Fél évvel a voksolás előtt a szokásos módon több tucat közéleti személy jelezte indulási szándékát, de közülük csak kevés ért el eddig legalább öt százalékot meghaladó támogatottságot. Ez utóbbiak között szinte kizárólag ismertebb francia politikusok vannak: Marine Le Pen, Valérie Pécresse, Jean-Luc Mélenchon, Yannick Jadot, illetve maga a jelenlegi elnök, Emmanuel Macron, aki ugyan nem jelezte még újraindulási szándékát, de ez irányú törekvéseihez aligha fér kétség. Ám a korábban semmilyen politikai szerepet nem vállaló Éric Zemmour a 2022. január eleji felmérések szerinti tizenhárom százalékos támogatottságával mindjárt a jelöltek élbolyába lépett. Az egykori újságíró 2021-ben tűnt fel mint elnöki aspiráns. 2014-es Le Suicide français (A francia öngyilkosság) című könyvével, illetve tévés vita műsorokban fellépve szókimondó stílusával, tabunak számító témák elővételével vált közismertté.

2021. november 30-án Zemmour szokatlan módon néhány perces YouTube-videóban jelentette be, indul az elnökválasztáson, és összegezte politikai krédóját. Nem ígéretekkel, hanem Charles de Gaulle 1940. június 18-i beszédére emlékeztető felhívással fordult a franciákhoz:

„Franciaországnak Franciaországnak és kereszténynek kell maradnia”,

az országot meg kell menteni a pusztulástól, a kialakult helyzet tarthatatlan, az elit által fenntartott rendszer szemben áll a néppel. A klip számos archív filmfelvétel felhasználásával készült. Fel is hánytorgatták támadói a jogdíjak fizetésének elmaradását, amit ugyan Zemmour stábja cáfolt, de a vita még nem zárult le. Ezzel párhuzamosan, 2021. december 1-jén a YouTube arra hivatkozva, hogy erőszakos (háborús) jeleneteket is tartalmaz, letiltotta a klipet.

Zemmour hosszú utat járt be az elnökjelöltségig. 1958-ban a ma leginkább bevándorlók lakta és elviselhetetlen közbiztonságáról hírhedt Montreuil-ben született, és lakótelepen nőtt fel. Mentős apja, háztartásbeli anyja algériai szefárd zsidókként 1952-ben települtek át Párizs közelébe. Fiuk a Lucien de Hirsch, majd a Yabné zsidó magániskolában tanult, és futballozott. 1979-ben végzett a rangos párizsi Politikatudományi Intézetben, kétszer is felvételizett a francia Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, de nem jutott be. Újságíróként a leghosszabb ideig a középjobboldali Le Figarónál dolgozott, 2003-tól televíziós műsorokban is fellépett. Többször perelték be rasszistának, homofóbnak és fasisztának mondott kijelentései miatt. Kétszer el is ítélték, de több esetben felmentették.

A már említett Le Suicide français a 68-as örökség negatív hatásaira és a 2018-as Destin français (Francia sors) az iszlám térnyerésére irányítja a figyelmet. Tavaly szeptemberben jelentette meg a La France n’a pas dit son dernier mot (Franciaország nem mondta ki az utolsó szót) című könyvét, amely december elején már több mint kétszázötvenezer példányban kelt el. Zemmour korábbi könyveinek kiadója, az Albin Michel azonban az utolsó pillanatban visszatáncolt, nem kívánt a radikális politikai eszméket valló, Vichy Franciaországát védelmező szerzővel dolgozni. Márpedig különösen fontos volt, hogy a politikai nézeteit ismertető mű időben kijöjjön, mert Zemmour országos könyvbemutató turnéra készült az elnökválasztáson való indulás bejelentése előtt. Végül a Rubempréval sikerült megegyeznie.

A könyv műfaja nehezen határozható meg: egyszerre napló és röpirat, politikai programismertetés és társadalomtörténeti értekezés. Zemmour hol adomázik, hol tanulságos problémákat feszeget, hol pedig vicces részleteket tár fel. Gondosan kidolgozott, az olvasót magával ragadó stílusban taglalja a francia közélet és társadalom fontos eseményeit 2006-tól napjainkig. Többször utal a globalizáció franciaországi rombolására. Nosztalgikusan idézi meg a múltat, a napóleoni kort és az 1950-es évek végét, De Gaulle eszményi korszakát, amikor még véleménye szerint „a multikulturalizmustól nem szennyezett kulturális hitelesség uralkodott”. Rámutat, hogy a jelenlegi francia elit mást mond és mást gondol. Többször is visszatér a „nagy lakosságcsere” elméletére, azt bizonyítva, hogy Emmanuel Macron jelenlegi államfő, a szocialista Jean-Christophe Cambadélis és a jobbközép Xavier Bertrand szinte teljesen egyetért vele ebben a témában.

