Az amatőrség helyzete ma nem úgy fest, mint hajdan a pártállami kulturális életben, amikor a Népművelési Intézet filmművészettel is foglalkozó munkatársaként közelről láthattam az amatőr filmesek munkáját. Alaposan megváltozott azóta a státus jelentése.

Manapság szitokszó az amatőrség; legalábbis van egy negatív, elmarasztaló jelentése, hangulata. A XIX. század előtt aligha volt értelmezhető, ki az amatőr, ki a profi. Az amatőr, ha úgy tetszik, műkedvelő megkülönböztetés ott válik világossá, ahol profik léteznek. A profikat általában a felsőfokú képzettség, iskolázottság (nevezhetnék szakmaiságnak) különíti el az amatőröktől. A filmezésnek jó ideje van felsőfokú képzése; akik oda nem kerültek be, illetőleg valamilyen oknál fogva nem is akartak bekerülni, inkább a saját útjukat próbálták járni, azok amatőrök maradtak.

Eszerint a filmes amatőr attól amatőr, hogy nem végzett filmművészeti főiskolát, egyetemet. S diszkriminációs szabályként: nem tartozik szakmai főhatóság alá.

Ez a kiindulás, de érdemes körüljárnunk, ki az amatőr filmes, milyen alapállásból közelít a filmhez. Bizonyára a technika vonzza, amely közelebb viheti az általa valóságnak képzelt jelenségvilághoz, érez magában kimondandót, kifejezendőt, amire leginkább a film alkalmas.

Dékány István a Nagylátószög könyvbemutatóján
Fotó: Benedek Zsolt/MMA Kiadó 

 

Aztán ott van a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely: te profi vagy, ez a foglalkozásod, te amatőr, ezzel csupán szórakozol. Kérdés a nyilvánosság is, hogyan jutnak el majd a filmek a nézőkhöz. S nem utolsósorban a produktum technikai színvonala. 

 

A technikai ellátottsághoz nemcsak a film meg a felvevőgép tartozik hozzá, hanem az utómunkálatok is. Laboratórium kell, elő kell hívni a filmet, vágni kell, másolni…

Sokáig úgy látszott, mintha az Ofotért meg a Főfotó kvázi szívességet tenne azzal, hogy rendelkezésre áll. Pedig az amatőr filmezés profitot hozott ezeknek a cégeknek; jócskán vásárolták már a filmeket. Amikor 1966-ban megalakult az Amatőr Filmszövetség, rögtön felmerült, hogy a kereskedelemre nyomást kéne gyakorolni a választékbővítésben, hosszú ideig nem a kereslet irányított, hanem a kínálat; vagyis az volt, amit az Ofotért hajlandó volt behozni.

Ez a függés kétségtelenül akadályt jelentett. A profik számára megvoltak a technikai lehetőségek, eltekintve az ideológiai gátaktól elvileg azt csinálták, amire sikerült pénzt szerezniük. Az amatőr a saját zsebéből finanszírozott, következésképpen mozgékonyabb lehetett társadalmi kérdések megközelítésében.

A viszonylagos szabadság fönnállt az amatőr számára. Persze, erős belső cenzúra is volt. többé-kevésbé mindenki tudta, hol vannak az  ideológiai határok, ahogy a józan ész vagy az egyszerű paraszti ész diktálta, úgy közelítettek a témához. Példa erre Kovács Róbert Keserű víz című filmje: milyen dolog az, hogy valakinek az ötszázforintos téesznyugdíjából háromszázat le akarnak vonni bármilyen ürüggyel. Néhány esetre azért vélek emlékezni, amikor komoly vita volt; talán 1979-ben Dombóváron a Tejútrendszertelenség díjazását kifogásolta egy MSZMP-s apparatcsik, akkor éppen neked kellett helyre tenned.

Műtermi amatőrfilm-forgatás. Balról Dékány István, Tolnai Gábor, háttal Gulyás Gyula
Képforrás: Dékány István archívumából/engedélyével

 

Aztán Tarr Béla filmje, Az utca éneke ügyében Buglya Sándort, a szövetség főtitkárát és Zágon Bertalant, a Népművelési Intézet főelőadóját hívatták be a pártközpontba. Ők megkérdezték: tetszettek látni a filmet? Nem. Akkor miről beszélünk? Máskor az elvtársak meg akarták nézni a Sőn és grósz című filmet, nekem kellett elmondanom, hogy ez Ács Miklós filmje, s ő nem adja ki a kezéből. Próbálkozzanak nála, nekem nem adja ide. Belenyugodtak.

Visszatérve Kovács Róberthez: efféle „kis témát” profi filmes nem érzékelt, az amatőr filmes viszont ott volt, abban a közegben, ő rátalált. Ilyesféle volt számos amatőr film eredethistóriája. Belegondolok, amikor divat volt különböző kismesterségek lejegyzése, ők tudták legjobban, hogy náluk a faluban vagy a szomszéd faluban akad egy ilyen vagy olyan mester. Én nem tudtam Budapesten, hogy vannak még aranymosók – például, hogy konkrét filmre utaljak. Hajlamos vagyok a jelenséget második nyilvánosságként kezelni. Benne vagyunk a „boldog” Kádár-korban, a jó király birodalmában. Erre a másodlagos nyilvánosságra szükség volt, mert jelentősen korlátozták, hogy mit mondhatsz el. Egy amatőr filmessel nem lehetett mit csinálni…

Bizonyos értelemben hasznára volt a mozgalomnak, én úgy látom, hogy neves profik: Bán Róbert, Simó Sándor józan ésszel és segítőkészséggel álltak a mozgalom mögé, bizonyos értelemben felelősséget is vállaltak érte. Zsűritagként szakmai kérdésekről beszéltek, nem cenzorok voltak. Simó Sándor Siófokon az országos fesztiválon jelentette ki: Lehet, hogy a profik jobb filmeket csinálnak, de biztos, hogy akik itt vannak, azok jobban szeretik a filmet, mint a profik. Az amatőr filmnek megvan a sajátos társadalmi, történeti beágyazódása, s akkoriban elvártuk ezektől a filmektől, hogy arról szóljanak, amit a profi filmek elhallgatnak. Ugyanakkor az amatőr film fölfutása összekapcsolódott a magyar film fölemelkedésével.

