Az „őrültség” homályos fogalom, ám az, hogy valakinek éppen nem tetszettek az amerikai elnök tervezett intézkedései, önmagában biztosan nem jelentheti, hogy azok valamiféle őrületből következtek volna. Például a határozott globális szembeszállás a Szovjetunióval Reagan alatt, vagy Szaddám Huszein iraki rendszerének felszámolása az ifjabb Bush idején. Ez Trump egyes tervezett, beharangozott vagy már véghez vitt intézkedéseire is áll. Értékelésüknél fontos különválasztani, hogy stratégiai vagy morális értelemben, az amerikai, a globális, az európai vagy éppen a magyar érdek szemszögéből minősítünk.

Paradox módon két nagyon különböző dolgot neveznek meg az „őrültség” korlátjaként a Trump elnökségét normalizálni igyekvők. Egyfelől azt, hogy az Egyesült Államok jól működő demokráciájában érvényesülnek a fékek és az ellensúlyok, másfelől pedig azt, hogy a robusztus szövetségi kormányzati bürokrácia is útjában áll az észszerűtlen változásoknak. Más szóval vagy a Nép és Képviselői, vagy a Rendszer (a „mélyállam”) garantálja majd, hogy nem lehet nagy gond. Vagy ha lesz is, az nem az amerikai érdekek szempontjából lesz az.

Trumpról már sokat tudunk. Ismerjük „előző négy évét”, sőt második elnökségének elejét is. Feltehetjük a kérdést, hogy amerikai érdek volt-e mindaz, amit eddig láttunk. Kezdeményezni a kilépést a Világegészségügyi Szervezetből világjárvány idején? Kilépni a párizsi klímaegyezményből? Hagyni, hogy e területeken Kína látsszék a globális közjót inkább szem előtt tartó szereplőnek? Megismételni mindkét lépést az újabb Trump-elnökség első napjaiban? És tüstént megtiltani az amerikai járványügyi hatóság együttműködését a Világegészségügyi Szervezettel? Leállítani a segélyezést, és kilátásba helyezni az USA nemzetközi fejlesztési ügynökségének (USAID) megszüntetését? E-mailben bekérni a Központi Hírszerző Ügynökségtől az elmúlt két évben felvett alkalmazottainak nevét? Bejelenteni a drogkartellek elleni kemény fellépést, és utána a Szövetségi Nyomozóiroda kaotikus átszervezésébe kezdeni?

Ha mindez nem az amerikai nemzeti érdekből következett, hol maradt a Rendszer beavatkozása? Miért Trump saját, viszonylag tapasztalt kabinettagjainak kellett belső fékként működniük már első elnöksége alatt is? Miért nekik kellett elcsenniük Trump asztaláról a Dél-Koreával fennálló szabadkereskedelmi megállapodás felmondását bejelentő levelet, még mielőtt aláírhatta volna? Miért nem tudta a „mélyállam” megfékezni a szövetségesekkel fennálló gazdasági kapcsolatokkal szembeni trumpi offenzívát, amely most újraindul, és egyszerre gyengítheti a hagyományos partnereket, az amerikai gazdaságot és a teljes amerikai szövetségi rendszert? Miért csak Bidenék 2020-as választási győzelmén múlott, hogy nem került sor az amerikai csapatok Trump által elrendelt kivonására Németországból?

Amerikai érdek-e, hogy a korábban az USA-val rivális hatalmak nézeteinek szószólójaként fellépő Tulsi Gabbard feleljen a hírszerzésért, vagy éppen az oltásszkeptikus ifjabb Robert F. Kennedy az egészségügyért? Márpedig ezután Trump és a választottjai fogják megmondani, hogy mi az amerikai érdek. Ezért számít, hogy ki van döntéshozói pozícióban. Különösen, ha egyszer a Trump-tábor befolyása alá került mind a Szenátus, mind a Képviselőház – ha nem is minden korlát nélkül.

A normalizálók a feltételezett Rendszer önvédelmeként felhozhatják példának Marco Rubiót. Ő kezdeményezte 2024 februárjában a „védőkorlát”-törvényjavaslatot, mely a NATO-ból való kilépést volt hivatott megnehezíteni Trump számára. Nem véletlenül ő az új külügyminiszter. De az is marad? Túléli-e Mr. Garancia azt, hogy Vance alelnök egészen mást gondol sok mindenről, és ő áll közelebb Trumphoz? A Kongresszus pedig szembeszáll-e majd az elnökkel, ha úgy alakul? Megteheti-e ezt jogszerűen? Vagy a közvélemény dönti el, hogy mi lesz? Az pedig úgysem támogatná a kilépést a NATO-ból? Biztosak vagyunk ebben? Az elmúlt évtizedekben nem azt láttuk, hogy a közvélemény alapvető kérdésekben is áthangolható?