Zemmour a francia közélet színe-javát felvonultatja: Nicolas Sarkozytől Jean-Luc Mélenchonig, Michel Houellebecq világhírű defetista írótól a fősodorhoz tartozó újságíró Yann Moix-ig. Szinte minden fejezetben szóba hozza a bevándorlást. A nagy sikerű Életrevalók (Intouchables) című film két főszereplőjéről is ez jut eszébe. A fekete Omar Syben a bevándorló lendületét, erejét, férfiasságát, míg a fehér, rokkant arisztokratát játszó François Cluzet-ben a magatehetetlen Nyugat megtestesítőjét látja. Hangsúlyozza, hogy hisz a bevándorlók asszimilálódóképességében, de kifejti: a hazájukat elhagyókat maradandóan meghatározzák a kulturális-civilizációs gyökereik, így nemegyszer teljesen eredménytelen a befogadó közösség erőfeszítése. Az iszlám terjedése miatt szinte polgárháborús feszültséget vizionál Franciaországban. Beszámol arról is, hogy amikor Macron elnök telefonon felhívta, miután iszlamista fiatalok rátámadtak, miként vitatkozott vele erről. Nem kíméli Marine Le Pent sem, akit a megalkuvó francia elit táborába sorol, mert a politikusnő nem az iszlám terrorizmusra, a migrációs nyomásra és a népesedésre koncentrál.

Zemmour úgy állítja be magát, mint aki húsz éve ugyanazt képviselve egyedül következetes és hiteles. Bár eljött az utolsó utáni pillanat, még hisz Franciaország talpra állásában.

Politikai szerepet is azért akar vállalni, hogy felébressze, kimozdítsa a beletörődésükből, az ernyedtségükből honfitársait.

Könyvével sikerült elérnie, hogy az általa meghatározott témák uralják heteken át a francia közéletet.

Tavaly december 22-én tette közzé a könyvét sok tekintetben tükröző, az igazságügyre, a migrációra és a gazdaságra összpontosító választási programját. Látványos diagramokkal és sokkoló adatokkal húzza alá terveinek megalapozottságát. Rámutat a külföldiek felülreprezentáltságára minden bűncselekmény-kategóriában, arra, hogy a munkaképes nem francia állampolgárok ötvenöt százalékának nincs állása, és hogy Franciaország az egyik legnagyobb adóbeszedő ország az EU-ban. Zemmour egyebek közt szorgalmazza a visszatérő kiskorú bűnözők felelősségre vonását, illetve ilyen esetekben a szülők szociális támogatásának megvonását, továbbá a bevándorlás drasztikus csökkentését, a családegyesítés megszüntetését, a külföldi hallgatók és menedékjogot kérők számának néhány százra történő redukálását, illetve ezen intézkedések népszavazáson való elfogadtatását.
A gazdaság terén klasszikus jobboldali ötletekkel kampányol: a családi vállalkozások esetén az örökösödési adó megszüntetését, a kkv-k adójának tizenöt százalékos csökkentését, a nyugdíjkorhatár hatvannégy évre történő emelését és a szociális kiadások kizárólag francia állampolgárok számára történő biztosítását irányozza elő. Az Elefántcsontparton állomásozó francia zászlóaljat felkeresve fejtette ki védelmi politikai javaslatait: a katonai kiadásokat hatvanmilliárd euróra emelné, két új repülőgép-hordozó építését indítványozná, és az európai helyett a nemzeti védelmi politikát erősítené.
A nemzetközi sajtóbeszámolókkal ellentétben ez nem azt jelenti, hogy Zemmour Unió-ellenes, bizonyos területeken megőrizné a nemzeti hatáskört, másutt viszont nem módosítaná a jelenlegi uniós rendszert.

Az elnökjelöltek közül egyedül Zemmour tartott politikai nagygyűlést, több mint tizenkétezer fő részvételével. A Párizs melletti Villepinte-ben rendezett eseménnyel kívánta rátermettségét demonstrálni. Itt jelentette be, hogy pártot alapított Visszahódítás (Reconquête) néven. Alig két hét alatt hatvanezer fő jelentkezett tagnak. Ugyanakkor egyetlen közismert politikus sem tisztelte meg jelenlétével a nagygyűlést. Ráadásul szélsőbaloldali és radikális jobboldali csoportok erőszakos fellépése negatív fényt vetett az eseményre. A francia sajtó jelentős része ezért éles kirohanásokat intézett ellene, noha ezúttal is rárontottak az állandó fenyegetettség miatt már hosszabb ideje rendőri védelem alatt álló politikusra.

