Érdemes hát átgondolni, honnan indult és hová jutott ez a nagy ország! A kapitalizmus reformjai a XX. században a munkakörülmények és az életszínvonal jelentős emelkedését hozták. Bár a társadalmi feszültségek ezt a századot is jellemezték, mégis, a második világháború utáni időszakban a világ fejlett országaiban olyan dinamikus volt a gazdasági növekedés, amelyből a dolgozó rétegek is többé-kevésbé arányosan részesedhettek.
Walter Eucken, a freiburgi iskola megalapítója elutasította mind a gazdaságszervezés központilag irányított rendszerét, mind a teljesen szabad piacgazdaságot. Úgy vélte, a magára hagyott laissez-faire gazdaság hatalmi csoportok uralma alá kerül. A monopolista tendenciák megakadályozását fontosnak tartotta.
Alapvető szerepet tulajdonított az államnak a gazdálkodás keretfeltételeinek kialakításában. A munkapiac szabályozását különösen lényegesnek vélte,
s jogosnak látta, hogy a szakszervezetek hozzájáruljanak a munkások helyzetének javításához.
Európában az erhardi reformlépések, amelyek ezt az elképzelést továbbfejlesztve valósították meg, olyan fejlődést indítottak el, amelyet gazdasági csodaként tart számon a világ. Ez a gazdasági modell szociális piacgazdaság néven vonult be a történelembe. A szociális piacgazdaság rendszere elvileg minden piaci szereplő szabadságára ügyel, és egyidejűleg törekszik a társadalmi kiegyenlítődésre. Azon a közgazdasági elven alapul, hogy a piaci szereplők között elsősorban az ármechanizmus teremti meg a konszenzust: ha szűkösek a javak, nő az áruk, de ezzel a termékek kínálata is. A termelők költségtakarékos megoldásokra törekszenek, s ez a termelőeszközök hatékony felhasználását teszi lehetővé; végső soron ez a felhasználók számára előnyös árakat eredményez. Ily módon a piac szociális funkciót is betölt.
Az elmélet elemei közé tartoznak a flexibilis árak, a verseny, a nagy cégek hatalmának kontrollja, a nyitott piacok, az alacsony infláció, a magántulajdon, a vállalkozói szellem, a szerződéskötési szabadság. Ugyanakkor
a rendszer eleme egy jelentős újraelosztási mechanizmus is, a társadalombiztosítás,
a szociális támogatások, lakástámogatások
stb. formájában. Mindezek az elvek a német jogrend számos elemében megmutatkoznak. Ezek az elemek komplex rendszert alkottak. Nézzük meg kicsit részletesebben!
Legfontosabb jellemzője a szociális piacgazdaságnak, hogy nem shareholder (részvényesi), hanem stakeholder (érdekeltségi részesedési) kapitalizmus volt. A cégek nem a legmagasabb profitabilitásra, hanem a biztonságos, fenntartható gazdálkodásra törekedtek. Szép példája a stakeholder szemléletnek, amelyet bankfelügyeleti elnökként tapasztaltam, hogy a bankok számvitele előírta a legnagyobb óvatosság elvét. A kintlévőségeket mindig a legalacsonyabb áron kellett kimutatni, így azok értékváltozása nem okozhatott kedvezőtlen meglepetést. Ez azt is jelenti, hogy szerényebb osztalékkal kell beérniük a német shareholdereknek. (Bár az erős tőketartalékok miatt részvényük értéke nagy, kár tehát nem éri őket.)
Nem úgy van, mint Amerikában, ahol a könyv szerinti értékelés az előírás, és emiatt hirtelen bankrohamoknál az eszközértékesítés nem ad elegendő fedezetet a betétesek kielégítésére. (Lásd a Silicon Valley Bank csődjét 2023-ban.)
Németországban a vállalatoknál is hasonló a helyzet, a hosszú távú érdekeltség volt az elsődleges.
Nem is cserélődött le harminc év alatt sem – szemben Amerikával – a vezető cégek listája!
A vállalati fejlődés fő forrása az önfinanszírozás, a visszaforgatott nyereség mellett a banki finanszírozás, és nem a tőkepiaci finanszírozás. Ez a német modell egyik legalapvetőbb jellemzője. A kiegészítő vállalati nyugdíjpénztárak megtakarításait is a cég fejlesztésére fordították. Az ilyen kiegészítő pénztárakat általában a bankok kezelték, mintegy üzletágként.
