Beszélgetés Kincses Réka író-filmrendezővel elvágyódásról, a saját közeg szabadságáról, a nyelv megőrzésének nehézségeiről és készülő alkotásokról.
Húsz éve él, dolgozik Németországban. Megesik, hogy ennek ellenére a nevéhez kapcsolják a kelet-európai jelzőt?
Németországban politikailag nem korrekt megjelölni az ember származását, ezért erre nagyon ügyelnek. Ha valaki Németországban él vagy német állampolgár – legyen sötét bőrű vagy ázsiai –, az német.
Ez a magánéletben is igaz?
A magánéletben rá szoktak kérdezni. A kelet-európaiakkal szemben nincsenek gátlásaik. Ha afrikai származású lennék, jobban ügyelnének, hogy ne kérdezzék meg, honnan származom. A külföldieknek rengeteg kategóriája van, és mindenki másféle bánásmódban részesül. Ha nem is tudatosan, de az emberekben reflexszerűen élnek előítéletek, különböző kultúrákról alkotott képek. Romániára még mindig kicsit összerezzennek, aztán megpróbálnak jó képet vágni hozzá. Magyarország egy fokkal jobb reakciót vált ki, az aktuális politikai helyzet ellenére. A bevándorlók között is hierarchiák léteznek, ezek bonyolult rendszerek.
Az alkotásaiban sokat foglalkozik a bevándorlás, elvágyódás-hazavágyódás témájával. Ez az otthonhoz fűződő különös viszony évtizedek múltán is megmarad?
Ez mindig attól függ, hogy az emberben mennyire erős az indíttatás, hogy elmenjen, és huzamosabb ideig máshol éljen. Az elvágyódásnak számos oka lehet, és ezek általában összekapcsolódnak. Nem egy esetben a gyökerek – társadalmi, politikai, történelmi vagy családi okok miatt – komolyan sérültek. Másokat csak a kíváncsiság, a fiatalos lendület hajt, ha ez elmúlt, hazamennek, és békében élnek otthon. Azt is látom, hogy egyre több ember érez késztetést, hogy elhagyja a saját kultúráját.
Korábban beszélt arról, hogy Önben mindig nagyon erős volt az elvágyódás.
Igen, több oknál fogva. Egyrészt egész generáció elvágyódásáról beszélünk. Számunkra, akik a diktatúra zárt világában nőttünk fel, az utazás, a világ megismerése jelentette a vágy titokzatos tárgyát.
De volt, akinek Budapest már a szabadságot jelentette, és nem ment tovább Nyugatra.
Igen, a kollektív okok mögött mindig ott lapulnak a személyesek: a családhoz és a tágabb közösséghez való viszony, a temperamentum, a sors, de a véletlen is. Sok érthető és legalább ugyanannyi érthetetlen tényező dönti el, hogy valaki Budapestig vagy a világ végéig megy. A temperamentum már gyermekkorban megnyilvánul: akadnak gyerekek, akiknek kihívás az ismeretlen, akik minden fára felmásznak, mások óvatosak, és félnek az új dolgoktól. Ha egy kalandvágyó ember kerül szűk, zárt környezetbe, akkor az még inkább felerősíti benne a szabadság, a világ megismerése iránti vágyat.
Ön mindig a kalandvágyók csoportjába tartozott?
Legalábbis a kíváncsiak közé. Mindig nagyon érdekelt, mi van azon túl, amit ismerek. Éppen ezért máig csodálkozom, ha azt látom, hogy valaki minden elvágyódás nélkül leél egy életet ugyanabban az utcában. Mint például az Anyukám. Bár sokszor irigylésre méltó, ha valaki elégedett azzal, ami van, és nem rohangál elérhetetlen célok után. Nagy erő van abban, ha valaki a saját közegében leli meg a szabadságot.
Színházi rendező, író nagybátyja, Kincses Elemér miatt gyermekkorában a színház volt a meghatározó művészeti ág. Miért választotta Berlinben mégis a filmes képzést?
Ennek egyszerű, gyakorlati oka volt. Amikor elhatároztam, hogy felvételizem, már kifutottam a színházrendező szak jelentkezési határidejéből, és nem akartam még egy évet várni.
Jól beszélt németül?
Hétéves koromtól tanultam németül, ezért a nyelv nem jelentett akadályt. Most viszont, amikor magyarul beszélek, néha keresem a szavakat, vagy olyan kifejezéseket használok, amelyeket németből fordítottam le, és nem veszem észre. Németül tanultam meg a szakmát, a személyiségfejlődésem egy részén is német nyelvű közegben mentem keresztül.
Írásnál erre tudatosan figyelnie kell?
Az írott nyelv könnyebb, és nehezebb is elfelejteni. A beszélt nyelv jelent komolyabb kihívást, mert élő, állandóan változik, alakul, áramlatoknak, divatoknak van kitéve, új kifejezések születnek, mások kimennek a divatból, és egyszer csak azt veszed észre, hogy kicsit avítt nyelvet használsz.
Rendszeresen dolgozik Erdélyben, Budapesten: tehát nem került ki a magyar kulturális vérkeringésből.
Szerencsére. Számomra ez nagyon fontos. Mégsem úgy vagyok része a magyar kulturális életnek, mint az otthon élők. Ha kiélezett, vitás kérdésekhez szólok hozzá, megjegyzik, hogy nem tudod, mert nem vagy benne, kívülről nézed. Pedig ez nagyon érdekes perspektíva, érdemes odafigyelni, hogy mi látszik kívülről.