Abban, hogy mi legyen az amerikai érdek, Trumpnak nagyon jelentős szava van. Miként első elnöksége idején, most sem érezte szükségét annak, hogy hatalomgyakorlását elhatárolja a magánérdekeitől. Kampányához igénybe vette a kriptofinanszírozást. Közvetlenül a hivatalba lépése előtt a köreihez tartozók közreműködésével gyakorlatilag saját kriptovalutát bocsátott ki. Családjának nem egy tagja (fia, veje) és a Trump Szervezet évek óta házal a világban különféle üzleti elképzelésekkel, melyekbe kormányzatok és érdekcsoportok igyekeznek bevásárolni magukat, hogy elnyerjék a dinasztia jóakaratát.

Bármilyen rendszerben alábecsülni a döntéshozók és a körülöttük lévők jelentőségét óriási elemzési hiba. A végrehajtó, a törvényhozó és a médiahatalom példátlan együttállása és Trump személyében összpontosulása ezt vastagon aláhúzza. A „megszokott kerékvágás extrákkal” elmélete a Trumptól várható politikára vonatkozóan már újabb elnökségének első néhány hete után is számos sebből vérzik.

Revízió lesz – volt is, van is. Hogy milyen irányban, azt azért nehéz megmondani, mert valószínűleg még Trump sem tudja egészen pontosan. Realistának mondják, mert sokat beszél az érdekekről, és nem hisz az intézmények és a normák jelentőségében. De ettől nem lesz olyan értelemben realista, hogy következetesen az ország, a nemzeti érdek szempontjából gondolná át a várható hasznokat és költségeket minden egyes lépésénél. Ami ténylegesen érdekli, az inkább ennek a látszata. Szokták mondani, hogy elsődlegesen a belpolitikával foglalkozik. De Trump identitáspolitizálásban utazik, ezt a terméket értékesíti a támogatói felé. Ami külpolitikai kérdésnek tűnik ma, az holnap belpolitikaivá lényegíthető át. És ha látszólag nincs igazán kézenfekvő érv valami mellett, Trump már csak ezért is meglépheti. Támogatói szerint szabad mandátuma van arra, hogy holnaptól minden másképp legyen. Végső soron tehát, bár nem a teljes ismeretlen vár ránk az eljövendő években, tudjuk, hogy ami következik, nagyon nehezen megjósolható. Több köze lesz a Trumpot követők ideológiapótló érzésvilágához vagy éppen Trump magénérdekeihez, mint a nyers nemzeti érdekhez. Trump újbóli hivatalba lépése kicsit több volt, mint kormányváltás.

Kérdés, lesz-e ebből következően geopolitikai revizionizmus az amerikai külpolitikában, ahogyan azt a Grönlanddal, Kanadával, a mexikói határövezettel vagy éppen a Panama-csatornával kapcsolatos kijelentések sugallják? Vagy „csak” valamiféle intézményi revízióra kerül sor? A játékszabályok újraírására, aminek folyományaként a hegemón hatalom keze mostantól határozottan és mindenfajta szégyenérzet nélkül erősebben maga felé hajlik majd?

Emellett szólhat, ha a körülményekhez képest optimistán értelmezzük a kérdést, hogy Trumpot főleg a személyes érdekei vezérlik. Nem feltétlenül attól lesz népszerűbb, ha hódító expedíciókat indít. Jó ok van feltételezni, hogy ehhez számos tekintetben át kellene hangolnia a jelenlegi közvéleményt, ami költséges és bizonytalan kimenetelű. Akiket a retorikájában fenyeget, azok viszont engedményeikkel olcsó sikert és népszerűséget ajándékozhatnak neki. Az ilyesminek Trump tud örülni. A reagani „béke erő által” módosítva: fegyverlóbálással kivívott engedékenység.

Az erővel újraírt szabályok azonban az „erősnek van igaza” és a szabálynélküliség világa felé visznek. Így máris jóval több szereplő érezheti a készséget geopolitikai revíziók kikényszerítésére vagy erőszakos véghezvitelére, főleg, ha az amerikai szövetségi rendszer gyengül, a jótékony amerikai hegemónia időszakában stratégiai értelemben infantilizálódott Európa széthúz, a trumpi Amerika biztonsági garanciája megkérdőjelezhető, az orosz fenyegetés pedig fennáll. Márpedig az fennáll.

 

A szerző kül- és biztonságpolitikai szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója

Nyitókép: „Konc a cerberusnak: a kínaiakat tíz évre kizáró törvénytrevezet" – az amerikai vicclap, a Puck karikatúrája Chester A. Arthur elnökről 1882-ben, hatratett kezében lasszó, ezzel a felirattal: „Törekvés a második ciklusra”