Szól a könyv a vizuális nevelésről. Arra bizony a képzőművészet, a fotózás terén is rászorult az ország.

Sikerült a népművelési intézményrendszert az amatőr filmes mozgalom mellé állítani, Zágon Bertalannal elég sok vitánk volt, mégis ő integrálta az amatőrfilm-mozgalmat a népművelésbe. Az intézetnek olyan hatása lett a megyékre, hogy belátták, lehet és kell ezzel foglalkozniuk, sőt valami pénzlehetőséget is juttatott a feladathoz. Megítélésem szerint ez jelentős lépés volt.

Az országban megerősödtek a csoportok vagy a klubok, jócskán akadtak helyek, ahol rendszeresen amatőr filmeztek. Gondolok Győrre, Nyíregyházára, Szentesre, de említhetem az ELTE-t is. Társadalmi tekintélye volt az amatőr filmes mozgalomnak.

Tulajdonképpen kikövetelték maguknak a szervezeti rendszert, s azt, ami megadta a savát-borsát, a bemutatkozásokat – a tájegységitől az országosig, az országostól a nemzetköziig. Elég hamar jött a Nemzetközi Amatőrfilmes szövetségi (UNICA) tagság, a nemzetközi tekintély, itthon pedig a profik fogékonyabbjai nem riválisokat láttak bennük, hanem örömmel fogadták a mozgolódást.

A Gulyás-testvérek Érted című amatőr filmjük forgatásán a Római-parton, 1968
Képforrás: Gulyás Gyula archívumából/engedélyével

 

Többségük odaállt az amatőr filmesek mellé. És az amatőrszövetség támaszkodott a profikra, Simó Sándor elnökként tekintélyt adott a szövetségnek, s a szemlék színvonalának garanciát jelentett, rangot adott a profi rendezők – Herskó János, Szabó István, Bíró Yvette, Ragályi Elemér, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc – jelenléte a zsűriben. És azt is tegyük hozzá, hogy a különböző népművelési fórumok hamar rádöbbentek, szerencsés dolog efféle rendezvényeket létrehozni, hiszen nagy közönségük van. Nem mellesleg a jelentős filmes személyiségek védőernyőt jelentettek. A hatalom sem a mozgalom kiiktatásán ügyködött, inkább a megnyerésén.

Szerettem az amatőr filmezést; szabad társadalomkritika volt abban a közegben, amikor egyébként nem volt szabad kritika, jobbára csak irányított. Az amatőr filmes világban különböző, ideológiailag rendkívül eltérő gondolkodású emberek dolgoztak. Kovács Róbert és – teszem azt – Oláh Imre között ég és föld volt a különbség, de akár a soproni Kárpáti György (névazonosság a 2023-ban kilencvenévesen elhunyt filmrendezővel), vagy Káldy László között is. Mindegyiket becsüljük a maga világában, de valóban egész mást csináltak, és ez volt a jó. Egyéniségek valamennyien.

Ahogy határozott személyiséget jelzett Tarr Béla említett filmje, a Vendégmunkások; arról szólt, miként élnek falusi emberek Pesten – a megélhetésüket keresve. Minden jóérzésű ember szíve elfacsarodik, ha nyomorult helyzetben lévő embereket lát.

Kárpáti György máig ott van filmjeivel Sopron közegében, ahol hivatása szerint orvos, s vetítéseit komoly érdeklődés övezi.

Mások meg átkerültek az amatőr mozgalomból a nagy, a professzionista filmezéshez. Az operatőr Gulyás János, aki már nincs köztünk, fivére, Gyula neves filmrendező. Tarr Bélát rangos nemzetközi és hazai elismerés kíséri. Ott a pályán Jeles András, Kardos Sándor, Timár Péter.

Nézzünk még szét az amatőr animátorok között. A pécsi Varga Csaba saját üzemet, saját stúdiót hozott létre, amely rengeteg embernek adott munkát. És nemzetközi programok befogadására is nyitott volt – halálig. Czakó Ferenc nemzetközi hírnevet szerzett homokanimációival, és a Kossuth-díjig szórta a homokot. A könyv 1989-ig foglalkozik az amatőr filmezés históriájával.

Addig létezett amatőr film, utána deklaráltan független filmnek nevezi magát, a mozgalmat elsorvasztották, és produceri irodákká alakultak át. Összegezve mégis úgy látom, mindenképpen beleszólt a mozgalom a filmes értékrend alakulásába. 1989 után megváltozott az értékrend, a hozzáállás az amatőrséghez, már nincs komoly választóvíz profi és amatőr között; a jót érdemes elkülöníteni a rossztól. Én sem vagyok híve, hogy igazán elválasszuk azt, ami lényegében inkább technikailag volt különböző, semmint lelkiségében, szellemiségében, irányultságában és társadalmi cselekvőképességében...

 

Nyitókép: Vágószobában, jobbra Dékány István
Képforrás: Dékány István archívumából engedélyével