Előttem egy fénykép, a kép bal oldalán egy szent, II. János Pál pápa, jobb oldalán három férfi, egyik sem szent, de mindegyik értékes, jó ember. Az első Kacsik Árpád, több mint harminc évig mátraszentimrei plébános, de ennél sokkal több, örök barát és minden jókedvű rendezvénynek otthont adó szervező. Középen Tóth Sándor, az Új Ember katolikus hetilap több évtizeden át újságírója, majd kereszténydemokrata képviselő az első országgyűlésben. Kettejük között, takarva Győri Béla rádiós újságíró. Kacsik Árpádon keresztül lett jó barátom Tóth Sanyi, akin keresztül ismertem meg Győri Bélát, aki akkor az általa feltalált rádiós magazin, a nevéhez méltó egykori monarchiabeli újság mai rádiós megfelelőjének főszerkesztője volt.

Győri Béla Szolnokról indult és lett vérbeli rádiós, előbb csak fővárosi újságíróvá küzdötte fel magát, majd

a Kossuth Rádió Krónika hírműsorának lett a vezetője. Nem kell mondanom, milyen bizalmi pozíció volt ez,

hiszen a rádiós hírműsor fontossága és prioritása más hírműsorokhoz képest olyan volt, mint a pártlap, a Népszabadság fontossága a többi laphoz képest.

Győri nemcsak tehetséges, de megbízható elvtárs is volt, és nem máskor, mint a nyolcvanas évek második felében, amikor észrevétlenül mozgás indult be a társadalomban. 1985. március 11-én (bármiféle összefüggés nélkül, de harmincötödik születésnapomon) Mihail Gorbacsov vette át a szovjet kommunista párt vezetését, és ügyes politikával megjelent a párt elvei között a glasznyoszty és a peresztrojka.

A megkövült, gerontokrácia uralta szovjet kommunista párt frissebb szellőket fújt Kelet-Európa irányába, egyre jobban megrémítve a megcsontosodott kommunista pártvezetőket, Honeckert, Giereket, Husákot, Zsivkovot és Kádárt. A nyíltság és az átalakítás társadalmi nyitást jelentett az eddigi zárt, átláthatatlan és merev rendszerben. Győri Béla ezt ismerte fel és

próbált a párt szócsöveként is előre menekülni, de ezt akkor még túl gyorsnak ítélték kommunistábbnál kommunistább vezetői, leállították és félretették őt.

Talán ő volt az utolsó kommunista újságíró, akit elvtársai megbuktattak és a rangos, politikailag fontos állásból kirakva, megkapta, csináljon egy vasárnap hajnali két és félórás műsort, a Vasárnapi újságot. Reggel 6 órától, lehetetlen időpontban.

1988. november elsején volt hallható az első szám, s akkor még senki sem tudta, hogy ezzel a Magyar Rádió mindenkori legsikeresebb, leghallgatottabb műsora indul el. Győri – némi sértettséggel – nekifogott és első lépésként remek műsorvezetőket vett maga mellé. Már a nevek felsorolása is elegendő: Rapcsányi László, a Magyar Rádió legintelligensebb riportere, akinek akár kétnapi mondanivalója is volt, amit legjobban bizonyított Nagy Imre és társai újratemetésének közvetítésekor. Itt volt Király Edit, B. Király Györgyi, Győrffy Miklós külön-külön is más-más színt hozva a műsor vezetésébe.

És a társadalmi változások hatására Győri Béla még jobban rákapcsolt, egyre-másra olyan témákat vett elő, amelyek addig nemhogy a Kossuth Rádióban nem voltak témák, de az aczéli tűrt, még inkább a tiltott kategóriába tartoztak. Győri szólaltatta meg a kommunizmus eddig titokban tartott disznóságait,

ő kérdezett a munkatáborokról, az addig szigorúan tilos Recskről, Tiszalökről, s ő szólaltatta meg az 56-os mosonmagyaróvári tömeggyilkosság szemtanúit,

és itt volt hallható az évtizedekig elrettentő példaként emlegetett 1956. november eleji Mindszenty rádióbeszéd Bőzsöny Ferenc barátom felolvasásában, aki egyben, mint akkor ott lévő tanú is nyilatkozott.

Én abban az időben reggel 6-ra felhúztam a vekkeremet és bekapcsoltam a rádiós magnómat, majd háromnegyed 7-kor ismét csörrent a vekker, megfordítottam a magnókazettát és felvettem a második háromnegyed óráját a műsornak, majd fél nyolctól élőben hallgattam az adást, délután visszahallgatva a felvett anyagot. Ma is fel tudom idézni és dúdolni a műsor szignálját.

1991. június 30-ára az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége – melynek akkor elnökségi tagja voltam – javaslatomra indítványt tett az ország szuverenitásának évszázadok múltán történt visszanyerése alkalmából arra, hogy

1991. június 30-án este 20 órakor egy órára húzzák meg az ország összes templomában a harangokat.

Tóth Sanyi bevitt Győri Bélához, aki nagy gaudiummal fogadta az ötletet, csinált velem egy rövid interjút, majd Bőzsöny beolvasta az általam írt felhívást, mely országszerte nagy megbecsülésre lelt és valóban országszerte egy órát húzták a harangokat a Szabadság napján.

Győri élő műsort szervezett aznap reggel 8 órára a galyatetői kápolnába, ahol nyolc órakor felmásztam a madártrágyával bőségesen ellátott templomtoronyba, majd megfogtam a harangot a nyelénél fogva (a kötelét elvitték az évtizedek) és mintegy két percig élőben harangoztam az ország tetején. Később barátok is lettünk, sok közös Béla-nap őrzi ennek emlékét.

A neofiták mindig a kanyarban előznek – tartja a mondás, így tett Győri Béla is a rendszerváltoztatás legkritikusabb hangjaként is. Győri kétségkívül neofita volt, de ne feledjük, Szent Pál is az volt (nem mintha Győrit Szent Pálhoz akarnám hasonlítani). Győri kétségkívül Saulként indult és lett a kommunista rendszer egyik legfontosabb legyőzője. Műsora, a Vasárnapi újság nemcsak tanúságtevője volt a rendszerváltozásnak, hanem részese is a rendszerváltoztatásnak.

Nélküle és műsora nélkül talán lassabban történt volna mindaz, amit rendszerváltoztatásnak nevezünk.

Győri történelmi személlyé, műsora történelmi tetté vált, de mert neofita volt, a rendszerváltoztatók közül éppen a mellé a személy mellé állt, aki, mint elefánt a porcelánboltban egzisztált, aki prófétaként sok igazat írt, de sosem volt politikus és éppen ebbéli megnyilvánulásaival több bajt hozott akkor a jobboldali politizálásra, mint hasznot.

Nézem a fényképet, a rajta lévő

négy férfiút, akik közül már mind a négy halott. Mind a négy sokat tett az igazságért.

A szent, aki nélkül nem írhatnám most ezeket a sorokat. A plébános, aki sokat tett, mert szeretett. Az újságíró, aki tette a dolgát, még ha nem volt is könnyű tennie. És a múlt héten utoljára meghalt rádiós, aki megírta hangos újságját a mindenkori korinthusiakhoz. Azt a harmadik levelet.

Sit tibi terra levis! Legyen neki könnyű a föld!

 

Nyitókép: Kacsik Árpád, Győri Béla és Tóth Sándor II. János Pál pápával 1990-ben Rómában (Tóth Sándorné archívumából)