Az Európai Unió története bővelkedett a tagállamok között a kontinens jövőjéről folyó, néha kifejezetten éles vitákban. Mind ez idáig ezek a szópárbajok – noha sokan aggódva kísérték figyelemmel őket – nem gyengítették, hanem éppen ellenkezőleg, erősebbé tették a közösséget. A holnapról folyó eszmecserék egyenrangú partnerek között zajló munkát jelentettek, s nem az egyes különérdekek egymásra erőltetése, hanem a közös nevező megtalálása volt a cél. Az uniós intézmények ezekben a vitákban a pártatlan közvetítő szerepét játszották, hiszen éppen ők voltak a leginkább érdekeltek abban, hogy az eredmény minden résztvevő számára kielégítő legyen.
Ma ezek a viták keserűek. Az előző évtizedektől eltérően nem sikertörténetet maga mögött tudó és jövőbeli ambícióitól duzzadó közösség természetes belső közéleteként, hanem a széthúzás és kölcsönös arrogancia által sújtott klub veszekedéseiként jelennek meg. A keleti határaitól nem messze zajló háború, infláció, gazdasági stagnálás és migrációs nyomás árnyékában az európai integráció küldetése mintha sokak számára elveszítette volna jelentőségét a mindennapi civódások során.
Talán megbocsátható és érthető nemzedékeink feledékenysége. Hiszen ma már csak kevesen emlékeznek a negyvenes évek második felére, amikor az akkori döntéshozók számára valós veszélynek tűnt, hogy Európa végleg elsüllyed és elpusztul az egymást követő világháborúk poklában. A XX. század első felében két olyan világégés is a földrészünkről indult ki, amely ártatlan polgárok millióinak halálát és teljes nemzetgazdaságok megsemmisülését hozta magával.
A kontinens békéje
A második világháború utáni újrakezdés kereszténydemokrata politikusai számára éppen ezért nem létezett fontosabb távlati cél az európai nemzetek közötti háborúk ördögi körének megtörésénél és a kontinens békéjének biztosításánál. Az európai integráció – úgy tűnt – ennek varázsszerét találta meg. A kezdeti kudarcok és bizonytalan lépések után következő sikerek egyre magabiztosabban jelölték ki a nyugat-európai kereszténydemokrácia számára a követendő utat, amelynek bel- és külpolitikai tájékozódási pontja a szociális piacgazdaság és az európai együttműködés volt.
Sikeresnek bizonyult ez a vállalkozás. Pár év elteltével már nemcsak a szimpatizánsok, de egy idő után a volt versenytársak is érdeklődtek a részvétel iránt. Az Egyesült Királyságnak a hatvanas évek elején bejelentett felvételi kérelme a siker egyik leglátványosabb bizonyítéka volt, még akkor is, ha de Gaulle ellenállása miatt a csatlakozásra csak tíz évvel később kerülhetett sor. Az 1973-mal meginduló bővítési hullámok egyértelműen jelezték, hogy Európa jó úton jár a sikeres jövő építésében.
A demokratikus átmenetek célja
Vonzóvá tette a tagságot a tagállamok emelkedő életminősége az egyelőre még kimaradók számára is. Sőt, a gazdasági előnyök miatt egyre hangsúlyosabban jelent meg az európai demokráciák közösségében való részvétel az ekkor még nem demokratikus rendszerekben élő polgárok számára. Így vált az európai közösségi tagság a görög, a spanyol és a portugál demokratikus átmenetek céljává, és játszott ugyanez az ambíció döntő szerepet a közép- és délkelet-európai rendszerváltozások során.
Úgy tűnt a múlt század vége felé közeledve, hogy semmi sem akaszthatja meg az európai együttműködés diadalmenetét. Európa soha nem látott jólétben élt. A béke uralkodott immáron fél évszázada a földrész mindennapjaiban. A szociális piacgazdaságnak köszönhetően a stabilitás és a prosperitás az európai polgárok életének alapvető jellemzőjévé vált. Az európai integráció más földrészek számára is mintát jelentett politikai problémáikra.
A harminc évvel ezelőtt hatályba lépett és az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződés az intézményépítés szempontjából koronázta meg ezt a folyamatot. Az ambíciók kiteljesedéseként olyan gazdasági és politikai közösséget célzott meg európai szinten, amely a közös pénzrendszerre és szakpolitikákra alapozva egyfajta föderális Európa képét vetítette elő.
Alkotmányozó derűlátás
Sebezhetetlennek kezdte érezni magát az Európai Unió az elért sikerek nyomán. Az úgynevezett északi bővítés – Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozása –, majd az új évezredben a keleti bővítés hullámai sem okoztak tartós kárt a szervezetben. Úgy tűnt, hogy az eredetileg hat tagállamra tervezett intézményrendszer minden aggodalom ellenére is megküzd a huszonnyolc országra duzzadt tagsággal. Sőt, az évezred elején az optimizmus már az európai alkotmány megalkotására sarkallta a politikusokat, megteremtve a jövőbeni európai állam közjogi alapjait.
