– Rúgj bele – biztatja a mentőorvost az ápoló, aki egymaga tartja a kihúzott hordágyat, ami velem együtt van vagy százötven kiló. – Rúgjad már – emeli a hangját –, mert úgy járunk, mint a Malév TU-154-ese Thessalonikiben…
A doktornő nógatja ugyan a szerkezetet, de a hátsó pár kerék csak nem nyílik le, ám a sofőr segít. – Tartalék autó… – szabadkozik a mentőápoló, miközben kedvesen leteremt, amiért segítségképpen le akartam mászni a hordágyról. A „vöröszóna” előtt, a Honvédkórház földszinti bejáratánál várakoztunk. Pizsamára vett télikabátban, hanyatt fekve bámultam a márciusi éjszakát. A mentőben kapott oxigéntől jobban lettem, de egykedvűen tűrtem bármit, ami velem vagy értem történt. Azt sem találtam el, hogy melyik hídon jöttünk át szirénázva Pestre.

Tizenharmadik napja küzdöttem a vírussal, amikor kiderült, hogy a szervezetem a harc föladására készül.
A háziorvos hívásával kezdődött, hogy hajlandó vagyok-e elfogadni a kínai vakcinát? Korombéli férfi volt előttem. Kifejtette, hogy miután a kínaiaknál kezdődött ez az egész, így nekik volt a legtöbb idejük az oltóanyag kikísérletezésére. Miért ne bízna benne?
Kutya bajom sem volt három napig. Közben megkapta a szurit a feleségem is, de ő kimondottan rosszul érezte magát, be is lázasodott. Tea és Algopyrin. C- és D-vitamint már régebb óta szedtünk, én Béres-cseppet is. Reggelre én is rosszul lettem. Mégiscsak van utóhatása az oltásnak?! Délután hívott a nagylányunk, hogy tombol benne a koronavírus. Nem kell kételkednünk, ez már a teszt eredménye – mondta, és nem kételkedtünk…
Kiderült, hogy az oltásomat megelőző napon találkozott a velünk élő legkisebb lányunkkal. Azonnal megrendeltük a PCR-vizsgálatot. Másnapra megvolt az eredmény. Elkaptuk, mindhárman. A feleségemnek a láz mellé fájt a feje, én köhögtem és folyt az orrom, miközben a lányunk tünetmentes volt. Tengtünk-lengtünk a lakásban, iszonyú közérzettel, étvágytalanul, aluszékonyan, miközben tudtuk, hogy háton feküdni tilos. Vérhígítót az első perctől szedtünk, de fölírattuk a Favipiravirt is.

A nyolcadik napon feleségem láza 38 alá csökkent, az enyém meg 39,5 fölé szökött. A priznicelésbe minden borogatáscserekor belehaltam. A lázam négy nap után csillapodott, de amolyan minden mindegy állapotba kerültem, és nem hagyott aludni a halálfélelmem. Már korábban is rettegtem az éjszakától, vasárnap reggelre pedig 77-re esett a szaturációm. A fiamtól kapott oximéter volt az első mentőm. A másodikat telefonon hívtuk. Tíz percet várakoztunk a mentősökkel, és máris átzsilipeltek bennünket a vöröszóna előszobájába. A katonanő pattogó kérdéseire „bevallottam” az adataimat és a „kórtörtét”. Mire fölocsúdtam, már a „repülőtéri elosztón” voltam, „saját” kórházi ágyon. A nyakamban lógó műanyag cső végére a mentők oxigénpalackot is kerítettek, aztán indultak is…

Elanyátlanodott nők és férfiak üldögéltek vagy feküdtek az ágyakon, köztük pedig sietősen jöttek-mentek a beöltözött kórházi dolgozók, mintha egy sci-fi szereplői lennének.

– Magának ez honnan van? – mért végig palackostól az egyikük. Aztán szó nélkül elcsavarta a csapot, leszerelte a műanyag csövemet, én pedig letéptem a húgom készítette betétes maszkomat, mert hirtelen nem kaptam levegőt. De már gurítottak is a folyosóra, ahol egyszemélyes paravánok közt várakoztak vizsgálatra a covidosok. Rácsatolt az ápoló a kórházi
oxigénrendszerre, és közben elmagyarázta, hogy a kis
palackok a betegek szállításakor az életet jelentik.
Ezért őrzik oroszlánként, az én érdekemben is!
A kórházi éjszakában mindig jön valaki: hőmérőt hoz, injekciót ad, vagy csak adatot egyeztet. Takaró híján a köntösöm alá gubódzom. Egyik zsebem a tárcám széfje, a másik a telefonomé. Éjfél körül egy mobilröntgennel kép készül a tüdőmről. Az „átvilágító” megnyugtat, hogy ne tartsak semmitől, jó helyen vagyok. Derűsen jön, és így is megy.

