Részlet a Magyar Szemle írásából
Tehát az őskőkor embere Északkelet-Ázsiából könnyűszerrel bevándorolhatott Észak-Amerika középső vidékeire. Az ezt követő évezredek viszont, az eurázsiai és az amerikai civilizációk alakulásának különbségéből adódóan, számtalan kérdést vetnek fel. Talán a legérthetetlenebb, hogy ez idő alatt Európa megélte a neolitikumot, a gazdálkodás kezdeteinek korát, az ókort, a középkort és az újkor hajnalát, míg Észak-Amerika ugyanekkor csupán a csiszolt kőkorig jutott, helyenként a gazdálkodás fokának némi egyszerűbb megnyilvánulásaival. Észak-Amerika őslakossága tehát az első, már kapitalizálódó európai telepesek térfoglalása idején még a vadászó, gyűjtögető, neolitikumi civilizáció korában élt, s mivel az ide érkező európaiak korai kultúráját is hasonló, a mérsékelt égövhöz is köthető hatások hozták létre, akár ki is jelenthetnénk, hogy a történelem itt egy időgépet hozott létre. Az Amerikába érkező telepesek tulajdonképpen az őslakosok vonatkozásában a tizenötezer évvel előtti saját magukkal találkoztak szembe. A történelmi találkozásnak viszont tragikuma, hogy ellenfélként találkoztak! A végeredmény természetesen nem lehetett más, mint ahogyan az történt. Sok vérrel, és ennek a színes paleolitikus civilizációnak tragikus megszűnésével, beolvadásával megszületett a világtörténelem eddigi legpotenciálisabb államalakulata, az Amerikai Egyesült Államok és Kanada.
Az őslakók felbecsülhetetlen történelmi és kultúrtörténeti hagyatékát viszont, főleg a 19. század folyamán, több kiemelkedő tehetségű művész próbálta megmenteni az utókor számára. Louis Choris orosz-francia, George Catlin amerikai, Karl Bodmer francia-svájci, Paul Kane ír-kanadai, Alfréd Jakob Miller amerikai, Frederic Remington amerikai festők, ill. a 20. század elején Edward S. Curtis fotóművész.
A magyar néprajz és festőművészet történetében viszont egyedülálló, hogy Kanadában élt 1957-től 2008-ban bekövetkezett haláláig egy művészember, Kocsis Iván, aki az életművével jogosan besorolható a fent felsoroltak közé. Dr. Kemenes-Kettner Béla kanadai magyar orvos, a Hungarian Heritage Review XVII. évfolyamának 1988. januári számában A magyar kanadai „Remington” – Kocsis Iván címmel írt rövid cikket. Ebben megjegyzi: „Hogyan lehetséges, hogy felbecsülhetetlen eredményei ellenére neve ismeretlen saját népe előtt?” Tudós művész, akiről egyetlen magyar publikációt sem nyomtattak soha.
Kocsis Iván Újpesten született 1933-ban. Hányattatott gyermekkor után Budapesten a Lónyai utcai gimnáziumban tanult, majd az Iparművészeti Akadémián szerzett grafikusi képesítést. Mindeközben az Athenaeum nyomdában volt litográfus. 1953-tól kötelező sorkatonai szolgálatát az ercsi műszaki dandárnál teljesítette. A forradalom után, 1957-ben Olaszországon keresztül először New Yorkba, majd Kanadába távozott, de magyar identitását sohasem tagadta meg. A beilleszkedés kezdeti megpróbáltatásai után – például gilisztákat gyűjtött egy horgászbolt megbízásából – az ismert nagyvárosban, Hamiltonban telepedett le. Itt sikerült elhelyezkednie a Superior Engravers Ltd.-nél, grafikusként. Egészen nyugdíjazásáig itt dolgozott, végül mint a társaság művészeti igazgatója.
Kocsis Iván legfontosabb munkái jelenleg megtalálhatók Kanada és az Egyesült Államok múzeumaiban és galériáiban. Indián portrékat, korabeli élethelyzeteket, folyó menti településeket, házbelsőket ábrázoló képeslapjai halála előtt 250 ezres szériákban jelentek meg. Kiadók számtalan kötet, naptár illusztrálásával bízták meg. Munkái jelenleg is láthatók az Ottawai Nemzeti Múzeumban, a Huronian Múzeumban, ill. a Torontói Királyi Galériában. A szövetségi kormánytól megbízást kapott, hogy freskóival díszítse ki a Central Indian Múzeum falait. Később ugyanez a múzeum lett a több mint 45 ezer darabból álló gyűjteményének otthona is. Alkotásai vannak még a Smithsonian Intézetben, az Egyesült Államokban. Hírneve eljutott Dél-Amerikáig is. Megszerette Costa Ricát, rendszeresen megfordult ott, így a kormány felkérte tanácsadónak. Gyakran szervezett táborokat, főzőiskolákat például Costa Ricában is, ahol magyar ételek elkészítésére oktatta a résztvevőket. Hamiltoni háza tele volt az indián kultúra tárgyi emlékeivel, képekkel, vázlatokkal. De más ősi népek kultikus tárgyait is gyűjtötte, Új-Guineától Celebeszen át a Húsvét-szigetekig. Gyűjtötte a maszkokat, így kapcsolatba került a mohácsi városi múzeummal, a busó hagyományokkal is. Életművének kezei között maradt részét, ezt a felbecsülhetetlen értékű kollekciót, egy nyilatkozata szerint a Magyar Néprajzi Múzeumra kívánta hagyni. Feltételezhetően hirtelen tragikus halála akadályozta meg ebben. 2008-ban egy áruház parkolójában ráborult autója kormányára, és többé nem ébredt föl.
A teljes írás a Magyar Szemle 2024/11-12. számában olvasható.