A 2005-ben tartott francia és holland népszavazáson azonban elbukott az európai alkotmány tervezete, majd bizonyos „gondolkodási idő” után, 2009. december elsején hatályba lépett az eredeti alkotmánytervezet csökkentett ambíciójú változataként született lisszaboni szerződés, mely már a jövővel kapcsolatos illúziók leszámolását tette szükségessé. Az Uniónak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy az európai nemzetek ekkor már túlságosan gyorsnak találták az integráció sebességét: nem akarták sem bővíteni, sem pedig mélyíteni a továbbiakban az együttműködést.
Míg az európai alkotmánytervezet bukása csak kevesek által megjegyzett megtorpanást jelentett az integráció menetében, az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépéséről szóló 2016-os népszavazás eredményére már mindenki felkapta a fejét. Az európai integráció története során először fordult elő, hogy egy ország nem csatlakozni, hanem kilépni akart. Az Egyesült Királyság nem értett egyet azzal a jövőbeli forgatókönyvvel, amit az uniós intézmények képviseltek, és egyet nem értése jeléül elhagyta a közösséget.
Az alternatív jövőkép eltűnése
Sokan okkal hívták fel már akkor is a figyelmet, hogy a Brexit nem csupán a hatvanas évek közepén lezajló „üres székek válságához” hasonló kellemetlen epizód az integráció történetében, amely összességében több haszonnal, mint kárral járt, hanem egy minőségileg új fejlemény, amely könnyen fordulópontot jelenthet az európai együttműködés történetében.
A britek távozása a föderális jövővel szemben megfogalmazódó alternatív jövőkép eltűnését is jelentette, noha e forgatókönyv léte sok nemzet – dánok, lengyelek, magyarok – számára az Európai Unió élhetőségének biztosítéka is volt.
A Brexit sokkjára az uniós intézmények felfokozott aktivitással és egyre ideologikusabb magatartással reagáltak. Az előremenekülést választva a britek nélküli Európai Unió intézményei, szakítva az azt megelőző hat évtized pragmatikus hozzáállásával, egyre inkább ideológiai és politikai alapon formálták kapcsolataikat a tagállamokkal. Mintha menekülni akartak volna a britekkel kapcsolatos kudarc következtetéseinek levonásától, gyorsították az integrációs folyamat menetét.
A demokráciák bírája
Egyre harsányabban követelte az Európai Parlament baloldali többsége a közép-európai jobboldali kormányok politikájának ellensúlyozását. Az Európai Bizottság a tagállamok érdekeinek egyesítése helyett azok hierarchikus besorolását, a tagállamok minőségi kategóriákba sorolását folytatta. A folyamat a 2019-ben kezdődött és jövőre végződő politikai ciklusban teljesedett ki. Ma már az Európai Parlament minden gátlás nélkül, hatáskör hiányában is határozatban bélyegez meg tagállamokat, és tiltja meg a Bizottságnak és a Tanácsnak, hogy együttműködést folytassanak ezekkel az országokkal. A Bizottság egy közelebbről meg nem határozott – mert meg nem határozható – ideológiai premisszákon nyugvó jogállamisági koncepció jegyében az európai demokráciák legfőbb bírájaként büntet és jutalmaz tagállamokat.
Így vált mára a második világháború utáni kereszténydemokraták békét és jólétet célzó álma önjelölt ideológiai dzsihadisták politikai rendszerévé. Olyan európai együttműködéssé, amelyben éppen az Európai Unió jelszava, az egység a sokféleségben nem érvényesül. Nem érvényesülhet, mert ma a sokféleségből nem egységet, hanem hierarchiát, alá- és fölérendelt országok rendszerét akarják megalkotni. Egy soha nem létezett egység nevében akarják felülről felszámolni Európa sokféleségét.
A sikeres modell feladása
Az egyre élesebb és keserűbb viták ennek a törekvésnek a veszélyeire figyelmeztetnek. Az európai integráció csökkenő vonzereje és az Európai Unió mára megtépázott egysége figyelmeztet bennünket arra, hogy amennyiben az uniós intézmények nem a tagállamok mellett, azok között közvetítve, hanem a tagállamokkal szemben járnak el, annak az egész földrész küldetése látja a kárát. Az európai integráció eddigi sikerét annak gyakorlatiassága jelentette. Ez a pragmatizmus teret engedett a sokszor egymással politikai kérdésekben egyet nem értő országok együttműködésének, konfliktusaikat pedig a pártatlan közvetítő szerepét játszó uniós intézmények segítségével tudták rendezni. Így épülhetett fel a második világháború után a sikeres Európa sokak által irigyelt modellje.
A mai Európai Unió letért a második világháború utáni nyugat-európai kereszténydemokrácia által kijelölt útról. Ma nem az európai nemzetek békéjét és jólétét, hanem egy doktriner jövőkép beteljesítését szolgálja, felhasználva erre a célra az uniós intézményeket. Jövőre, az európai parlamenti választáson lehetőségünk nyílik arra, hogy módosítsunk ezen a forgatókönyvön. Bár önmagában egy választási eredmény még nem jelenti York napsütését, egy esetleges politikai fordulat mégis tündöklő nyárrá változtathatja rosszkedvünk telét.
A szerző politikus, területfejlesztési miniszter, 2024. január 1-től közigazgatási és területfejlesztési miniszter
