– Sokakat régóta foglalkoztat az, hogy meséinknek lehetnek-e valós alapjai.
– Nem vagyok folklorista, csak egy mesemondó, de az elmúlt években megerősödött bennem a gondolat, hogy meséink nemcsak légből kapott történetek. Egy szibériai közmondás így szól, hogy ha nem ismered a fákat, eltévedsz az erdőben, ha nem ismered a meséket, eltévedsz az életben. Amikor ezt a közmondást megismertem, akkor döbbentem rá arra, hogy a mese funkciója végül is sokkal több, mint egyszerű szórakoztató műfajé. Ahogy pedig elkezdtem ebből a szemszögből vizsgálni a meséket, egyre mélyebb rétegeket fedeztem fel, olyanokat, melyek a mondák és a mítoszok világába vezettek. A múlt században sokan foglalkoztak ezekkel a kapcsolatokkal, mára azonban többnyire csak megmosolyogják az efféle megközelítéseket. Mégis én, aki a gyakorlatból érkezem, úgy gondolom, hogy egyes tündérmeséknek való alapja is van.
– Miért gondolja mindezt?
– Az ember tízezer éve óta ugyanolyan. Ugyanazok a kétségek gyötörték eleinket, amikor nyugovóra tértek, mint minket. Minden korban és minden nép a lét azonos nagy kérdéseire kívánt választ találni: születésre, életre, halálra. A mesék is ezekre a kérdésekre adnak választ a maguk módján. Ha jobban megnézzük, a mese alapvető funkciója nem a szórakoztatás, hanem az, hogy az ember számára bemutassa és megmagyarázza a körülötte lévő világot. A mítoszokhoz hasonlóan megvilágítsa az egyén és a közösség helyét. A mesék elvont képekkel, jelképekkel mutatják be a világot, és azokon keresztül kívánnak bátorítást adni, morális útmutatót nyújtani. A mese szimbólumainak a valóságos előképei olykor meg is fejthetők.
– Mire céloz egészen pontosan?
– Arra, hogy a mesék és a néphit, a néphiedelmek között vannak összefüggések. Mindenki előtt ismert, hogy a mesék aranyszőrű táltos paripája parazsat eszik. A táltos lovat ma kitalációnak tartjuk, holott nem biztos, hogy valóban az volt. Diószegi Vilmos mutatott rá arra, hogy a táltos ló nem más, mint a sámánok dobja. Alexandr Tavakat tuvai sámán ezt úgy fogalmazta meg, hogy:
Úgy használom a dobomat, mint egy járművet… Ez a paripa visz el a másik világba. Ott, abban az álomszerű lebegésben barátságos embereket, segítőkész állatokat és csodálatos virágokat látok.
A dobolás megkezdése előtt a sámán dobja bőrét a parázs felé tartotta, hogy az feszessé váljon. Így kezdődött meg az utazás, melynek eredményeképpen a révülő utasát elvitte a felvilágba, illetve az alvilága. Pont úgy, ahogy a tündérmeséinkben a táltos ló teszi a gazdájával. A magyar népmesében a táltos állatok lehetnek ökrök, bikák, kecskék és lovak, csupa olyan jószágok, melyből egykoron kiváló dobokat készítettek.
– Tud még hasonló példát mondani?
– Maradjunk a táltos lovaknál. Az aranyszőrű paripákat ugyancsak egyszerű mesének tartjuk, holott létezik egy közép-ázsiai lófajta, az akhal teke, példányai a legnemesebb jószágai voltak honfoglaló eleinknek is. Ennek a lónak a színe pedig arany. Ázsiában máig „mennyei lovaknak” is hívják őket. A középkori Szent László-legenda ábrázolásain lovagkirályunk lovának, Szögnek szinte mindig emberi tekintete van, mellyel a mester utalni akart a ló különlegességére, antropomorf jegyeire.
A Tizenkét hattyú című mese Skandinávia országaiban, Lengyelországban, Ukrajnában és idehaza is elterjedt. Van benne egy rész, ahol a királylány testvéreinek csalánból készít ruhát. Mesének titulálnánk mindezt, holott, bármilyen megdöbbentő, a bronzkortól ismertek a csalánból készült uralkodói ruhák. Ráadásul azokról a területekről, ahol egykoron ezeket a meséket is gyűjtötték.
