Február 24-én az Ukrajna elleni úgynevezett különleges katonai művelet hivatalosan a nácitlanítás és a demilitarizáció céljával indult meg. Míg az előbbi logikusan a Nyugat-barát kijevi vezetés megdöntését, az utóbbi pedig Ukrajna katonai képességeinek jelentős korlátozását és leszerelését jelenthette. Három hónappal a háború kezdete óta Moszkva nem is állhatna távolabb ezen célok elérésétől. Volodimir Zelenszkij belpolitikai támogatottsága az egekben, Ukrajna pedig csak az Egyesült Államoktól közel négymilliárd dollár értékű katonai segélyt kapott a háború óta. Összehasonlításképp a mostani háborút megelőzően folyósított összes amerikai katonai támogatás 2014 óta 2,5 milliárd dollárt tett ki. És akkor még nem beszéltünk a más országok által nyújtott támogatásról és a közös EU-s fegyverszállításról. Vagy arról az amerikai kongresszus által jóváhagyott negyvenmilliárd dolláros segélyről, melynek szintén jelentős szeletét képezi a katonai képességfejlesztés, illetve az ukrajnai demokráciavédelmi kölcsönbérleti törvény elfogadásáról. Ironikus módon Ukrajna felfegyverzéséhez maga Oroszország is hozzájárul: a dokumentált veszteségek mérlege alapján az ukránok eddig több hátrahagyott orosz harckocsit szereztek meg (243), mint amennyi saját veszteséget elszenvedtek (176).

Vagyis Moszkva távolabb van deklarált céljai elérésétől, mint a háborút megelőzően volt.

És bár háborús beszédében Putyin hangsúlyozta, hogy nem cél (további) ukrán területek elszakítása – noha annak megemlítése, hogy biztosítani kell az Ukrajnában élő népek önrendelkezési jogát, pontosan ezt vetítette előre –, most éppen ezt a forgatókönyvet követi Moszkva.

Mindeközben a kijevi vezetés felfüggesztette a fegyverszünetről szóló tárgyalásokat Oroszországgal, mondván, Moszkva továbbra is „mindent vagy semmit” alapon ragaszkodik eredeti céljaihoz, nem véve tudomást a megváltozott körülményekről. Az ukrán vezetésnek igaza van. Vajon miről is tudnának tárgyalni a felek? A Donbász státusza már a háborút megelőzően eldőlt azzal, hogy Oroszország elismerte a szakadár entitások függetlenségét, méghozzá nem az általuk az elismerés pillanatában ellenőrzött területi kiterjedéssel, hanem ezeknek az úgynevezett népköztársaságoknak az alkotmányaiban foglalt határok mentén. Ez lényegében Luhanszk és Donyeck megyék egészét jelenti. És egyre inkább úgy tűnik, hogy a többi megszállt területet (Herszont és Zaporizzsja déli részét) sem tekinti Moszkva tárgyalási alapnak. Némi hezitálást követően az utóbbi hetekben több orosz tisztviselő is ellátogatott Herszonba, ahol féleérthetetlenül jelezték, hogy mi Oroszország szándéka a területtel. A megszállt területek feladása politikai engedményekért cserébe tehát nincs a tárgyalóasztalon orosz részről. (A kivételt ez alól Harkiv megye megszállt része képezheti, melynek sorsa még úgy tűnik, nem dőlt el orosz részről.) Azzal pedig, hogy az orosz erők csúfos vereséget szenvedtek Kijev környékén, annak lehetősége, hogy rákényszerítse politikai céljait Ukrajnára – mindenekelőtt a semleges státuszt, melynek megvitatására márciusban még volt hajlandóság Zelenszkij részéről – mára elúszott. Persze Moszkva továbbra is képes csapásmérő eszközei segítségével komoly veszteségeket okozni Ukrajna egész területén. Ahogy a tengeri blokád fenntartásával exportbevételei jelentős részétől megfosztani Kijevet. De ha Kijev közvetlen katonai fenyegetése nem volt elég, akkor mindez (különösen a nyugati segélyek fényében) aligha fogja megtörni Ukrajna ellenállását.

Ráadásul semmilyen garancia nincs arra, hogy a megállapodás ellenére Moszkva nem folytatja majd tovább Ukrajna kivéreztetését.

 Ukrán részről nem is hajlandók az újonnan megszállt területek elengedésére. „Az orosz erőket vissza kell vonni oda, ahol február 23-án voltak” – mondja Zelenszkij. Ez a Krím mellett ugyan nem érintené a szakadár területek státuszát sem, sőt, a február 23-ai dátum mint hivatkozási pont azt jelzi, hogy Kijev hallgatólagosan tudomásul venné az orosz erők nyílt jelenlétét ott. Ennek ellenére a realitás az, hogy Ukrajna további jelentős területi veszteségekkel lesz kénytelen szembenézni. Érthető persze az ukrán vezetés kommunikációja, mely szerint nem hajlandó újabb területek feladására. Most nincs itt az idő a fatalizmusra, különösen akkor, amikor a politikai vezetés bizonytalansága közvetlenül befolyásolhatja a harci morált, illetve a megszállt területeken élők Ukrajnához fűződő lojalitását. Ugyanakkor nemcsak az ukránok, de mintha egyes nyugati szakértők sem lennének hajlandók szembenézni azzal a ténnyel, hogy az orosz offenzíva lassan, de biztosan halad előre. Nemcsak orosz, de nyugati részről is alábecsülték, hogy az ukrán haderő mekkora ellenállást tud kifejteni. Ahogy aligha számított valaki arra, hogy az orosz haderő nyolc évvel a Krím elfoglalása után ilyen elképesztő mértékben múlja alul magát, és kénytelen lesz kivonulni Kijev külvárosaiból és Ukrajna északi területeiről. Minden várakozást alulmúlt az is, ahogy az immáron a Donbászra összpontosító orosz haderő az elmúlt két hónapban egyre kisebb bekerítésekkel próbálkozott. Északról és dél felől először Dnyipro térségében, majd Izjumból kiindulva Kramatorszk körül próbált meg bekerítést létrehozni az itt védekező ukrán erők körbezárására – sikertelenül. Az orosz haderő veszteségei óriásiak.