Érdemes kitérni részletesebben a vállalati szervezet működésére! A német kis- és nagyvállalati szerkezetet az együttműködés jellemezte. A kis cégek voltak a tanoncképzés fő területei, a nagyvállalatok beszállítói, az innováció bölcsői. A kisvállalkozások a középosztályon alapuló német társadalom fő pillérei. A vállalkozások számát tekintve kilencvenöt százalék a kisvállalkozás. Részesedésük a GDP-ből ötvenöt százalék, és a munkavállalók hatvan százalékát foglalkoztatják. Szerepük a munkahelyteremtésben tehát döntő.
Jellemző a német vállalatoknál, különösen a nagyobbaknál az úgynevezett tripartit rendszer, a „Mitbestimmung” (társasági beleszólás) rendszere, amely szerint
a munkavállalók közvetlenül részt vesznek a vállalat döntéshozatalában. Adott esetben résztulajdont is szerezhetnek.
Az üzemi tanácsok (Betriebsrat) és a szakszervezetek fontos szereplők, míg az állam általános keretet ad a tárgyalásokhoz.
Ami a jövedelemosztozkodást illeti: a menedzserek és a dolgozók fizetése közötti különbség a szociális piacgazdaság első évtizedeiben lényegesen kisebb volt, mint napjainkban: 1:5 volt, szemben a mai 1:50 aránnyal. A változás oka a globalizáció és a financializáció, a szakszervezetek gyengülése, valamint a technológiai változások. A cégvezetők alapvetően fizetést kaptak. Mára azonban a bónuszok szerepe (tőkejuttatás) megnőtt, hasonlóan az amerikai gyakorlathoz.
Németországban szorosabb az összefonódás a finanszírozó bankok és a vállalatok között, mint az alapvetően a tőkepiacon alapuló amerikai gazdasági rendszerben, ezért a vállalatvezetésben itt helyet kaptak a bankok képviselői is. Magánbankok, közösségi bankok és szövetkezeti bankok képezik a német bankrendszer három oszlopát. A takarékbankok fő célja lakossági szolgáltatások nyújtása, s a helyi kisvállalatok és közösségi projektek finanszírozása. Többnyire a tartományok tulajdonában vannak. A tulajdonosi felelősség a közjog alapján tehát a lokális hatóságé.
A közjogi alapon működő intézmények szabályozása szigorúbb, mint a magánbankoké. Éppen ezért a Sparkassék nagyon biztonságosak.
Folyton bírálták is az amerikai szakemberek és az európai magánbanki szektor a német bankrendszert azért, mert szerintük versenyelőnyt jelent az állam által garantált működés. A bírálatok szerint ez elkényelmesíti a közösségi banki szektort, a támogatók szerint viszont ez a szisztéma a német pénzügyi rendszer stabilitásának egyik alapja. (2005-ben az állami kezességvállaláson lazítottak, de megmaradtak a közvetett garanciák.) A bizalom a bankokban teljes.
Alapvető szerepe van a német intézményrendszerben a kötelező társadalombiztosításnak,
amely a nyugdíjakat szorosan kapcsolja a bérváltozásokhoz (béremelkedéshez). A nyugdíjasokat Németországban a lakásfinanszírozás megoldása is segíti. A német modellben jelentősebb a bérlakásrendszer szerepe, mint az amerikaiban (és a magyarban). Ugyanakkor, ott be volt építve a bérekbe a lakhatási költség fedezete. Aki azonban belevág saját lakás megszerzésébe, az élhet a lakás-takarékpénztárak államilag támogatott megoldásával.
Jólét mindenkinek – hirdeti Ludwig Ehrhard, könyvével a kezében (Wikipedia, fotó: Doris Adrian)
A szociális piacgazdaság születésének hatvanadik évfordulójára jelent meg az a tanulmánykötet, amely bemutatta, hogy a német modell a negyvenes évek vége óta milyen hatalmas eredményeket hozott az életszínvonal javulásában. Külön kiemelte a korábbi NDK-tartományok számára jelentkező előnyöket. Idézte a felmerült kritikákat is, amelyek már akkor a német modell továbbfejlesztésére ösztönöztek. A hetvenedik évfordulóra készült elemzések utaltak is határozottabb változtatásokra, különös tekintettel a globalizáció által megnövekedett versenyképességi kihívásokra. A „továbbfejlesztett” modell a „szociális és ökológiai piacgazdaság” lett.
Most is alapvető fontosságú a személyes és a vállalkozói szabadság. Továbbra is hagyományos, egymáshoz kapcsolódó alapelveken nyugszik a német gazdaság modellje. Ezek: a verseny, a tulajdon, a stabil pénz, a felelősségvállalás, a szolidaritás.
