Magyarországon az 1990-es évek eleje óta a szabadon választott Országgyűlés többször tett kísérletet arra, hogy elhatárolja magát a kommunista-szocialista politikai rendszertől. Ennek egyik módját abban látta, hogy anyagilag és erkölcsileg is kárpótolja a politikai üldözés áldozatait, és megakadályozza azon személyek közszereplését, akik korábban titkos keretek között együttműködtek a kommunista elnyomó hatalommal. Ez utóbbi jogi rendezése számos akadályba ütközött, és megnyugtató lezárása nem történt meg. Talán ezért is érthető, hogy az ügynökkérdés (belső reakció elleni elhárító osztály, III/III. csoportfőnökség) továbbra is foglalkoztatja a társadalmat.

A levéltári kutatások jóvoltából egyre többet tudunk a letűnt rendszer titkosszolgálatainak működéséről, a belső apparátusról és a különböző minőségben tevékenykedő informátorokról. A belső elhárítás egyházakra irányuló figyelméről is több fontos összefoglaló munka jelent meg az elmúlt években. A hazai történelmi egyházak között legintenzívebben a Magyarországi Evangélikus Egyházban indult el 2005-ben a tudományos igényességgel végzett múltfeltárás az úgynevezett Tényfeltáró Bizottság (TB) megalakulásával.

A szembenézés előzményei

Már a nyolcvanas években megfogalmazódtak olyan egyéni állásfoglalások és alakultak olyan megújulási mozgalmak az evangélikus egyházban, amelyek nyilatkozataikban kritikával illették az akkori egyház(i vezetők) működését, teológiai irányultságát, az államvezetéshez való viszonyát. Igaz, ekkor még nem vetődött fel az az igény, hogy az állambiztonsági szolgálatok és egyes egyházi személyek titkos kapcsolatainak feltárása bármilyen módon megtörténjék. A rendszerváltozás évében már hivatalos egyházi állásfoglalások is megjelentek a szembenézés szükségességéről, de inkább csak az általánosságok szintjén, nem érintve a kollaboráció legnehezebben feldolgozható formáit és azok feltárásának szükségességét. Talán ezért is maradt el a rendszerváltást követő években az egyház közössége számára a katartikus (megtisztulást jelentő) élmény.

Nem kerülhetjük ki a kérdést, hogy vajon miért kellett tizenöt évet várni arra, hogy az egyház hivatalos formában is elindítsa tényfeltáró munkáját. A rendszerváltást követően nem volt egységes az egyházi közvélemény a tekintetben, hogy miként viszonyuljunk a korábbi időszak történéseihez. Voltak, akik azt szorgalmazták, hogy „ne bolygassuk a múltat, tekintsünk előre”. Ennek bibliai megalapozását Pál apostol egyik levelében vélték fölfedezni: „Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé” (Fil 3,14). Nem kívánom ennek a megközelítésnek a progresszív, előremutató lendületét kétségbe vonni, de lehet, hogy nem tisztán teológiai meggyőződésként jelent meg ez az egyházi közvéleményben, hanem inkább egyrészt az eszköztelenségre adott válaszként, másrészt a közismert gondolat szerint az idő majd begyógyít minden sebet. Csak engedni kell, hogy idővel a belső emberi indulatok (düh, harag, sértettség) mérséklődjenek, és hangsúlyosabbá váljanak mindazok a dolgok, melyek az embereket inkább összekötik, mint elválasztják egymástól.

A harmadik irány pedig az a szándék volt, hogy múltunkkal valamilyen módon mégiscsak foglalkozni kell. Nem lehet továbblépni anélkül, hogy rendeznénk a sorainkat. Ha a szembenézés fájdalommal jár is, szükséges a továbblépéshez. E harmadik megközelítés nyilvánvalóan sokkal több figyelmet és energiát igényelt és igényel, a megfelelő elméleti és gyakorlati megoldások hiánya pedig könnyen oda vezethet, hogy a kisebb ellenállás felé mozdulva az első két irány válik uralkodóvá. Itt érdemes arról is szólnunk mint lehetséges hátráltató tényezőről, hogy talán teológiailag és lélektanilag sem volt kellően átgondolva, hogy milyen módon tudjuk rendezni, azaz valóban múlttá tenni a mögöttünk lévő történelmi korszak nehezen felvállalható történéseit. Tény ugyanis, hogy nem vált igazán járhatóvá az az út, amelyet az egyház vezetése az egyházi közvélemény többségével együtt leginkább preferált már a rendszerváltás óta, különösen az ügynöklista megjelenésének évétől kezdődően. Ennek értelmében a beszervezett egyházi személyeknek bűnbánatot kell tartaniuk, meg kell vallaniuk elkövetett vétkeiket, s ezt követően – és csak ebben a sorrendben – részesülhetnek feloldozásban, a szükséges konzekvenciák levonásával és a lehetséges korlátozások elfogadásával.

