Nagyon szeretem a sorozatot, a nyitottsága, sokszínűsége miatt – kezdi Bakó Levente –, hiszen a Művészetek Völgyében nagyszerűen megfér egymással a barokk zenei koncert, a sámántánc, a különböző komoly kerekasztal-beszélgetések vagy épp a kesztyűkészítés. Nagyszerű a helyszín, különleges a közönség, nem beszélve a rengeteg finom ételről, ami mindenfelé kapható. Bár az Ewaldra jellemző, hogy ahol két cintányért összeütnek az országban, ott már mindenütt felléptünk, különös, hogy a kapolcsi fesztivál eddig kimaradt. Saját társulatával az együttes minden tagja szerepelt már többször is a korábbi években, ahogy én is játszottam itt a Danubia Zenekarral, azonban kvintettként a július 22-i este lesz az első alkalom, amikor a Völgykomolyzene helyszínen muzsikálunk, s ennek a meghívásnak nagyon örülünk.
◼Az együttesvezető izgalmas műsort állított össze erre a fellépésre.
Idén huszonhat éves az együttesünk, így az utóbbi években már tényleg örömzenélhetünk, azaz a szervezők nem kérnek tőlünk konkrét programot, megbíznak az összeállításunkban – meséli a zenekarvezető. – S így mostanra kialakult egy negyven-ötven darabból, köztük több átiratból álló műsor. Sok idő, amíg létrejön egy jól felépített, s a közönség visszajelzéseiből is építkező program. Természetesen lényeges, hogy rendszeresen megújuljon a repertoár, de mivel nemrég a két trombita, a harsona és a tuba mellett egy szárnykürttel is gazdagodott a társulatunk, változott a hangzás is. A nyári esteken nagy szerep jut az operaslágereknek, köztük van Rossini Tell Vilmos-nyitánya, Bizet Carmenjének, s Borogyin Igor hercegének részlete, valamint néhány könnyedebb Gershwin-kompozíció. A VIII. Henrik korabeli táncfüzér, amelynek különlegessége, hogy nemcsak kvintettre, hanem trióra, kvartettre és duóra hangszerelt darab is szerepel köztük. Ezekkel a művekkel a rézfúvós zene finomságát, árnyalatait, a közös zenélésben rejlő építkezést szeretnénk megmutatni. Akad egyetlen perc hosszúságú duó, a tökéletes előadásához azonban szükség van a több mint negyedszázados tapasztalatra…
◼Az együttes története temérdek versenygyőzelemmel indult, s a társulat, amelyet 1996-ban verbuvált a Liszt Ferenc Zeneakadémia hallgatóiból Bakó Levente, a legelső esztendőtől komoly munkát fektetett abba, hogy világszintűvé váljon.
Kezdettől ez volt a célom – mondja határozottan. – Már Nyíregyházán, a szülővárosomban zeneiskolásként nagy álomként élt bennem, hogy életre hívjak egy nagyon jó fúvósötöst, ugyanis mindig lételemem volt a csapatjáték, s ahogy akadémista lettem, továbbra is ezen járt az eszem. Nemcsak a hangszeres játék számított, hanem a személyiség is, amikor összeállt az együttes. A mai napig nem tudom, mi volt az, amivel ezeket a tizenkilenc éves fiatalokat rá tudtam venni arra, hogy hajnaltól gyakoroljunk.
Gyakoroltunk a kollégiumi kazánházban és a Zeneakadémián, ahol rektori engedéllyel fújhattunk már reggel fél nyolctól, ez kellett ugyanis ahhoz, hogy a két trombita egy hangon szóljon.
Arra is képesek voltak a fiúk, hogy amikor az egyik versenyre utaztunk, a hosszú autóutat időről időre a parkolókban tartott háromóránkénti gyakorlással szakítsuk meg. S hiába rendezték tengerparton a megmérettetést, az én csapatom nem a strandon, hanem a szobájában, a kottáját bújva töltötte a pihenőidőt. Ez a temérdek, lehetetlen időpontban rendezett próba, az ünnepnap nélküli, folytonos gyakorlás, együttes játék meg is hozta a gyümölcsét, a sok-sok első helyezést. Az egyik győzelmet követően vettük fel kedves zeneszerzőnk, az orosz mérnök és építész, Viktor Ewald nevét. Néhány év elteltével megkaptuk a Liszt-díjat, majd következett a Junior Prima… Érdekes, valahogy a fejemben volt minden lépés a kezdetektől, tisztában voltam azzal, hogyan lehet építkezni. S már akkor is tudtam, hogy bár a nemzetközi versenyen elért sikerek sem könnyűek, az igazi kihívást az jelenti majd, hogy folyamatosan működjön a kvintett.