A hangsúlyokat azonban a módosított modell máshová teszi. Kritikusabb a szolidaritás témájában. A megújított modell szemlélete erősebben jövőorientált. Azt tükrözi, hogy
a mai fiatalság sokkal kevésbé optimista a jövőt illetően, mint a negyvenes évek végi társadalom volt, s aggódik a környezete jövőjéért is.
Érzékelhető a társadalom elöregedése, s az ebből eredő teher, amit csak a fiatalabb generáció nagyobb termelékenysége, innovatívabb magatartása lesz képes ellensúlyozni. Ezért a képzésre például nagyobb összegeket kell fordítani.
Úgy fogalmaz a vonatkozó dokumentum, hogy az elmúlt idő során a szociális piacgazdaság egyre inkább a jóléti állam felé mozdult el. Úgy véli, a felelősségvállalásnak erősebbnek kell lennie. Csak azt mentsük ki nehéz helyzetéből, aki mindent megtett már magáért. A vállalkozásoknak vállalniuk kell a felelősséget döntéseikért, gazdálkodásukért. A költségvetést nem helyes deficitbe sodorni, mert az a jövőbeni célszerű kiadásokat – oktatási, szociális és környezetvédelmileg fontos beruházásokat – fogja korlátozni.
Nem ejtenek azonban szót a dokumentumok a mélyebb okokról.
Vajon miért öregszik el a társadalom? Miért alacsony a reprodukciós ráta? Ami azután természetes módon bevonzza a migránsokat.
Nem beszélnek arról, hogy az oktatási-képzési költségeket éppen az utóbbi emeli meg, hiszen napjainkban a migránsok beilleszkedése nagyon komoly összegeket emészt fel. Az erkölcsi kérdések, az önzés és az anyagiasság problémája fel sem merül. Nincs napirenden, különösen a közelmúltban, hogy a fiatalság borús jövőképét a háborús kilátások is rontják. Nemigen foglalkozik a dokumentum a látványosan megnőtt jövedelemkülönbségekkel sem; sőt, azt hangsúlyozza, hogy a szegény–gazdag rétegekben nem alulról felfelé, hanem felülről lefelé valósul meg az újraelosztás.
Friedhelm Hengsbach: a szociális piacgazdaság elemei már eltűnőfélben vannak, a pénzhatalom uralmát lehet tapasztalni (Wikipedia, fotó: Ekkehard Wolf)
Friedhelm Hengsbach német jezsuita professzor nem így látja. 2014-ben megjelent könyvében éles kritikával illette a jelenkori német társadalmi-gazdasági rendszert. Azt állította, hogy a szociális piacgazdaság elemei már eltűnőfélben vannak a német gyakorlatból. Könyvének címe: Teilen, nicht töten. Azaz: (Meg)osztani, nem (meg)ölni. (Utal Ferenc pápa mondására: „Ez a gazdaság öl!”) A szerző szerint Németországban drasztikusan megnövekedtek a vagyoni-jövedelmi különbségek, és egyértelműen a pénzhatalom uralmát lehet tapasztalni. Úgy érzi, hogy
a jövedelmi feszültségek már-már a demokráciát fenyegetik. A katolikus társadalometika nagyobb egyenlőséget követel
– írta. (Pedig 2014-ben még nem volt olyan éles a migránsválság, az ukrajnai háború, a versenyképesség romlása, az erőszak elszaporodása, mint ma …)
Mindenképpen igaza van abban, hogy a felszínen megjelenő tünetek mélyebb erkölcsi válság következményei. Például az egyre önzőbbé vált társadalomban a lecsökkent születési ráta vonzza be a migránsokat, hiszen
a gazdasági bevándorlás oka a munkaerőhiány. Azután ennek következménye a fokozódó erőszak és a keresztény vallás visszaszorulása.
Németország erősen közeledik az angolszász kultúrához, az amerikai gondolkodásmód elárasztja a német fejeket. Az a modell, amelyet a shareholder érdekeltség irányít. Amit napjainkban már számtalan tudós amerikai közgazdász élesen bírál. (Lásd Raghuram Rajan indiai származású amerikai pénzügyi közgazdász könyveit, amelyek rámutatnak az európai modell előnyeire…)
Számunkra, magyarok számára, akik szorosan kötődünk a német gazdasághoz, szomorú perspektívát jelent a szociális piacgazdaság e fejlődési tendenciája. Arrafelé mennek, amit maguk a felvilágosult amerikaiak kritikusan bírálnak?
Nyitókép: Konrad Adenauer kancellár (balra) és Ludwig Erhard gazdasági miniszter, a német gazdasági csoda megalapozói