Nem szeretném negligálni a bűnbánat–bűnvallás–megbocsátás rendezési sémát. Természetesen annak is megvan az érvénye és bizonyos esetekben az egyedüli létjogosultsága. Ugyanakkor a feltárt dokumentumok fényében nyilvánvaló, hogy sokkal összetettebb és bonyolultabb történéssel állunk szemben, mint azt legtöbben gondolták és talán ma is gondolják. A bibliai és egyházi hagyomány mégis ezt a konfliktuskezelési módot hívta legintenzívebben elő, előidézve azt a helyzetet, hogy a terápia megelőzte az igen összetett diagnózis megfogalmazását. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy nagyfokú félelem övezte az egész kérdéskört. Az evangélikus egyház már csak szerény mérete miatt is családiasnak mondható. Az erős családi összefonódások miatt is nehéz volt meghatározni, hogy valójában kik, mely családok érintettek a múlt terhelt örökségében. Végezetül pedig a tudományos feltárás elindítását az is nehezítette, hogy a Tényfeltáró Bizottság előtt nem voltak olyan példák, amelyek segítették volna az igen kényes munka korábbi körvonalazását és megtervezését.

A tényfeltárás elindulása

A fordulópontot, azaz a Tényfeltáró Bizottság felállítását végül az ügynöklisták megjelenése jelentette. 2005. február végén az internetre is felkerült a Szakértő ’90 „aláírással” ellátott ügynöklista. Ez a lista kétszáztizenkilenc nevet tartalmazott. Ezen az ügynöklistán hét közismert evangélikus személy is szerepelt, akik közül öt egyházi vezető volt. Bár az előző rendszerben pozíciókat betöltők a rendszerváltást követően demokratikusan legitimálódtak, és így bátran gondolhatták, hogy összességében az 1990 előtti tevékenységük vállalható, mégsem lehetett tovább halasztani a fájdalmas, de szükséges szembenézést.

Összetett elvárások és célkitűzések között indult el a tényfeltáró munka. Mindenképpen értékelendő, hogy az elvárások messze túlmutatnak az eddig titokban lévő adatok megismertetésén és a nevek közzétételén. A bizottság az elmúlt húsz évben a Háló: Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról – 1945–1990 című kötetekben (I–III.) publikálta kutatási eredményeit. Tanulmányok születtek egyháztörténeti és rendszeres teológiai megközelítésben, megismerhetővé váltak azok a módszerek, amelyekkel megpróbálták ellehetetleníteni, majd kontrollálni az evangélikus egyház működését. Bőséges levéltári dokumentumok bemutatásával ismerhettünk meg egyházvezetői életutakat, amelyek hűen tükrözik az olvasó számára azt a tényt, hogy szükséges külön-külön megismerni a történeteiket, tartózkodva minden általánosítástól. A szakmai alaposság mellett külön kiemelendő a szerzők részéről az az őszinte reflexió, amely által bepillantást nyerhet az olvasó az igen összetett és sokszor lelki értelemben is fáradságos kutatói munkába.

Ahogy a családtagok megélték a múlt feltárásának folyamatát

A hallgatás terhe című, általam jegyzett kötet nemcsak a beszervezett egyházi személyek, hanem közvetlen családtagjaik múltfeltárását mutatja be. Ahogy ők szembesültek lelkész felmenőik addig titkolt múltjával és azzal is, ahogy a későbbiekben megpróbálták feldolgozni az addig ismeretlen tényeket. Az ő szemszögükből is érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon az ő belső munkájukat mennyire segítette vagy nehezítette a hivatalos egyházi tényfeltáró munka.