A munkáiban nyíltan, őszintén beszél olyan kérdésekről, amelyekről ma színpadon, filmen nem mindenki mer kendőzetlenül szólni.
Az a tapasztalatom, hogy van az őszinteségnek olyan formája, amely az emberekből alapvetően elfogadást és rokonszenvet vált ki. Talán mégiscsak a szándék a döntő. „El kell döntened, hogy a probléma vagy a megoldás része akarsz lenni” – ez az egyik legjobb gondolat, amit Németországban tanultam. Ha a megoldás szándékával mondok valamit, azt érezni fogják, és a fogadtatás is pozitívabb. Sokszor nem tudatosítjuk magunkban, hogy a kommunikáció nyolcvan százaléka nem verbális, ezért rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítunk a szavaknak. Nem fogjuk fel, hogy ugyanúgy része a mondanivalónknak, amit a szavakon túl kommunikálunk. Vannak, akik nagyon radikálisan fogalmaznak, és radikális ellenállásba ütköznek. De azt is tapasztaltam, hogy radikálisan fogalmaztam, mégis barátságos fogadtatásban részesültem. Nem vagyok a buddhizmus szakértője, csak érintőlegesen foglalkoztam vele, de azt tudom, e vallás hívei úgy gondolják, mindig minden a szándék mentén dől el. Lehet, hogy igazuk van.
Amikor elkészítette édesapjáról, Kincses Elődről a Balkán bajnok című filmet, milyen szándék vezette?
A megértés szándéka. Nem akartam senkit se tisztára mosni, se befeketíteni. Egyszerűen addig kérdezősködtem, mígnem úgy éreztem, hogy most már értek valamit.
Két évvel ezelőtt egy játékfilmes terven dolgozott. Az megvalósult?
Azt a tervet – röviddel a cél előtt – elbuktuk. Ma már másként nyúlnék a témához, ráadásul a történet egy részét beleírtam a marosvásárhelyi Yorick Stúdió felkérésére született Borderline című darabomba. Ebből novemberben tartottunk előbemutatót, ám a premier a járványügyi helyzet miatt elmaradt, a próbafolyamat második hetében ütött be a koronavírus.
Az előbemutató felolvasószínház volt?
Nem. Úgy döntöttünk, hogy a megírt jelenetekre improvizálnak a színészek. Felvettük ezt a hatvanperces előadást, de már korábban, az írás közben is együtt improvizáltunk.
A Yorick Stúdiót alapító Sebestyén Aba felkérése úgy szólt, hogy az elvándorlásról írjon darabot?
Elvándorlás, migráció – ami számomra nagyon izgalmas téma. Sokszor beleütköztem, hogy azok is elutasítják a Németországba kivándorolni vágyókat, akik maguk is bevándorlóként élnek itt, vagy a gyerekeik költöztek ide. Hol a határ? Ki jöhet és ki nem? Egészen döbbenetes családi összeveszéseknek voltam tanúja 2015 óta, hihetetlen, milyen indulatokat vált ki ez a téma. A drámában arról van szó, hogy közeledik a klímakatasztrófa, és mi itt jövünk a kétnyelvű táblák problémájával… És lám, kitört a járvány. Ettől függetlenül persze – a kijárási tilalom alatt is – tovább ment az adok-kapok, a román elnök megint mondott valamit a magyarokra…
Magánemberként le lehet fejteni a kivándorlás kérdésének megítéléséről a politikai haszonszerzésre irányuló törekvéseket?
Úgy gondolom, csak létező problémákból lehet komoly ellentétet szítani. Ahol nincs nacionalizmus, ott nem lehet uszítani. Ez a kollektív tudattalanban létező reális probléma, amit a politika – pillanatnyi érdekei szerint – meglovagol. Nem hiszek az áldozati retorikában, amely szerint gonosz politikusok az orruknál fogva vezetnek ártatlan embereket. Szerintem a politikai elit nemcsak oka, hanem következménye is a társadalom állapotának, híven tükrözi, hogy az emberek nagy része hol áll. Ebbe a tükörbe kellene belenézni időnként. A kelet-európai tükör pedig azt mutatja, hogy bizonyos emancipációs és tudatosodási folyamatokon nem mentünk keresztül ezekben a társadalmakban. Rengeteg leragadás van, kommunizmus, 50-es évek, világháború, holokauszt, Trianon és így tovább, vissza egészen Mohácsig vagy ki tudja, meddig… Csupa félig megértett, nem igazán vállalt, fel nem dolgozott történet. Ez idővel változhat, ezért jó lenne megértéssel, nagyobb tudatossággal fordulni egymás felé, és megoldásokat keresni. Ehhez képest Magyarországon, és az erdélyi magyarság körében is, az emberek többsége egymással szembehelyezkedik, eléggé egyoldalú álláspontot képvisel, és ha valaki bemerészkedik középre, azt mindkét oldalról megtámadják. Kívülről legalábbis így tűnik.
A Szülőföld, szex és más kellemetlenségek című filmjének női főszereplője egyfolytában azon hezitál, hogy mégiscsak haza kellene költöznie. Önben nincs ilyen érzés?
Dehogynem. Az én hazaköltözésem úgy történt, hogy elkezdtem egyre többet dolgozni itthon. Bizonyos szempontból hazaköltöztem, de ennek még nincs vége, állandó hazaköltözésben vagyok. Fontosabb, hol van dolgom, mint hogy hol lakom.
/Indulókép: Részlet a Balkán bajnok című filmből. /