A nagygyűlésen mondott beszédében keményen kritizálta az újságírókat és az igazságszolgáltatást, felróva nekik, hogy az ország jövőjére nézve veszélyes ideológiát éltetnek. Mindezért a francia média élesen bírálja, komolytalan francia Trumpként emlegeti. A különleges figyelem révén azonban Zemmour az elnökválasztási kampány megkerülhetetlen személyiségévé vált. Felfogását honfitársai széles körben osztják, tízből minden negyedik egyetért a kijelentéseivel. Többnyire férfiak, de a fiatalok és a nem szavazók körében is számos követőre talált. A tizennyolc–harmincéves korosztálynál a harmadik legnépszerűbb politikus, ahogyan a gyakorló katolikusok körében is ő számít a legalkalmasabbnak a jobbközép jelölt, Valérie Pécresse és Macron után. Ez nem véletlen: a keresztény civilizáció melletti kiállását ismételten, többek közt örményországi látogatásakor vagy karácsonyi jókívánságaiban kidomborította.

2021 októberében úgy látszott, Zemmour lehet Macron elnök nagy kihívója. Ez azonban megváltozott azzal, hogy Valérie Pécresse nyerte el a republikánusok jelölését. Az egykori újságíró negyedik helyre szorult a felmérésekben, és hetek óta képtelen növelni népszerűségét. A kezdeti lendület után megtorpant. Az erős médiaellenszélben nehéz kampányolnia. Imázsán rontott az is, hogy jóllehet háromgyermekes családapa, a kampányát vezető fiatal Sarah Knafóval viszonya van, és gyermeket vár tőle. Nem tett jót neki az sem, hogy mérvadó konzervatív körökből kevesen álltak ki mellette. Egyelőre Marion Maréchal, Marine Le Pen tehetséges unokahúga sem állt be mögé, holott korábban számított rá. A közvélemény-kutatások szerint ráadásul a vele egyetértőknek több mint a fele egyáltalán nem tartja alkalmasnak az elnöki tisztségre. Szintén nehézség, hogy március 4-ig össze kell gyűjtenie ötszáz képviselői vagy polgármesteri ajánlást is a hivatalos jelöltséghez. Eddig azonban csak háromszázharmincat sikerült nagy nehezen összeszednie. Jelenleg Valérie Pécresse érdeke, hogy a volt újságíró ringben maradjon, hiszen gyengíti Marine Le Pent, akivel a republikánus jelölt nagyjából azonos támogatottsággal rendelkezik, ezért most segíti Zemmourt. A republikánus polgármestereket biztatták, támogathatják Zemmourt, aki így a szükséges ajánlásokat megszerezheti. A kampány anyagi fedezete sem áll biztos lábon: a bankoktól nem kap kölcsönt, az egyik nagy szponzora, Charles Gave visszavonta háromszázezer eurós támogatását, miközben az eddigi adományok, párttagsági díjak aligha fedezik a költségeket.

Zemmourt azért is kritizálják, mert stábjába kevés komolyabb politikai tapasztalattal bíró személyt sikerült megnyernie. Bertrand de La Chesnais nyugalmazott, önkormányzati szinten politizáló tábornokot bízta meg kampánya vezetésével, illetve szakértőket kért fel a huszonnyolc tematikus munkacsoport élére. Riválisaihoz mérten erőteljesebben használja a közösségi médiát. Erre annál is inkább szüksége van, mert a járvány miatt nemigen áll módjában klasszikus találkozókat és nagygyűléseket tartani.

Három hónappal az elnökválasztás előtt kevés esély látszik arra, hogy ő legyen Franciaország elnöke 2022-ben,

de az egyértelműen kijelenthető, hogy számolni kell vele mint a francia politika új szereplőjével. Nagyobb jobboldali összefogásra, amit ő maga is rendszeresen hangoztat, aligha kerül sor. Sem Marine Le Pen, sem Valérie Pécresse, sem pedig ő maga nem kíván a másik javára lemondani az első forduló előtt. Az elnökválasztás után azonban 2022. június 12-én és 19-én nemzetgyűlési választások lesznek, ahol pártja, a Visszahódítás várhatóan több képviselőt is bejuttat a törvényhozásba. Zemmour számára már ez is jelentős eredmény lenne. Ráadásul Marine Le Pen alighanem harmadszor is vereséget szenved, ami viszont a mögötte álló politikai mozgalmat is magával sodorhatja. Ez új perspektívákat nyithat az egykori újságíró és pártja előtt.