Ákos úgy dolgozik, mint egy japán autógyár robotja, csak ő kedvesen beszél is az emberhez. Pedig ebben a hónapban ez már a harmincadik vöröszónás műszakja. Ezt a másik szkafanderessel beszéli meg, amíg a vénámba szúrja a branült, és kémcsövekbe csorgatja a véremet. Lezárja, címkézi, laborba küldi. A számítógépen elkönyveli. Gumikesztyűben veri a billentyűket is, aztán visszatol a folyosói állomáshelyemre. Kicsit didergek a kialvatlanságtól, mert hideg nincs, lázam sincs. Ezt a hajnalban érkező nővér is megerősíti, aki közli, hogy nem kapok reggelit, mert CT-re megyek. Ott megállapították, hogy nincs vérrög az ereimben. A vizsgálat után a vérvételes műtőben találom magam. Oxigént folyamatosan kapok, az EKG jelét meg a vérnyomásmutatót fölismerem, a többit nem.
A folyosói ágyak valamelyikéről infúzióstul szökik a beteg. Ezt a nővérke kétségbeesett hangjából tudom. De attól is zeng a folyosó, ha takarítást kérnek. Nem mindenki tudja rendeltetésszerűen használni az ideiglenes illemhelyet. Aztán hirtelen nagyobb nyüzsgésre leszek figyelmes. Ötven körüli, túlsúlyos
férfit tolnak be a mellettem lévő műtőrészbe. Négyen
is sürögnek körülötte. A doktornő először két kézzel, aztán defibrillátorral végzi az újraélesztést. Begyakorolt mozdulatok, mindenki tudja a dolgát. Becsukják az ajtót. Amikor újra kinyílik, a férfi ágya körül nincs senki. A nyugalom nyugtalansággal tölt el, de nem merek kérdezni…

Két óra körül megkérdezem az egyik nővért, hogy én ma már nem is kapok reggelit? – Jézus Mária! – fut végig a mosoly az arcán –, hát maga az, aki a CT miatt nem ehetett? Máris hozom az ebédet, csak megmelegítem! – mondja, és elsiet. Hoznak műanyag kanalat is a lezárt, műanyag edényekhez. Ilyenben adják a teát, a töltött húst rizzsel és a levest is. Könnyen kezelhető, és evés után oda kerül, ahová a kiürült infúziós palack, a gyógyszeres doboz, vagy a rokonok által beküldött, túlbarnult banán. Persze ezek a későbbi tapasztalataim, most még kanalazgatom a fasírtos borsófőzeléket. A nővér egészségemre kívánja, és közli, hogy találtak nekem egy ágyat a kettes telephelyen. A katonai mentő kétszer akkora, mint a civil. Egy asszony is van a kocsiban, őt a hármas telephelyre, Budakeszire viszik. A katonai mentő a negyedik emeleti szülészetig kísér. Itt van a koronavírus-
osztály. Egyre erősebb a légszomjam. Amikor a nővérke az első oxigénadagolót az arcomra helyezi, úgy érzem, mintha meg akarna fojtani. Gyorsan erősebbre cseréli a pilótamaszkot, és az adagolót is följebb srófolja. Lázam is van. Ismét rettegek az éjszakától…

A vérhígító injekciót a hasfalamba kapom,
infúzióban a lázcsillapítót, az antibiotikumot
és a Remdesivirt. Aláírtam a nyolcoldalas
beleegyező nyilatkozatot.

A harmadik napon kisebbre cserélték az oxigén-
adagolómat, a negyediken új szobatárs érkezett az intenzívről. A negyvenegy éves, életerős férfi öt napig volt oxigénbúrában. A kórházba kerülése előtti napon hallani sem akart a mentőről, és most arról beszél, hogy ha egy nappal később hozzák be, lélegeztetőgépre kerül, de az is lehet, hogy már nem él. Naponta többször ellenőrzik a szaturációnkat, folyamatosan mérik a pulzusunkat, a testhőmérsékletünket, és nincs más dolgunk, mint hogy szívjuk magunkba az oxigént, mint élet-
igenlő csecsemők az anyatejet. Az ápolónőknek még arra is van energiájuk, hogy a plexi mögül mosolyogjanak. Pedig eszükbe sem juthat egy kávé vagy korty víz délig. A maszkhoz nem nyúlhatnak. Az ebédhez „kiöltöznek”, hogy aztán fél napra újra bemosakodjanak
a mi védelmünkre. A főorvos – mint száj- és körömfájás idején a szarvasmarhatelep vezetője – gumicsizmában, gumikesztyűben, űrhajós szkafanderben vizitel, és azt mondja, ha továbbra is ilyen jól fogadom a gyógyszeres kezelést, akkor elég lesz a Remdesivirből a rövidebb kúra is. A tüdőlebenyeim gyógyítható mértékben károsodtak, és azon múlik a hazamenetelem, hogy mit mutat a laboreredményem.
Az éjszakás nővér addig nem adja le a műszakot, amíg épségben be nem fejezem a zuhanyozást, mert nem szeretne túlórázni a traumatológián, ha már egyszer a covidra van beosztva. Pedig mozgalmas volt az éjszakája is: a szomszéd szobában egy asszony folyamatosan letépte magáról az oxigénmaszkot, és persze azonnal nyomta is a nővérhívót, hogy rosszul van…
A Bartók rádió a terápiám része. A Kossuthot csak lopva hallgatom, mert harmadik hullámról, brit mutánsról, elhunytakról és egyre több fertőzöttről beszél. Az ittlétem egy hete alatt ötvenegy évre csökkent a betegek átlagéletkora. Egyre több az osztályon a középkorú és a fiatal. Megfertőződnek már a gyerekek és a kismamák is. Édesanyák adnak életet, miközben az övék van, hogy nem marad meg.

Gyönge vagyok, de élek. Tíz kilót fogytam, köhögök is még, de jó, hogy a feleségem utcai ruhát is csomagolt, mert fölöltözve várhatom, hogy jöjjön értem. Egy nappal előbb, mint reméltem, kezemben a zárójelentésem.