedeztek fel. Ma ugyanez a digitális technika – játék. És ezt a játékot úgy kell használni, hogy továbbra is érdekes maradjon, ne csak a játék funkcióját töltse be, hanem legyen még benne valami plusz. Itt van a kutya elásva, ezzel bárki játszhat, bárki tekerheti, ha úgy akarja. Pár ezerért mindent lehet venni, kamerát, számítógépet, bármit, s bárki lehet filmes. De itt bent [mutatóujjával a halántékára bök], itt kell, hogy legyen valami hozzá – egyébként nem működik a dolog.

Mire gondolt, mi volt az első reakciója, amikor meghallotta, hogy Hrabal jelentett az egykori állambiztonságnak? Ő maga vallotta be, hogy ügynök volt.

Dehogy volt ügynök! Dehogy jelentett! Ő ilyet nem vallott be, ez hülyeség! Írták róla, de nem igaz! Nem volt ő ügynök soha. Felülbírálták és felülvizsgálták ebben az ügyben, ugyanúgy, mint Havelt. Később kiderült, hogy senkit nem adott fel, nem súgott be, nem követett el semmi ilyesmit. Sajnos ma ilyen időket élünk. Az én egyik barátomról most „ki akart derülni”, hogy ő is besúgó volt. És amikor az ember elolvassa a cikket, kiderül, hogy nem is jelentett, csak egyszerűen ki akartak belőle annak idején csikarni valamit, de ő nem volt ügynök. mégis már a felcímekben úgy jelenik meg, hogy igen, ő együtt dolgozott a titkosszolgálattal. Ezt csak azért röppentik fel, hogy eladják a lapokat, mert ha az igazat írnák meg, hogy senkiről nem jelentett semmit, akkor nyilván nem adnak el annyit azokból a lapokból. És az a szörnyű, hogy komoly lapok is beleestek ebbe a csapdába, hogy ma már így adnak el újságokat. Ezt az embert megvádolták, s vannak olvasók, akik csak a felcímeket olvassák el, a hitelt adnak annak, amit azok állítanak. S mindez csak azért, hogy pár ezerrel többet adjanak el egy lapból. Még egyszer mondom, Hrabal soha nem volt besúgó, nem is tudom, hogy aki ezt leírta, egyáltalán honnan szedte, hogyan volt bátorsága ilyet leírni. Nem, nem és nem!

Egy általa írt Áprilka-levélre alapozták ezt.

Az igaz, hogy kihallgatták őt. Lehet, hogy valamit alá is írt, de semmiképpen nem azt, hogy valakiről köpjön. Az a szörnyű, hogy azokról az emberekről írnak, akiket berángattak a rendőrségre, de azokról, akik berángatták őket, azokról hallgatnak.

Akárcsak Magyarországon.

És azokról, akik valóban köptek, nem igazán írnak.

Nálunk is így van.

Botrányt akartak kavarni körülöttem, mondván, hogy én is aláírtam az Antichartát. Azért, hogy továbbra is dolgozhassam. Csakhogy azok a szerkesztők, abban az újságban, meg a főszerkesztő is, 1989-ig a Csehszlovák Kommunista Párt tagjai voltak! És az nemcsak egy aláírást jelentett, hanem gyűléseket, sok minden egyebet is, amit elkövettek – mindent. De engem egy aláírás miatt akartak botrányos helyzetbe hozni.

Tudom, a díjak nem fontosak, de gondolom, mégiscsak komoly elégtétel, amikor 1990-ben az Arany Medvét a Pacsirták cérnaszálon című filmért megkapta.

A csoda az volt, hogy Berlinben ezt a húsz éve elkészült filmet teljesen friss alkotásnak tekintették. Nem hitték el, hogy ezt én húsz évvel korábban forgattam. Egy szerencsém volt, hogy a film egyik szereplője, Václav Neckář, aki a Szigorúan ellenőrzött vonatok-ban a forgalmistát játssza, ott volt velem, és rajta, az ő arcán le tudták mérni, hogy valóban húsz esztendő telt el. Hogy ez a film, bár élő, mégis húsz évvel korábban született.

Az Őfelsége pincére voltam-ban nagyon szépek a lányok. Látszik, hogy nem manökenek. Hol találta őket?

Sok csajt behívtunk, és én válogattam. Akkor egy pillanatra sajnáltam, hogy már nős vagyok. De valóban nagy szerencsém volt a lányokkal is, az az igazság, hogy nekem erre jó szimatom van.

Új filmjében a csokoládégyárból elküldött lányról azt mondja a narrátor, hogy nem lesz boldog, de szomorúan szép élete lesz. Ez mintha egy kicsit Hrabalt, a művészetét és Jiří Menzel világát is összefoglalná.

Igen, ez valóban ott van a regényben, és valóban Hrabal vallomása volt a lánynak, és az az érzésem, hogy ő ezt egykor meg is élte. Nem légből kapott figura. Biztos, hogy bizonyos mértékig, amit a nőkről ír, illetve azokról a kalandokról, amelyek a filmben megjelennek, azokat ő át is élte.