◼Mindegyikük hamar tagja lett valamelyik zenekarnak, Bakó Levente már több mint negyedszázada a Danubia Zenekar trombitaművésze, s az utóbbi években rendszeresen karmesterként is pódiumra lép.
Dirigensként is látom, hogy a kamarazenekari munka, amit folytatunk, nagyon jó hatással van a szimfonikus zenekari teljesítményre. Így szerencsére mindenki össze tudja hangolni a kvintettben folytatott tevékenységét a nagyzenekarival.
◼Abban, hogy az eltelt évtizedekben a legnagyobb fesztiválok kedvelt vendégei lettek, s bejárták a világot, fontos szerepet játszik Bakó Levente maximalizmusa is.
Most, negyvenöt évesen – mondja Bakó Levente – talán már nem biztosítok túl mindent úgy, mint korábban, de így is figyelünk az összes részletre. Még a legjobb helyekre is a saját kottaállványunkat visszük, éppen azért, hogy csak az előadásra koncentráljunk. Mindig arra törekszünk, hogy a vendéglátó ország ízlésének megfelelő repertoárt állítsunk össze, s emellett rendszeresen új színt vigyünk az együttes életébe. Ezért is érzem fontosnak az utóbbi években, hogy meséljek a művekről a közönségnek, s megosszak néhány, az együttessel kapcsolatos történetet. Így sokkal könnyebb megszerettetni a komolyzenét olyan publikummal is, amelyik ritkábban találkozik a mi műfajunkkal. Szeretem az ifjúsági koncerteket, a gyerekeknek a legjobbat kell adni ahhoz, hogy később közönséggé váljanak. Döbbenetes érzés az emberre szegeződő száz-kétszáz csillogó szempár, s az is, ahogy elcsendesednek még a legkisebbek is. Érdekes tapasztalatra tettünk szert, bármilyen beszélgetést, sugdolózást megszüntet, hogyha eljátszunk egy Bach-kantátát. A legnagyobb ramazurit is lélegzet-visszafojtott figyelemmé változtatják át a szerzeményei. Az ilyen pillanatokért érdemes muzsikálni, s ezt szeretnénk elérni az összes koncertünkön, minél többször…
◼Az építkezés ugyanis továbbra is folyik, próbáról próbára.
Végignéztem a Ferencsik Jánosról szóló dokumentumfilmeket – folytatja –, s a legendás karmester azt mondja az egyik beszélgetés során, hogy nem kell állandóan újat kitalálni és megváltani a világot. Egy idő elteltével a megszerzett tudást, bölcsességet, szakmai tapasztalatot kell kicsiszolni, akár a gyémántot. Ez a gondolata engem is helyre tett. Most már nem az a feladatom, hogy mindig valami újat találjak ki, hogy folytonosan újabb és újabb műveket tanuljunk, hanem azt a fajta hangzást szeretném tökéletesíteni, amely az Ewald Kvintett sajátja. A szakmabeliek úgy vélik, ha az Ewald megfúj egy akkordot, azt fel lehet ismerni, de ehhez kellett az eddig eltelt huszonhat év. Épp ezért már nem negyvennyolc magas C hangzik fel egy estünkön, hanem csak nyolc-tíz, azonban a harmóniák olyan összeszokottsággal szólnak, amire mindenki felkapja a fejét. S lényeges az is, hogy ennyi év elteltével is öröm legyen az együttes játék, a próbák sora. Együttesvezetőként erre törekszem a jelenlegi tagokkal: Tarkó Tamással, Sonkovics Lóránddal, Magyar Péterrel, Peresztegi Attilával. Ha például vidéki, ifjúsági turnéra indulunk, azt kérjük, hogy egy házban szállásoljanak el mindannyiunkat. Így hallom, hogy reggelente ki hogyan fúj be, de ami sokkal lényegesebb, az az, hogy én főzök a csapatnak, s minden este együtt ülünk a vacsoraasztalnál, és még mindig tudunk nevetni a húszéves poénokon is.
