2022. április 24-én este a párizsi Mars-mezőn a politikus visszafogottan ünnepelte győzelmét a kétfordulós francia elnökválasztás után. Az öt éven át hivatalában lévő elnök a szavazatok 58,5 százalékát gyűjtötte össze, azaz 18,77 millió francia voksát, ez stabil győzelem, mégis alig több mint háromezer fő ünnepelte az Eiffel-torony lábánál. Riválisa, Marine Le Pen, a radikális jobboldal jelöltje, aki már a harmadik próbálkozásnál tart az államfői pozíció elnyeréséért folytatott ötévente visszatérő küzdelemben, 13,29 millió voksot kapott, ötmillióval többet, mint öt évvel ezelőtt. A Nemzeti Frontot, mai nevén Nemzeti Tömörülést 2011-ben átvevő politikusnő ugyanis sikerrel folytatta az „ördögtelenítést”, és a szélsőjobboldali témák helyett a szociális kérdéseket, különösen a vásárlóerő támogatását helyezte előtérbe, amivel még a radikális baloldalról is maga mögé tudott állítani szavazókat.

Az elnökválasztásokat elemezve ugyanakkor meg kell állapítani, hogy az történt, amit a felmérések szerint legkevésbé szerettek volna a franciák: megismétlődött Emmanuel Macron és Marine Le Pen csatája, ugyanaz a két elnökjelölt jutott ugyanis a második fordulóba a tizenkét indulóból, mint 2017-ben. A helyzet azonban nem ugyanaz, mint öt évvel korábban. Rekordmagas volt a távolmaradás, különösen a huszonnégy év alatti korosztály körében. A szavazólistákra felvett állampolgárok közül azok aránya, akik nem járultak az urnákhoz, illetve hibás, ki nem töltött választói szelvényt adtak le, megközelítette a 35 százalékot, azaz a 16,7 millió főt.

A francia társadalom belső megosztottsága tovább erősödött, miközben az Ötödik Köztársaság klasszikus jobb- és baloldali pártjainak jelöltjei súlyos vereséget szenvedtek, a radikális erők támogatottsága jelentősen nőtt.

A franciák három nagyobb politikai csoportnak adtak bizalmat, közülük kettő az elégedetlenséget kifejező radikális pártformáció.

A szavazók „jobb híján” választották újra Emmanuel Macront, mert a többség őt a kisebb rossznak vélte, mint kihívóját, akivel szemben ismét aktiválták a szélsőjobboldali jelzőt. Az első fordulóban vereséget szenvedett jelöltek többsége választóikat arra kérte, hogy ne Le Penre adják voksaikat, de a franciák többsége nem emiatt, hanem azért nem tette ezt, mert tartott a külföldi reakcióktól, féltette Franciaország imázsát, ellenezte a Nemzeti Tömörülés nemegyszer Franciaország európai uniós tagságát bújtatva megkérdőjelező programját, és hiányolta személyiségéből az államfőtől elvárható jellemzőket. Ráadásul a radikális jobboldali szavazóknak, köztük Éric Zemmour követőinek is csak a 80 százaléka támogatta őt végül április 24-én. A felmérések jól mutatták még az elnökválasztás előtt, hogy míg Macront a franciák alkalmasabb elnöknek tartják jobboldali kihívójánál, Marine Le Pent az állampolgárokkal együttérzőbbnek vélik a regnáló elnökkel szemben.

Az első forduló után rövid ideig egyáltalán nem volt kizárható, hogy Marine Le Pen megnyeri a választást, habár a közvélemény-kutatások mindig egy hajszálnyi előnyt adtak Macronnak. A két jelölt közötti különbség azonban már az első napoktól kezdve a hivatalba lévő elnök javára folyamatosan növekedni kezdett, amit a két forduló között rendezett televíziós vita csak megerősített. Jóllehet ez utóbbi, közel háromórás műsor kevesebb franciát érdekelt, mint öt évvel ezelőtt, mégis Macron imázsának használt jobban, habár Marine Le Pen 2017-hez képest kifejezetten jobban szerepelt.

A választási végeredmény kialakulásában fontos tényezőként jelen voltak azok a közelmúltban kitört válságok, amelyek alapjaiban rázták meg a világrendet. Így például a koronavírus-járvány a kampány megszokott lebonyolítását akadályozta, miközben az orosz–ukrán háború több szinten is érzékeltette hatását. Így például Éric Zemmour, miután „Putyin-barátsággal” vádolták, egyik napról a másikra óriásit veszített támogatottságából, és ezzel párhuzamosan Marine Le Pen megerősödött.

Az orosz invázió Emmanuel Macron népszerűségét is növelte.

Természetesen a válságok nyomában begyűrűző gazdasági problémák, például a növekvő infláció, az energiaárak elszabadulása miatti aggodalom szintén hatással volt a választások kimenetelére. A kampány egyik fő témája a jóléti, gondoskodó állam megőrzése volt. Macron elnök kezdeti elképzeléseivel ellentétben a kampányban az európai téma alig szerepelt, miközben pedig Párizs látja el az Európai Unió soros elnökségét.

A második fordulóba jutott jelöltek mellett meglepetést okozott a harmadiknak befutó Jean-Luc Mélenchon, a radikális baloldali párt jelöltje, aki az első fordulóban 22 százalékot szerezve félmillió szavazóval maradt le a második helyről. Ez utóbbit annál is inkább sajnálhatta, mert hiába kérte a Francia Kommunista Párt jelöltjét, hogy lépjenek szövetségre, amint tették 2017-ben, az nem állt kötélnek, és így több mint félmillió szavazattól fosztotta meg Mélenchont. A radikális baloldali politikus az első fordulóban elszenvedett vereségét követően bejelentette, hogy a baloldali összefogás jelöltjeként a közelgő parlamenti választásokon ki kívánja kényszeríteni, hogy őt nevezze ki az államfő miniszterelnöknek. Az ilyen „cohabitationnak”, politikai társbérletnek van francia hagyománya, de aligha valószínű, hogy sikerül a Lázadó Franciaország vezetőjének maga mögött felsorakoztatnia a teljes, egyébként széttartó baloldali tábort. Enélkül pedig nemigen reménykedhet a kormányfői szék elnyerésében. A radikális baloldal azonban minden bizonnyal jelentősebb számú képviselői csoportot fog tudni kiállítani a június 12-i, illetve 19-i nemzetgyűlési választások után. Marine Le Pen is várhatóan jelentősen több honatyával számolhat majd, mint korábban, de nem látszik esély arra, hogy Macron elnökkel szemben többséget szerezzen, és összefogja a magukat „nemzeti erőknek” mondó politikai csoportosulásokat. Semmiféle valós jobboldali összefogásnak egyelőre nincsen jele. Macron elnök, aki a francia alkotmány szerint újabb elnökválasztáson már nem indulhat, nem dőlhet hátra, mert ha többséget szerez is a nemzetgyűlésben, várhatóan rendkívül heterogén centrista tábort kell majd összetartania, miközben súlyos válságok következményeit kellene orvosolni, és jelentős strukturális reformokat kellene végrehajtania. Az új ötéves mandátum aligha lesz sétagalopp, de Macron kompromisszumkereséssel és Európára támaszkodva készen áll, hogy az új kihívásokkal megbirkózzon.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója

Borítókép: Macron hívei ünnepelnek az Eiffel-toronynál április 24-én, amikor a szavazófülkékből kilépők megkérdezésén alapuló felmérések alapján kiderült, a hivatalban lévő államfő nyerte meg választást. MTI/AP/Thibault Camus