A beszervezett egyházi személyek leszármazottai szélesebb összefüggésben is szóltak a tényfeltáró munkáról. Számos gondolat, javaslat vagy éppen kritika fogalmazódik meg az intézményesített tényfeltáró munkával kapcsolatban. Ezekben a személyes megszólalásokban megfogalmazódtak olyan gondolatok, hogy a tényfeltárás folyamatának kezdeti szakaszában hiányolták a határozottabb lelkipásztori attitűdöt, hogy a lelepleződés nehéz családi dinamikákat indított el. Azt is megfogalmazták, hogy szerencsésebb lett volna az érintettek nevét csak azután közreadni, hogy jelentéseik feldolgozása megtörtént. De azt is problematikusnak látták, hogy sok érintett személyt már nagyon idős korában szembesítettek terhelt múltjával, amikor egyébként is nehéz egy egész életutat lezárni. A tényfeltárás összetettségét hűen tükrözi a következő idézet: „Én teljesen megértem azt, hogy az egyháznak szembe kell nézni saját múltjával, mégis nagyon korainak tartottam azt, hogy kellő rálátás nélkül készítettek olyan anyagokat, amit lehet, hogy ki kellett volna deríteni vagy fel kellett volna vetni papírra, de nem biztos, hogy publikálni kellett volna. Tehát a kipellengérezés határát súroló eljárások engem borzasztóan bosszantottak és bántottak ebben az egész folyamatban. Ha rajtam bármi ez ügyben múlott volna, akkor azt mondtam volna, hogy igen, mindent kutassanak, mindent rögzítsenek, és rakják páncélszekrénybe, és majd utána – nem tudták ezt úgy, hogy ne okozzanak felesleges sebeket. Úgy éreztem, hogy nem gyógyítottak annyit, amennyit ezzel az egész folyamattal eredetileg gyógyítani vagy legalábbis tisztítani szerettek volna: ez az egyik ilyen dolog. A másik pedig az, hogy az én megítélésem szerint sokkal többet kellett volna – és talán ebben sikerült valami kis változást elérni apám esetével kapcsolatban – beszélgetni az érintettekkel, mint írni róluk.”

E néhány sor is rávilágít mindazokra a dilemmákra, amelyek végigkísérték a tényfeltárás eddigi folyamatát. Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy ezek a feszültségek mennyire lettek volna elkerülhetők. A szubjektív megélések megkérdőjelezése bizonyára nem megfelelő attitűd, ugyanakkor nagyon nehéz mindenki számára elfogadható állításokat megfogalmazni a lelkipásztori megközelítésről, a megfelelő időzítésről vagy akár csak arról a kérdésről, hogy az egyház közösségének milyen prioritásokat kell megfogalmaznia a feldolgozandó témákkal kapcsolatban.

Felkészülés a múltra

Az egyházi közvélemény már a kezdetektől fogva nagyon ambivalensen viszonyult a titkos dossziékba zárt múlt feltárásához és megismeréséhez. Egyszerre jelent meg a kíváncsiság és a félelem, a megismerés vágya és az illetékesség megkérdőjelezése. Vajon sikerül-e úgy és annyira feltárni az ismeretlent, hogy az építsen, és ne romboljon?

A szélesebb társadalom és a szakma is pozitívan fogadta a Tényfeltáró Bizottság megalakulását, és azóta is érdeklődéssel kíséri az elmélyült tudományos munkát. A társadalmi visszhangokból elsősorban a bátor szembenézés méltánylása hallható ki (szembeállítva más egyházak vonakodásával). A levéltári és történészi szakma pedig a feltáró munka módszertani alaposságát tartja figyelemre méltónak.

A tényfeltárás az evangélikus egyházban minden pozitívuma ellenére sok feszültséggel és egyet nem értéssel járt. Nem sejtett személyek nevei kerültek elő, olyan történések is napvilágot láttak, amelyekre csak kevesen gondoltak, és támadtak olyan családi feszültségek is, amelyek talán a szőnyeg alatt maradtak volna, ha nincs tényfeltárás. Az egyház közösségének szembesülnie kellett azzal, hogy a múlt megismerése és feldolgozása olyan folyamat, amely teljes mértékben nem szabályozható és nem kontrollálható. A tények sem képesek erre. Talán ezért is van kiemelten szükség arra, hogy ne csak a múltra reflektáljunk, hanem arra a folyamatra is, amelyben ez a szembenézés és feldolgozás megtörténik.

A reflexióra azért is szükségünk lehet, mert az egyházakat ma is veszélyezteti az elmúlt rendszerben annyira jellemző politikai nyomás és kontroll.
A második világháborútól a rendszerváltásig terjedő korszakban az államhatalomnak az egyházak irányába megnyilvánuló működését a következő kifejezésekkel írhatjuk le: likvidálás, bomlasztás, manipulálás és önös érdekek érvényesítése érdekében történő kihasználás. A világi hatalom részéről történő beavatkozás minden bizonnyal hasonló formában és mélységben már nem lesz megtapasztalható, mint ahogy az a kommunista-szocialista diktatúrák idején volt. Újra ismétlődő mintázatok azonban előfordulhatnak, és az sem zárható ki, hogy az utánunk jövő generációnak is meg kell majd birkóznia azzal az örökséggel, amit rájuk hagyunk.

 

A szerző evangélikus teológus, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiené Intézetének munkatársa

Nyitókép: Háló: Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról – 1945–1990  (I-III.) című kötetek bórítói