– Ezekre az egykori üzenetekre miért vagyunk kevésbé fogékonyak?
– A mesék az emberi élet szentségét hirdették, azt, amely ma ezer sebből vérzik, mert nevetségessé, gúny tárgyává tették. Ezért van az, hogy sok mindent már nem értünk, egy olyan közismert mesében sem, mint a Babszem Jankó. Amikor a szülei valamilyen módon megtalálják, akkor csak akkora, mint egy babszem. Pont akkora, mint egy tizenkét hetes magzat. A régi korok emberei is tisztában voltak azzal, hogy az egy magzat, melyből egyszer ember lesz, és tudták azt is, hogy annak a kis embernek is van lelke. Meséinkben ez a lélek járja be az utat. Ma pedig sokan felszisszennek, amikor a magyar Alaptörvény kimondja, hogy az emberi élet a fogantatástól kezdődik, ezért védelmet és tiszteletet érdemel. Míg a mesében a gyermekáldásért imádkoznak, addig korunk embere gyakorta eldobja az életet. Hazánk sem tud elszámolni azzal a közel hétmillió abortusszal, amely az elmúlt hét évtizedben történt.
– Mit tehetünk annak érdekében, hogy jobban megértsük eleink meséit?
– Biztos, hogy egy kis elcsendesedés nem fog ártani. A televíziót, mobiltelefont is nyugodtan kapcsoljuk ki, figyeljünk egymásra. Ha ez megvan, akkor érdemes a sok apró részletet megfigyelni, értelmezni. Biztos vagyok benne, hogy számos kapcsolatra lelhetünk még, sőt személyre szabott üzenetet is kaphatunk a múltból.
A mesék nem egyszerűen kitalált történetek, hanem mindegyikben lehet olyan elem, mely az évezredek alatt szelídült fikcióvá.
Biztos vagyok abban is, hogy a múlt emberének a mese vigasz, támasz és útmutatás is volt egyben. Tanácsot adott olyan helyzetekben, amikor a kihívások kilátástalanná tették az életüket: légy jó, és megkapod méltó jutalmadat, illetve a jó végül mindig legyőzi a rosszat. A legfőbb útravaló talán mégis az, hogy soha se add fel! Ezt pedig a mai napig nemcsak, hogy érdemes a tarisznyánkba tenni, de meg is kellene fogadni.
– Lehet, hogy csak ennyi a baj?
– Számos lelki megbetegedésért a közösségnélküliség, a magány a felelős. Mai világunk kiüresedése és reménytelensége továbbá abban áll, hogy kevés mesét hallottunk. Ma már nem nagyon bízunk abban, hogy győzhet a jó. Tömegek utasítják el a védőoltásokat, mellyel véget érhetne a járvány, sokan szoronganak egy közelgő klímakatasztrófa miatt. Tüntetni tudnak, de azt nem hiszik el, hogy együtt képesek vagyunk jobbá tenni világunkat. Az átmeneti előnyökért sokan elhagyják a jóságot, és úgy akarnak győzedelmeskedni, hogy arra túl sok morális alapjuk igazából nincs. Ez pedig nem jó így. Nem elszigetelt sikeres emberekre van szükség, hanem életerős közösségekre, amik képesek meghallgatni egymást, tanulni eleink életéből és tapasztalatából. A mesék ilyen követendő példákat fogalmaztak meg mindenki számára. Hiszem, hogy egyfajta lelki megerősítők voltak, melyekre ma is nagy szükségünk van. Olyan iránytűk, melyek sokaknak mutathatták meg a kiutat a szorult helyzetekben. A mesék elhitették eleinkkel, hogy ha sötétség is van, akkor is higgyük el, hogy jönni fog a világosság. Karácsony előtt a legsötétebbek a téli éjszakák, de hinni kell a megszületendő Jézusban, a világ világosságában. A sötétből születik meg, mégis magával hozza számunkra azt a fényt, amire belül mindannyian várunk.