Csak a dokumentált harckocsiveszteségeit (697 db) tekintve több mint egy teljes harckocsihadseregnyi (!) technikát veszített el az orosz hadsereg.

Úgy tűnik azonban, hogy most az inga a másik irányba leng ki. Annyit és akkorát hibázott már a háború során az orosz haderő, hogy nehéz elképzelni, hogy ezúttal sikerrel jár. Nagyban nehezíti a tisztánlátást az is, hogy a fizikai hadszíntérnél csak az információs háborúban áll rosszabbul Moszkva. Miközben az oroszok veszteségeiről majdnem azonnal, az ukránokéról – nagyon helyesen ­– szinte egyáltalán nem hallunk. A háború eleje óta ugyanis valamennyi nyílt forrásokból dolgozó katonai szakértő tartja magát ahhoz az elvhez, hogy csupán minimális információt szolgáltat az ukrán erők helyzetéről, képességeiről, veszteségeiről. Az információs aszimmetria eredményeként viszont a mérlegnek csak az egyik serpenyőjét látjuk, így nehéz megmondani, hogy a nyelve melyik irányba billen. A Bayraktar drónok sikereit az ukrán tüzérség precíziós csapásméréseiről készült videók váltották fel a közösségi médiában. Zelenszkij elnök néhány nappal ezelőtti kijelentése arról, hogy Ukrajna naponta átlag száz katonát veszít el, ennek fényében kijózanítóan hatott. Bár az orosz offenzíva továbbra sem szűkölködik átgondolatlan és vakmerő húzásokban – mint ahogy azt a sikertelen folyami átkelési kísérletek is tanúsítják, melyekben az oroszok két zászlóaljharccsoportja veszett oda –, az ukránok folyamatosan területeket veszítenek. A háború kezdetén látott gyors és szervezetlen orosz előrenyomulást felváltotta az ukrán erők lassú és szisztematikus felőrlése. A főszerep itt már nem a páncéltörő fegyvereknek jut, hanem a nehéztüzérségnek, mindkét oldalon.

Ukrán területek becsült ellenőrzése és az orosz hadmozdulatok irányai május 25-én, washingtoni Institute for the Study of War térképe

A zöld kör heves harcokat jelöl május 24-én, a fehér-piros terület a február 24. előtti orosz megszállást, a rózsaszín a mostani megszállást, szaggatott piros szélű rózsaszín terület orosz előrenyomulást, a szaggatott kék szélű kék terület ukrán ellentámadást, a sárga terület nem megerősített orosz területszerzést jelöl.
Keretes feliratok: Támogató erőkifejtés Harkivnál; Alárendelt erőkifejtés – katlanba zárás Izjumnál, Doneck-Luhansz megyék; Fő erőkifejtés – Kelet-Ukrajna; Támogató erőkifejtés, déli irány

Oroszország garantáltan elveszítette ezt a háborút akkor is, ha végül katonai győzelmet arat. „Korai még a Kreml ukrajnai műveletének eredményeit értékelni, de feltételezhető, hogy a jövő történészei a különleges műveletet úgy értékelik majd, mint Moszkva birodalmi örökségével való harminc éve tartó küzdelmének utolsó felvonását.” Az idézet nem valamelyik nyugati vezetőtől származik. Azt nem más, mint Andrej Kortunov, az orosz külügyminisztérium saját kutatóintézetének, az Orosz Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának főigazgatója vetette papírra. Oroszországgal szemben Ukrajna máris megnyerte ezt a háborút, de tisztán kell látnunk azt, hogy mit jelent ez a győzelem. És nemcsak a szakértőknek, de az ukrán népnek is. A mostani háború végeredménye valószínűleg nagyban hasonlít majd az 1939-es téli háborúéra (jó eséllyel abban is, hogy ha lesz is béke, az csak ideiglenes lesz). Finnország megőrizte függetlenségét a Szovjetunióval szemben, de jelentős területi veszteségek árán. Az ukrán vezetésnek meg kell találnia a középutat aközött, hogy ne adjon fel túl hamar túl sokat, és aközött, hogy ne véreztesse ki saját haderejét. Az ukrán haderő megóvása ugyanis a legfontosabb, hiszen a háborúnak koránt sincs vége.

Zelenszkijből lehet Mannerheim, de ehhez az kell, hogy az ukrán nép várakozásai a valóság talaján maradjanak. A legfrissebb közvélemény-kutatási adatok nem éppen ezt tükrözik. Az ukránok csupán tíz százaléka véli úgy, hogy a háború gyors befejezése érdekében területi engedményeket kellene tenni Oroszországnak. Mindeközben az ukrán erőket jelen pillanatban ténylegesen a bekerítés fenyegeti Szeverodonyecknél. Remélhetőleg, ha az ukrán politikai vezetés kommunikációját nem is, de döntéseit a katonai realitások, és nem a közvélemény-kutatási adatok határozzák meg.

A szerző az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa

Nyitókép: Ukrán katonai temető